- Hová megyünk Hercegem? – kérdezte a parancsnok – Én itt útnak már nem látom nyomát… Tán nincs is út! Tán csak Te látod, tán szilárd elméd megbicsaklott annyi bajon át…

- Északnak megyünk, közel a Hegy lába. Útra nincs már szükség, ezért nincs út. Bár ama vízből én nem ittam, megtanultam azt, hogy utadat csak addig követheted, míg az ki van taposva. Azután neked kell utat törni! Oly vidékeken, hová csak kevesek jutnak el. Ezt csináljuk mi: utat törünk fiainknak, leányainknak, hogy ösvényünket kövessék.

De nem szabad, hogy elbizonytalanodjunk,

Ha elérkeztünk a véghez…

Mert onnan jön el az új kezdet.

Látod, imitt-amott,

Léptek nyomát fedezni fel.

Mások is jártak, már erre, kevesek,

 De én csak a saját lépteim után megyek!

Követte Hercegét a két leghűségesebb Virrasztó. S elérkeztek a hegy lábához. A komor szikláknak jeges szél csapódott, az ég fekete volt a fellegektől, villámok cikáztak a magasban valami körül, ami olyan volt, mintha emberkéz építette volna. Mintha kőből faragott rácsok lennének. Onnan fény szűrődött ki. Oly fény, melynek látványától a Herceg szíve hevesebben vert. Nagyobb vonzódás vett erőt rajta, mint a szomjúság, vagy az éhség.

- Vágjunk még most neki, a szikláknak! – kiáltotta túl a viharos szeleket.

- Ahol felhágni tudunk, ott veszélyesnek tűnik, Hercegem. Várjunk reggelig, én azt mondom…

A Holdból megmaradt darabka egy pillanatra áttörte a felhők fátylát, s megvilágította a meredek oldalt, ahol fel kellett kapaszkodniuk. Véges végig tövisbokrok borították. Melyek surrogtak, fenyegetőn ropogtak, ahogy a szélvihar tépázta őket.

- Virrasztók vagyunk! Az Éjjel jó barátunk: Anyánk, ki hordta démoni lelkünket fekete szíve alatt. A világ minden hatalmassága fél, s gyűlöl bennünket, a fogatlan bölcsek rajtunk köszörülik nyelvük élét. – előrántotta kardját – A fény nekem ellenségem! Sem halálomat, sem diadalomat nem fogja látni! Előre hát, testvérek!

Azzal rohamléptekkel, újult erővel nekiiramodott a hegyoldalnak, s pengéje élét a tövises bozótnak eresztette. Fekete lé csurrant a szétvágott gallyakból. Két társa követte, s ők is pengét forgatva tisztították az utat felfelé.

A bozót egyre sűrűbb, egyre fenyegetőbb lett. Hiába vagdosták a göcsörtös ágakat, mintha mit sem ért volna igyekezetük. Egy villám fényénél megvilágosodott előttük minden: a lé mely ömlött a szétszelt ágakból nem fekete volt, hanem vörös. S a tövises nyúlványokat nem a szél mozgatta. Lábuk elszáradt tetemeken és csontokon csúszott, halott daliák maradványain, vértjén és fegyverein.

- Most fiúk, most feszítsétek tagjaitok!

Vágjatok szét mindent mi elállja utatok!

Még ha mindennek is vége,

Kapaszkodjatok a bátorság reményébe!

A Herceg bömbölt, tombolt, a parancsnok is a napégette arcú harcos is. Ez utóbbinak lába megbicsaklott. Kardját elejtette, a tövisek behatoltak páncélja alá, felszántották bőrét, s a gyökerek mohón itták fel kiömlött vértét.

- Hát az út végén el kell esnem?

Bátorságom, s erőm elhagyott.

Miért indultam, én mit kerestem?

Minden sötét, minden sötét és halott…

- Ne félj cimbora, nem vész kárba tetted!

Emlékünk őrzi örökre, rendületlen lelked.

A két megmaradt Virrasztó erőt merített a haragból, mit bajtársuk eleste adott, s maguk sem tudták hogy, de keresztül verekedték magukat a gyilkos bokrokon. Azután a csupasz kőre heveredtek véresen, összemarva, ájultan.

Mire magukhoz tértek, a vér megszáradt rajtuk, s bár szemük előtt fekete karikák táncoltak a kimerültségtől, bár alig bírták hordozni fegyverüket, tovább indultak, tántorogva, a szomorúan kopár sziklákon. Újabb testeket láttak, de ezeket, mintha láng marta volna, összegabajodott tagokkal, kifacsart pózokban, szétmarcangolva feküdtek, szájukat örökös, hangtalan üvöltésre tátva. Vértek, csatabárdok, pajzsok, kardok hevertek szana-széjjel koromtól feketén.

- Rosszat, nagyon rosszat sejtek… - suttogta a parancsnok, ki a Herceg mögött lépdelt. S ekkor megremegett a föld, surrogó bőrszárnyak hangját hallották maguk mögül, ahogy egy súlyos test zuhant alá a mezítelen kőre.

Hátra fordultak, s meglátták a Sárkányt. Vörös szemében mohóság, óriásira duzzadt hasát alig vonszolta, acélos karmai belevájtak a sziklába.

 - Óh! – mondta – Milyen pompás, estebéd! Legyetek üdvözölve nálam dicső lovagok! Annyira sajnálom, hogy utatok nehéz volt… Húsotok inas és rágós lehet, de pirítva tán még jó lesz.

- Én tudom… - rebegte a herceg – Én tudom ki ez…

- Hát persze hogy tudod! – csattant fel a sárkány – Mindenki tudja. Mindenki ismeri a mesét, a Sárkányról és a Hercegnőről. A hős vitézről, aki megmenti a leányt rabságából. Oly sok hőst láttam már. Oly sokat felfaltam. Egészen elkényelmesedtem, s elhíztam húsukon. Mindennél jobb az, mikor a préda szívében félelemmel hal. Akkor a legfinomabb. De ti, mintha kicsit mások lennétek… Nem érezni rajtatok úgy a félelem illatát. Nem számít, a tűz majd észre térít benneteket.

Enyém a kincs, nekem rendelte az ég,

Nevezzetek zsarnoknak, ha akartok!

Férfi vagyok, örök mohóság, büszkeség.

Íme, a Mennyek Tüze, fogadjátok!

Nagy levegőt vett, pikkelyes mellkasa óriásira duzzadt, szeme kidülledt, készen állott rá, hogy a két férfit leheletével eleméssze.

A parancsnok előre lépett, elállta a Herceg és a sárkány közti teret.

- Célod elérted, így én is elértem,

Követtelek Téged, bajtárs!

Csillagom voltál, s vezérem!

Most lásd, mi az igaz önfeláldozás…

Mikor a tűz elemésztette a parancsnokot, a Virrasztók Hercege nem mondott semmilyen istenhozzádot. Ajkát üvöltésre nyitotta, kardját meglendítve, kétségbeesett rohamra indult. A Sárkány újabb lélegzetet vett, egy újabb halálos tűzcsóvához, de már nem tudta kifújni.

Az acél hegye belehasított felfúvódott mellébe, meg sem állt egészen fekete szívéig. Sötét vére a fiú arcába fröccsent. Vonaglott, és elvágódott, s füstöt lehelve adta ki vénséges lelkét. Egy újabb csapás, s az undorító fej levált a potrohos törzsről. A Herceg a kardja hegyére tűzte, s diadalittas ordítással emelte a magasba. A cikázó villám fénye egy véres, szőke fürtökkel borított, a döbbenettől eltorzult főre villant.

A kard meglendült, s a fej a mélybe zuhant.

- Ég veled Ádám! – köpte utána a szavakat az utolsó a Virrasztók közül.

A sziklabörtön felé indult. Kardjára támaszkodva, bicegve össze-vissza kalimpáló szívvel. A fenyőfa ajtót szilánkokra vagdosta, a csigalépcsőn araszolva neki és neki tántorodott a falnak, véres kéznyomokat hagyva maga után. Felért a toronyba, s háromszor kopogott az Arany Ajtón.

- Jer be! – hangzott egy soha nem hallott, de ismerős hang hívása.

A Herceg lenyomta a kilincset, s térdre hullva esett be a szobába… Vértől és sártól csatakos arcát a Tündérhercegnő tündöklő szépségében fürösztve, hunyorogva, elalélva nézett felfelé. Szíve kihagyott egy pillanatra, ziháló keblében. Sajgó fejében megszakadt a gondolat.

Vége.

Nem, még nincs vége.

Penge és Kehely…

Hüvely és Tőr…

Szép és Rút…

A Nő és a Kígyó…

- Itt ne hagyj! - mondta a Hercegnő – Most, hogy végre megérkeztél, ne hagyj itt, egyedül e világon!

A Virrasztó sós könnyek ízét érezte a szájában, folyamatosan összehúzódó sebeit gyengéd kéz cirógatta. Feje újra megsajdult, szíve újra meglódult mellében, az ezüst páncél alatt.

- Mily sokáig jöttem, eltelt egy Örökkévalóság!

Mennyien haltak meg érettem,

Most érzem már súlyát,

Magam is elvesztem, de újra élek…

Ez hát a Szerelem?

- Már születésed napjától fogva kiszemeltelek,

Sok dalia járt itt, volt kit megsirattam…

De éreztem első lélegzeted,

S többé nem búslakodtam.

Eljöttél! Tiéd az életem!

Mikor ajkuk összeért, a kőbörtön falai leomlottak, porrá vált minden mi Őket valaha elválasztotta.

A Herceg erőre kapott, a Hercegnő elmorzsolta utolsó könnyeit, s kéz a kézben indultak le, a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsáról, elhagyva a Sárkány lefejezett torzóját, a temetetlen holtakat, a korhadó töviseket.

Az ég kitisztult, a villámok nem sisteregtek tovább, a Nap felragyogott, s örömével öntözte a párt, mely oly sok szenvedés után egymásra lelt, az Örökkévalóság Óceánján.

Egykoron külön valánk – nehéz volt elviselni,

Nincs többé Én és nincs Te, csak vagyunk Mi.

Ez minden lét eredője, s ősoka:

Szerelem hevében jő létre, a Szent Immanencia!