Mese

 

            Egy ködös reggelen, midőn a madarak álmukból felriadva, csivitelő dallamokkal üdvözölték a felkelő nap fényét, midőn a köd gomolygó, fehér csápjait visszahúzta a zöldellő-virágzó fák közül, s a rét füvéről, összegömbölyödve merült el oda, honnét felemelkedett – a Tó tükre alá. A szellő, a virág és a fű illatával frigyre lépve cirógatta, a tavasztól élő lombokat. Néhány bárányfelhő libbent tova az ég kékjén, kikacagva az alant nyüzsgő életet.

         A Tündérkirály leánya kilopózott az aranyozott kapun. Gyöngyökből kirakott, csillogó ruháját zöldes úti öltözet alá rejtette, fénylő hajára csuklya borult. Ragyogó szeme a távoli hegyek kékjét fürkészte, vágyakozva nézte az ismeretlen távolt, orra szelídítetlen, vad és hideg szeleket szimatolt a messzeségben. Elunta az udvar fenséges gondtalanságát. Elindult, hogy kövesse álmait, melyek a tünékeny boldogság áttetsző képeit szőtték fogékony elméjébe. Elsuhant a zöld lombok alatt, el, a zöldellő réten a kékvizű Tó mellett, melynek mélyei ismeretlen, babonás titkokat rejtenek, el az udvartól, el az apjától, az anyja emlékétől… S már úton is volt. Életében először. Szólította Őt az ismeretlen.

         Egy idő után elmaradoztak a fák, a virágok, s nemsokára a fű is. A kunyhók is eltünedeztek, ahogy rátért a kanyargó hegyi ösvényre, melynek durva kövén csikorgott üvegtopánkája. S reátaláltak a vad szelek. Már nem csak ajka piroslott, hanem orcája is, keskeny ujjait zsebébe dugva botorkált egyre feljebb és feljebb.

         Mit sem törődött az arcába záporozó hóval, az égen sötéten gomolygó fellegekkel, melyek mohón falták fel, a nap fényét, mit még sosem látott lenyugodni. Megijedt ettől a sötéttől, de azért kapaszkodott csak tovább.

Felért a legmagasabb hegy legfelső csúcsára, s szétnézett. Szemének varázslatos fényét könnyek törték meg, a hideg és a magány könnyei. Itt volt, a világ tetején, oly győzelmet aratva, minőt ott, az Udvarban még csak elképzelni sem tudtak volna, s egyedül volt.

- Hát itt vagy! – szólalt meg egy hang közvetlenül mögötte. Életében először ijedtséget érzett. A Hercegnő megfordult a hang irányába. Egy magas, daliás alakot látott, aranyló vértezetben, szemének kékje majdnem úgy ragyogott, mint az övé, szőke hajának szálaival eljátszott a sziklákat ostromló jeges szél.

- Nem is tudod, mily régóta várok rád… egy örökkévalóság óta… - hangja selymes volt, s nyugodt. Nyugodt, mint a Tó tükre az Udvar melletti tisztáson.

- Ki vagy te? – kérdezte a hercegnő, patakok csilingelését megidéző hangján.

- Az életed vagyok, számodra én vagyok az élet. – mondotta a Herceg és közelebb lépett. –

Ha bírom csókodat,

nem hagylak el soha,

s tied lesz az örökös hódolat. – mondta a fiú s átölelte.

A Hercegnő egy pillanatig tétovázott, mint ki rosszat sejt, de végül ráhajolt szerelmese ajkára, s hagyta, hogy lélegzete eggyé váljon a Királyfi lélegzetével, ki már időtlen idők óta várta jöttét. Ekkor csókolt először férfit.

A Királyfi hátrébb lépett és megdöbbentő átalakuláson ment keresztül: szeme vörössé vált, arca pikkelyessé, fogai élesek lettek, szőke haja taréjos pamacs lett gerince mentén, arany vértezete lehullott, s üvöltve okádott tüzet a hegycsúcs köré gyűlt felhők illékony húsába.

A sziklák meglódultak, börtönné záródtak a Hercegnő körül, súlyos bőrszárnyak sustorgása, s villámok diadalmas csattogása nyelte el, a leány első sikolyát.

- Enyém vagy, s én a tied vagyok,

fényed most már csak reám,

csak nekem ragyog!

- hangzott az érdes, rekedt hang.

 

         A világ királyának volt egy fia, ki egy elfuserált szolgáló méhében fogant. A balkézről való fiú, kinek ereiben uralkodók vére csörgedezett együtt, a föld népének vérével, egyre nagyobb irigységgel szemlélte a féltestvérét övező hódolatot és szeretetet. Az irigységből idővel harag lett. Bősz csatákban mutatta meg jártasságát, vért ízlelt és ontott, ám csak annyit ért el, hogy ő lehetett az éjjeli őrök vezetője. E tisztség inkább volt számára megaláztatás, mint elismerés, s a harag puszta keserűséggé változott, mely éjszakáról éjszakára marta fáradt lelkét.

Egy teliholdas éjjelen aztán fogta ezüstös vértjét, felmálházta fekete lovát, felcsatolta hosszú kardját, s kinyittatta a nehéz várkaput. Elindult, hogy megkeresse saját végzetét, melyről úgy sejtette valahol távol, a tündérek álomvilágától, s az emberek hús-vér valóságától messze, az égbenyúló bércek között várja. Szőkés haja volt, akár csak testvérének, de szeme sötét zsarátnokként izzott, szigorú ívű szemöldöke alatt. Teste ruganyos és erős volt, és szívós akár a farkasok sarjaié.

Ment az erdőn átívelő ösvényen, a csillagok hunyorgó, s a Hold vigasztaló fényében, mikor hirtelen közeledő paták zaját hallotta. Megfordította lovát, hogy szembe nézzen a közeledőkkel.

„Atyám bizton megsejthette szökésem, s most jó ürügyet talált, hogy gyűlölt fiától megszabaduljon.”

Kivonta kardját, bízott hírhedt kardforgató tudományában, jó pengéjében, melynek élét országok rettegték már.

Hat lovas vágtatott felé, az ösvényen. Csuklyás alakok, kik mikor közelbe értek látni engedték arcukat, melyeken nem volt gyilkos szándék. Mind őrök voltak, kik parancsnoksága alatt, az éjszaka csendjét vigyázták. Ők voltak hatan a Virrasztók legkiválóbb harcosai, mind alacsony sorú, de kiváló ifjak.

- Béke veled hercegem! – mondta a parancsnok – Nem jövünk ellenséges szándékkal. – nyitott tenyerű jobbját magasra emelve mutatta fegyvertelenségét.

 - Hát mért jöttök? – mordult rájuk a fiú, kit hercegnek neveztek.

- Azért, hogy veled tartsunk utadon. Kérlek, hacsak nem akarsz feltétlenül egymagad menni, ne utasíts el minket! Hű katonáid voltunk mind, öldöklő csatákban. S hűen virrasztottunk veled, éjjeleken át. Téged nem vakított el, a Világ Királyának hamis pompája. Te az embereid felé hajlottál mindig, s tudom, tudjuk hogy azért indulsz utadra, hogy végleg elhagyd a hamis alázat foszladozó köntösét. S hogy férfihoz méltón tenmagad keresd meg végzeted, ahelyett hogy azt mások zsarnoksága jelölné ki számodra. E végzetben kívánunk véled osztozni. Ahhoz mi kevesek vagyunk, hogy saját sorsunk legyen, de a Királyságban csak megvetettség és nélkülözés várna reánk egy életen át.

 - Ha akartok csatlakozzatok,

Ismerlek s becsüllek titeket,

 Ezért nem akarom, hogy csalódjatok.

De gyertek velem, ha ezt kívánja lelketek!

- Csalatkozni nem fogunk, mert nem várunk semmit – mondta a Virrasztók parancsnoka.

- Jertek, s lássatok új eget! Új királyságot alapítok, trónom a kengyel lesz, jogarom a kard, koronám az út pora.

Együtt mentek hát, immár heten. Mire a Nap felkelt elértek a tündérek erdejébe. Melyet alig hallható, álomszerű hangok töltöttek be. A tündérek és az emberek nem váltottak szót egymással, bár birodalmaik határosak voltak. Igazából félték egymás hatalmát. A tündérek tartottak az emberek durva vasától, emezek pedig a szépek népének tünékeny varázsától.

- Mily bolondos hangok ezek? Hol járunk? – kérdezte a Herceg, a Virrasztók hercege.

- A tündérek honában, Hercegem. – válaszolt a parancsnok.

- Vigyázzatok, be ne csapjanak bűvükkel! – kiáltott a Herceg a többieknek.

A legöregebb, az utazók közül megtorpant. Arcán kisimultak a barázdák, szeme felragyogott.

- Eddig tartott az én utam… - kerepelte vén hangján.

- S miért? – kérdezte a Herceg.

- Ezeregy csepp vért hullajtottam már.

Ezeregy éjjelt virrasztottam.

Az örök álom, nemsoká megtalál,

S fáj a szívem! Oly keveset bolondoztam!

- Eridj hát öreg, s mulasd át,

Élted utolsó tavaszát! – eresztették útjára a többiek.

Elhagyták a Tündérek Honát, de már csak hatan voltak. Rájuk esteledett. Tüzet gyújtottak, de nem tudtak aludni, szokásukká vált, hogy átvirrasszák az éjszakát. A Herceg a parancsnok mellé ült, pipára gyújtottak megették vacsorájukat, s meghúzták a kulacsot.

- Miért maradt hátra az öreg? Még alig látott valamit… - mondta a Herceg.

- Látott ő már eleget! – vágta rá a hű katona – Különben, az agg kor a második gyerekkora az embernek. Ugyanúgy álmok és fantáziák vezérlik. Ne sajnáld! Nem kár érte! Meglelte a saját vigaszát ott, a szépek között.

A Herceg komoran maga elé, a tűzbe nézett, majd előre, majd fel.

- Van egy hegycsúcs, messze innen. Oda visz az utam.

Nem tudom miért, nem tudom hogyan,

Csak a szívemre hallgatok,

Mely e gondolatra gyorsabban,

Hevesebben dobog.

- Ott lesz a végzeted. Ott vár reád, ki tudja mióta. Én nem hagylak el, bármi jöjjön is. Mert engem is oda hív a hangtalan szó.

Hajnalban elaludtak, s csak másnap délben keltek fel. Elindultak nem sokára, nem vesztegették tovább a végtelen időt. Estére egy roppant mezőhöz értek, melynek közepén egy domb állt, azon egy fa. A fát vasba öltözött férfiak vették körül, elfoglalva a dombot. Körös-körül, egy másik, nagyobb sereg, vörös vértbe öltözve, vérszín zászlók alatt. A seregek aludtak, csak néhány őrtűz lobogott, a sűrűsödő sötétség ellenében.

- Mi legyen Hercegem? – kérdezte a Virrasztók parancsnoka – Kerüljük el, ezt a két egymással tusakodó sokaságot? Vagy harcoljunk velük? S ha igen ki ellen?

A fiú elgondolkozott. Régi bölcsességeket, erkölcsi útmutatásokat, s tulajdon lelkiismeretét hívta segítségül. A szíve azt súgta: „Segítsd a gyengébbet!”

- A vörös seregen ütünk rajta, míg gyanútlan alszanak! – mondta végül.

- Helyes! – kiáltott fel, egy ifjú lovag a Virrasztók közül.

Neki készülődtek, s a fák közül előre vágtatva rajta ütöttek az alvó táboron. Nagy volt az ijedség, ahogy a hat lovas végig vágtatott a szunnyadó emberek között, vagdalkozva, szitkozódva, sebesülteket és halottakat hagyva maguk után.

- A domb felé! – kiáltott ezüstbe öltözött Hercegük, s zárt alakzatban a domboldalra hágtak. Néhányan a vörösök közül űzőbe vették őket, de a dombról nyilak zápora vetette vissza a dühös harcosokat.

Kék lobogók emelkedtek fel. A domb serege felélénkült, s nyomban pajzsfal zárta körül a fát. A lovasok megtorpantak a lándzsák előtt, véres kardjaikat leeresztve várakoztak. Egy ideig ott álltak a pajzsokkal és a hideg vassal szemközt, mire előlépett a kék sereg vezére, egy szakállas. öreg, félszemű ember.

- Kik vagytok? – kérdezte a vénséges vezér.

- Kóbor lovagok vagyunk. Célunkat ne kérdezd, mert megmondani nem tudjuk, s nem is akarjuk. De úgy láttuk szorongatnak benneteket. Hát segítettünk kicsit. – mondta a Herceg.

- Azt jól tettétek! Már azt hittem, a Lomb királya küldött felmentést… - a vezér nagyot sóhajtott – Hónapok óta várjuk már. Ellenségünk egyre több, s mi egyre kevesebben vagyunk.

- De szálljatok le lovaitokról! Egyetek egyet minálunk. S mondjátok merre utaznátok, tán jó tanáccsal szolgálhatok nektek, cserébe a segítségért.

Leszálltak a lóról az utazók, s szívesen fogadták az ételt és az italt, még zsákjaikat is megtöltötték vele. A vezér elmondta hogy súlyos veszteségeket szenvedtek már, s hogy alig tudják tartani állásaikat, egyetlen előnyük, hogy magaslaton vannak. De a fát és a dombot életük árán is meg kell védeniük.

- Miért? – kérdezte a Herceg – Miért oly fontos ez a fa? Ahogy elnézem, gyümölcse semmivel nem másabb, mint egyéb fáé… S a domb se különleges. Ezer ilyen domb akad s ezer ilyen fa… Gyümölcse ízletes legalább?

- Nehogy egyél belőle! – kiáltott a kapitány – E fa gyümölcséből enni tilos. Ez szent fa! Ez a fák fája!

A Herceg tűnődött, nevetni támadt kedve előbb, aztán nem tudta, sírjon e vagy nevessen.

- Egy fát védelmeztek, amiről nem is ehettek? – kérdezte végül – A másik sereg enni akarna tán belőle?

- Áh! Dehogy! – válaszolt a kék kapitány – Ők sem esznek róla, de azt akarják, hogy az övéké legyen.

- Miért?

A kapitány megütközve nézett, mint aki sültbolondot lát.

- Azt nem tudom – mondotta – de nem is érdekes. E háború régre nyúlik vissza, én sem emlékszem rá hogy miért tört ki… Még az én időm alatt is kétszer cserélt gazdát a domb s rajta a fa. Így megy ez már ősidőktől fogva. Országaink messze vannak innen, de e vidék mindig is fontos volt. Birtoklása létfontosságú! Látom a szemeden, bolondnak hiszel, mindőnket! Hát vedd tudomásul utazók vezetője, te vagy bolond! S az egész világ az! Azt hiszed tán, - közel hajolt, hangját suttogóra fogta – én nem tudom, hogy e vérontás fölösleges? De miért is az? Nem, nem fölöslegesebb, mint más háborúk. Az emberek ölik egymást időtlen idők óta: meghalni családért, kincsekért, becsületért, dicsőségért, más tárgyakért ugyanolyan, mint meghalni egy dombért, s rajta egy kóróért. Nem mindegy?

- Szavaid a bolondok bölcsességével szólnak… - ámuldozott a Herceg.

- Reggel távoztok,- nyugtázta a kapitány – kaptok eleséget bőséggel, úgyis elkél ha egyenest mentek tovább.

- Hogy érted?

- E mező után a mocsár van, s ottan nincsen eledel. Csak lidércek. Az emberi élet posványa tenyészik azon a helyen.

Megszálltak éjjelre. Az ifjú lovag, ki olyan nagy hévvel bocsátkozott a csatába, s aki kettő helyett is harcolt, odament a Virrasztók Hercegéhez.

- Mi kell?

- Engedj itt maradnom Herceg!

Az udvarban nem voltam senki sem,

Az út végét nem látom,

S hogy végére érek, nem hiszem,

Maradok, s míg élek csatázom!

- De miért, miért te ökör?!

- A miértekre nincs válasz,

Így én sem adhatok,

Szívemben békétlenség van,

Csak a harc után vágyakozok.

- Maradj hát áldásommal maradj,

Bajtársaid magasztalják majd poraidat.

Reggel szétnyílt a pajzsfal, s illendő módon, harsonákkal, trombitaszóval búcsúztatták az öt utazót. Akik tovább mentek a mocsár felé.

Az úton, melyre visszatértek, előre haladván látták a távolban gomolyogni, a ködszerű kigőzölgéseket, melyek zöldes színnel fertőzték az ég zavartalan kékjét. A Herceg és a parancsnok egyet értettek abban, hogy jobb lesz mihamarabb túl lenni a mocsáron átívelő úton, így lovaikat vágtára ösztönözték mind az öten, s megérkeztek a láp határához. Az út kanyargóssá vált, ahogy behatoltak az elrothadt fatörzsek, a beteges fénnyel izzó, vizenyős gombatenyészetek, a gurgulázó cuppanó hangok, e csendesen gyilkos honába. A Nap, szinte teljesen eltűnt szemük elől.

Fáradtak voltak az esti viadal után, így megálltak egyet szusszanni és enni, de meglepve látták, hogy élelmük átnedvesedett, s ehetetlenné vált a forró párától. Gyomrukat az éhség mardosta, szemük alig látott valamit az álmosságtól és a gőztől.

- Siessünk! – mondta a parancsnok – Az est nehogy itt találjon ránk. A tanmesékből tudom, hogy errefelé lidércek ólálkodnak. Elég fáradtak, s elég nyúzottak vagyunk, hogy áldozatul essünk beteges csábításaiknak, melyek az élet minden bőségével hitegetnek.

Megpróbálták hát nagyobb iramra bírni elgyötört lovaikat, de azok csak poroszkáltak a görbe gyökerek, a csúf hüllők között. Meg-megugrottak, ahogy némely gázzal telt buborék kipukkant. Így hát rájuk esteledett ott, a mocsárban. S jöttek a lidércfények.

Baljós szürkészöld gomolygással, mintha a mocsári pára gyűlt volna össze, hogy életre keljen, sápadt hunyorgással, mintha a haldokló nap sugarait csúfolták volna. És suttogtak.

- Jer, jer velünk, vár az élet!

Bennünk megleled számításod.

Itt a bőség, kár tőle félned,

Csak lépj közel, s meglátod…

Egyikük megállt. Egy középkorú férfi, aki több tavaszt látott, mint ami még hátra van. Leszállt lováról, s visszaűzte az ösvényen. Homloka gyöngyözött a valamennyiüket gyötrő láztól, szeme beletörődőn hunyorgott az egyik sápadt fénygömb felé.

- Induljatok csak tovább – zihálta, rá sem pillantva a többiekre.

-Csak küzdöttem, s küzdöttem,

Mindhiába – már tudom,

Mit hiába reméltem,

Most e visszfényektől mind megkapom!

- Kínlódni, s zabálni, ez az élet rendje,

Eredj, ha neked ez kell, ha ez van elrendelve!

Cuppanó lépteit lassan elnyelte, a mocsár hangtalansága, ahogy egyre közeledett célja, egy suttogó lidérc felé. A Virrasztók Hercege, megbűvölve nézte útját, szeme visszatükrözte a holdkóros fényt. Egy kéz szorította meg vállát. Oldalra pillantott.

- Menjünk tovább uram! – a parancsnok zord, viharvert arca verejtékben úszott – Ez a mocsár másokat is elemészthet. Sokan jártak már ezen a kanyargós ösvényen, mit ők életnek neveztek, s kergették eme fényeket, míg bele nem fulladtak a mérgezett vízbe.

- Teremtőm! De szörnyű! Tudom már, miért boldogtalanok az emberek!

Tovább mentek hát, éhezve, vacogva, de töretlen akarattal. S kijutottak a mocsárból. Friss mezőre értek, s fellélegezhettek, de már csak négyen maradtak.

A kengyelben ülve bóbiskoltak, a Nap hunyorgó fénye fel-felriasztotta őket zavaros álmaikból. Egyszer aztán vége szakadt a mezőnek, a fű egyre ritkábban nőtt, a fák száraz cserjékké töpörödtek, arcukba perzselő szél vágott, lovaik patája homokon toppant.

Egy sivatagba érkeztek. Borukat, s vizüket a láztól kitikkadva rég megitták már, bíztak benne hogy az úton, mely a homokban alig láthatón kanyargott tovább, lelnek majd egy oázist, mellyel szomjukat olthatják, mellyel felüdíthetik Nap hevétől perzselt arcukat. De nem leltek semmit.

Lovaik összeroskadtak alattuk. Vissza nem fordulhattak már, mert a mögöttük lévő utat belepte a por, csak azt látták, ami előttük van. Egy-egy csapással megváltották hátasaikat a szenvedéstől, a Herceg sírva fakadt, mintha tejtestvérét kellett volna elhagynia. A Virrasztók edzett katonái jajveszékeltek, átkozták magukat, s a balsorsot, mi erre az útra vitte őket.

„Bárcsak maradtunk volna az élet posványában! Vesztünk volna kard, vagy betegség által, minthogy eszünket vesztve, itt pusztuljunk szomjan, hol senki nem jár, hol még madár se röpül!” Ilyen szavakat mondtak, s a Herceg maga is így gondolkozott magában, de valami mégis talpán tartotta. Egy kép, mit sosem látott, egy illat mit sosem érzett, egy hang, mit sosem hallott, egy csók mit sosem csókolt, egy kéz mely sosem érintette.

- Tovább! Csak tovább! – biztatta övéit – Inkább a szomjúságtól haljak meg itt, elhagyatva, egy álomért, Véletek, mint álnok barátokkal, szívéjes ellenségekkel körülvéve éljek, míg testem, szívem meg nem vénül a képmutatásban. Előre hát bajtársak! Míg visz lábatok! Míg lélegzet van kebletekben! Míg vér az ereitekben csörgedez!

Fogcsikorgatva mentek tovább. Lélegzetük elakadt néha, szájuk belseje kiszáradt, mint a haraszt, s szemük is csak alig látott már. A Nap hősége alább hagyott, ahogy a nyugati horizont felé hanyatlott lángja. S mikor utolsó sugarai is az éjszakába vesztek, hideg kezdte rázni, az éhes, szomjazó utazókat.

- Amott! Arra ni, valamit mintha látnék! Előre, Észak felé. – mondta a legfiatalabb virrasztó, előre mutatván. A Herceg előlépett botladozó lábain, szeme együtt hunyorgott a csillagokkal. A fogyó hold fényében, mintha látott volna valamit a távolban.

- Én is látom, amit látni vélsz, de tényleg van ott valami? Vagy ugyanaz a bolondság gyötör mindkettőnket, látunk valamit, mert látni akarjuk?

- Egy próbát megér, engedelmeddel. – rántott egyet vállán az ifjú. Alig tizennégy telet látott, de arcán eltökéltség, s nyugalom ült. – Nem veszítünk vele, ha kicsit letérünk utunkról, s megnézzük.

Letértek hát, s elindultak a látomás felé. Ahogy közelebb értek, a szemük előtt kibontakozott néhány pálma, s néhány kisebb növény képe, melyek levelei olajzölden csillantak a Hold fényében. „Ahol zöld, ott víz is van!” Kiáltásuk messze harsant az éjben, s megszaporázva lépteiket egyre közelebb értek az oázishoz. Annak közepén egy fekete kővel rakott kutat találtak. A vödör a vízbe volt engedve, mintha arra várt volna, hogy a szomjas utazó felhúzva igyék belőle. A kút mellett, egy kis viskó állt, ami oly elhanyagolt volt, mintha ezer éve nem lakná élő.

- Várjatok! – krákogta a herceg – Várjatok, bolondok! Hátha mérgezett a víz…

- Nem, az nem lehet, - mondta a fiú, ki elsőre vette észre az oázist a távolból – e kút feltörő vizéből élnek e pompás növények itt, s nézd mily egészségesek. Nem lehet mérgezett a víz, mi őket táplálja.

A Herceg végigsimított az egyik lehajló pálmalevélen, s ekkor a döbbenettől tágra nyílott a szeme. A levélen szemek nyíltak. Apró vörös szemek, aztán a kérgen is, százszámra, értelmes zsarátnokfényük a homályban pislákolt.

- A víz nem mérgezett. – hangzott a viskó felől, s előlépett belőle egy koldusforma ember, hosszú, sárga szakállal, arcán temérdek barázdával. Barna, elrongyolódott gúnyájának csuklyája alól hosszú ősz haj omlott egész a derekáig. – A kút vize iható, én mondom nektek. – hangja olyan volt, mint a sivatag éjjeli morajlása: ősrégi suttogás – Én már régóta azt iszom. De… - emelte fel hosszúkörmű ujját, mely a sötétben, száraz gallynak tetszett – De, aki iszik belőle, az itt marad.

 A Virrasztók kezében megállt a foszlott kötél. Tátott szájjal nézték az öreget, meg a csupa szem növényeket.

- Mit beszélsz? – kérdezte a Herceg végül.

- Hát nem tudjátok? Nem ezért jöttetek ide? – Óh! Nem hát! Nem mind. Ez a Bölcsesség Kútja úrfi. Aki idáig elmerészkedik, azt nem akármilyen vágy hajtja. Hallom hangodon a vágyakozást….

Lehajtotta csuháját, láthatóvá téve két fénytelen, szürke, vak szemét.

- Ősi szomj, a Tudás utáni vágyakozás. Túl van ez minden máson, miután a zsigerek farkasa üvölt szomorúan. Ez az ember legősibb éhsége. Próbákon estetek által, s eljöttetek ide, kiéhezve, szomjazva. Igyatok hát a kútból! Igyatok csak, s maradjatok, mert ki a Bölcsesség Vizét issza, az mással beérni nem fogja már. Örökké csak a Bölcsesség kell majd neki, elhagy minden gyermeki álmot, minden hívságát a földnek, s nagy Igazságokat fölfedezvén, lassan pergeti múló életét, túl Idő, s Tér végtelen múlandóságán.

A fiatal Virrasztó felhúzta a vödröt a kútból, s a homokos földre tette. A friss víz látványa hívogatta a szomjazókat, a sima felszínen ott világlott a félbeharapott Hold lomhán hullámzó tükörképe. Csak nézték, nézték a teli vödröt…

A Herceg hátrébb lépett. A parancsnok követte, egy másik, napégette arcú férfi is elhátrált. A fiú megbabonázva bámulta tovább a titkok tudását ígérő, frissítő nedűt, de végül, vonakodva ő is csatlakozott társaihoz.

A remete észrevette, ahogy eltávolodtak. Vaksi szemét a Hercegre emelte, s rá mutatott göcsörtös ujjával.

- Te! – mondta –Mi hajt téged? Mi az, ami a szomjúságnál, a Tudásnál is fontosabb számodra. Elutasítottad a szolgaságot, a tündérek boldog, gyermeki álomvilágát, a félistenek örökös harcát, a világ tünékeny gyönyörét, s most, a Mindentudás kelyhét is! Bolond vagy, hogy nem látod, az utad itt véget ért! Hova mennél tovább? Ne kergess őrült víziókat, jöjj, s pihenj meg Sophia kebelén! Jöjj!

- Nem… - mondta a Herceg, mintha révületből ocsúdna – Nem! – kiáltotta immár – Az én utam, itt nem ért véget! Szomjúságom nem oltja vized! Nem tudom utam hová visz, de végig fogok rajta menni!

- Aludjatok hát, s menjetek… Menjetek, ahová ócska végzetetek hív!

Ezt az éjszakát nem virrasztással töltötték. Kimerülten aludtak, álomtalan álomra hajtva fejüket. Csak a Herceg látott álmot – vagy nem is látta tán – egy nőről, s egy kígyóról. A Nőről és a Kígyóról.

Felkeltek reggel, a remete a fák leveleiből nektárt facsart nekik, hogy szomjan ne távozzanak, de a Kútból ne keljen inniuk. Látták, hogy a fiatal fiú arca megváltozott. Nem is az arca, a szeme inkább. Vénebb lett, mintha évszázadok távlatából nézne vissza reájuk.

- Ittál! – bökött rá a Herceg – Hát meg kell válnunk tőled is, testvér.

- Bár ifjú vagyok, egy kortyra

Elhagyott a balgaság,

Itt maradok, itt tart örökre fogva,

A végtelen Okosság!

- Ízleld hát tovább, Igazság tanait!

Utad eddig hozott, maradj hát itt!

Már csak hárman indultak tovább. A Herceg, a parancsnok, meg a füstös képű. Szótlanul ballagtak, a Herceg ment elől, a másik kettő le-lemaradozva követte.

- Hová megyünk Hercegem? – kérdezte a parancsnok – Én itt útnak már nem látom nyomát… Tán nincs is út! Tán csak Te látod, tán szilárd elméd megbicsaklott annyi bajon át…

- Északnak megyünk, közel a Hegy lába. Útra nincs már szükség, ezért nincs út. Bár ama vízből én nem ittam, megtanultam azt, hogy utadat csak addig követheted, míg az ki van taposva. Azután neked kell utat törni! Oly vidékeken, hová csak kevesek jutnak el. Ezt csináljuk mi: utat törünk fiainknak, leányainknak, hogy ösvényünket kövessék.

De nem szabad, hogy elbizonytalanodjunk,

Ha elérkeztünk a véghez…

Mert onnan jön el az új kezdet.

Látod, imitt-amott,

Léptek nyomát fedezni fel.

Mások is jártak, már erre, kevesek,

 De én csak a saját lépteim után megyek!

Követte Hercegét a két leghűségesebb Virrasztó. S elérkeztek a hegy lábához. A komor szikláknak jeges szél csapódott, az ég fekete volt a fellegektől, villámok cikáztak a magasban valami körül, ami olyan volt, mintha emberkéz építette volna. Mintha kőből faragott rácsok lennének. Onnan fény szűrődött ki. Oly fény, melynek látványától a Herceg szíve hevesebben vert. Nagyobb vonzódás vett erőt rajta, mint a szomjúság, vagy az éhség.

- Vágjunk még most neki, a szikláknak! – kiáltotta túl a viharos szeleket.

- Ahol felhágni tudunk, ott veszélyesnek tűnik, Hercegem. Várjunk reggelig, én azt mondom…

A Holdból megmaradt darabka egy pillanatra áttörte a felhők fátylát, s megvilágította a meredek oldalt, ahol fel kellett kapaszkodniuk. Véges végig tövisbokrok borították. Melyek surrogtak, fenyegetőn ropogtak, ahogy a szélvihar tépázta őket.

- Virrasztók vagyunk! Az Éjjel jó barátunk: Anyánk, ki hordta démoni lelkünket fekete szíve alatt. A világ minden hatalmassága fél, s gyűlöl bennünket, a fogatlan bölcsek rajtunk köszörülik nyelvük élét. – előrántotta kardját – A fény nekem ellenségem! Sem halálomat, sem diadalomat nem fogja látni! Előre hát, testvérek!

Azzal rohamléptekkel, újult erővel nekiiramodott a hegyoldalnak, s pengéje élét a tövises bozótnak eresztette. Fekete lé csurrant a szétvágott gallyakból. Két társa követte, s ők is pengét forgatva tisztították az utat felfelé.

A bozót egyre sűrűbb, egyre fenyegetőbb lett. Hiába vagdosták a göcsörtös ágakat, mintha mit sem ért volna igyekezetük. Egy villám fényénél megvilágosodott előttük minden: a lé mely ömlött a szétszelt ágakból nem fekete volt, hanem vörös. S a tövises nyúlványokat nem a szél mozgatta. Lábuk elszáradt tetemeken és csontokon csúszott, halott daliák maradványain, vértjén és fegyverein.

- Most fiúk, most feszítsétek tagjaitok!

Vágjatok szét mindent mi elállja utatok!

Még ha mindennek is vége,

Kapaszkodjatok a bátorság reményébe!

A Herceg bömbölt, tombolt, a parancsnok is a napégette arcú harcos is. Ez utóbbinak lába megbicsaklott. Kardját elejtette, a tövisek behatoltak páncélja alá, felszántották bőrét, s a gyökerek mohón itták fel kiömlött vértét.

- Hát az út végén el kell esnem?

Bátorságom, s erőm elhagyott.

Miért indultam, én mit kerestem?

Minden sötét, minden sötét és halott…

- Ne félj cimbora, nem vész kárba tetted!

Emlékünk őrzi örökre, rendületlen lelked.

A két megmaradt Virrasztó erőt merített a haragból, mit bajtársuk eleste adott, s maguk sem tudták hogy, de keresztül verekedték magukat a gyilkos bokrokon. Azután a csupasz kőre heveredtek véresen, összemarva, ájultan.

Mire magukhoz tértek, a vér megszáradt rajtuk, s bár szemük előtt fekete karikák táncoltak a kimerültségtől, bár alig bírták hordozni fegyverüket, tovább indultak, tántorogva, a szomorúan kopár sziklákon. Újabb testeket láttak, de ezeket, mintha láng marta volna, összegabajodott tagokkal, kifacsart pózokban, szétmarcangolva feküdtek, szájukat örökös, hangtalan üvöltésre tátva. Vértek, csatabárdok, pajzsok, kardok hevertek szana-széjjel koromtól feketén.

- Rosszat, nagyon rosszat sejtek… - suttogta a parancsnok, ki a Herceg mögött lépdelt. S ekkor megremegett a föld, surrogó bőrszárnyak hangját hallották maguk mögül, ahogy egy súlyos test zuhant alá a mezítelen kőre.

Hátra fordultak, s meglátták a Sárkányt. Vörös szemében mohóság, óriásira duzzadt hasát alig vonszolta, acélos karmai belevájtak a sziklába.

 - Óh! – mondta – Milyen pompás, estebéd! Legyetek üdvözölve nálam dicső lovagok! Annyira sajnálom, hogy utatok nehéz volt… Húsotok inas és rágós lehet, de pirítva tán még jó lesz.

- Én tudom… - rebegte a herceg – Én tudom ki ez…

- Hát persze hogy tudod! – csattant fel a sárkány – Mindenki tudja. Mindenki ismeri a mesét, a Sárkányról és a Hercegnőről. A hős vitézről, aki megmenti a leányt rabságából. Oly sok hőst láttam már. Oly sokat felfaltam. Egészen elkényelmesedtem, s elhíztam húsukon. Mindennél jobb az, mikor a préda szívében félelemmel hal. Akkor a legfinomabb. De ti, mintha kicsit mások lennétek… Nem érezni rajtatok úgy a félelem illatát. Nem számít, a tűz majd észre térít benneteket.

Enyém a kincs, nekem rendelte az ég,

Nevezzetek zsarnoknak, ha akartok!

Férfi vagyok, örök mohóság, büszkeség.

Íme, a Mennyek Tüze, fogadjátok!

Nagy levegőt vett, pikkelyes mellkasa óriásira duzzadt, szeme kidülledt, készen állott rá, hogy a két férfit leheletével eleméssze.

A parancsnok előre lépett, elállta a Herceg és a sárkány közti teret.

- Célod elérted, így én is elértem,

Követtelek Téged, bajtárs!

Csillagom voltál, s vezérem!

Most lásd, mi az igaz önfeláldozás…

Mikor a tűz elemésztette a parancsnokot, a Virrasztók Hercege nem mondott semmilyen istenhozzádot. Ajkát üvöltésre nyitotta, kardját meglendítve, kétségbeesett rohamra indult. A Sárkány újabb lélegzetet vett, egy újabb halálos tűzcsóvához, de már nem tudta kifújni.

Az acél hegye belehasított felfúvódott mellébe, meg sem állt egészen fekete szívéig. Sötét vére a fiú arcába fröccsent. Vonaglott, és elvágódott, s füstöt lehelve adta ki vénséges lelkét. Egy újabb csapás, s az undorító fej levált a potrohos törzsről. A Herceg a kardja hegyére tűzte, s diadalittas ordítással emelte a magasba. A cikázó villám fénye egy véres, szőke fürtökkel borított, a döbbenettől eltorzult főre villant.

A kard meglendült, s a fej a mélybe zuhant.

- Ég veled Ádám! – köpte utána a szavakat az utolsó a Virrasztók közül.

A sziklabörtön felé indult. Kardjára támaszkodva, bicegve össze-vissza kalimpáló szívvel. A fenyőfa ajtót szilánkokra vagdosta, a csigalépcsőn araszolva neki és neki tántorodott a falnak, véres kéznyomokat hagyva maga után. Felért a toronyba, s háromszor kopogott az Arany Ajtón.

- Jer be! – hangzott egy soha nem hallott, de ismerős hang hívása.

A Herceg lenyomta a kilincset, s térdre hullva esett be a szobába… Vértől és sártól csatakos arcát a Tündérhercegnő tündöklő szépségében fürösztve, hunyorogva, elalélva nézett felfelé. Szíve kihagyott egy pillanatra, ziháló keblében. Sajgó fejében megszakadt a gondolat.

Vége.

Nem, még nincs vége.

Penge és Kehely…

Hüvely és Tőr…

Szép és Rút…

A Nő és a Kígyó…

- Itt ne hagyj! - mondta a Hercegnő – Most, hogy végre megérkeztél, ne hagyj itt, egyedül e világon!

A Virrasztó sós könnyek ízét érezte a szájában, folyamatosan összehúzódó sebeit gyengéd kéz cirógatta. Feje újra megsajdult, szíve újra meglódult mellében, az ezüst páncél alatt.

- Mily sokáig jöttem, eltelt egy Örökkévalóság!

Mennyien haltak meg érettem,

Most érzem már súlyát,

Magam is elvesztem, de újra élek…

Ez hát a Szerelem?

 

- Már születésed napjától fogva kiszemeltelek,

Sok dalia járt itt, volt kit megsirattam…

De éreztem első lélegzeted,

S többé nem búslakodtam.

Eljöttél! Tiéd az életem!

Mikor ajkuk összeért, a kőbörtön falai leomlottak, porrá vált minden mi Őket valaha elválasztotta.

A Herceg erőre kapott, a Hercegnő elmorzsolta utolsó könnyeit, s kéz a kézben indultak le, a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsáról, elhagyva a Sárkány lefejezett torzóját, a temetetlen holtakat, a korhadó töviseket.

Az ég kitisztult, a villámok nem sisteregtek tovább, a Nap felragyogott, s örömével öntözte a párt, mely oly sok szenvedés után egymásra lelt, az Örökkévalóság Óceánján.

 

Egykoron külön valánk – nehéz volt elviselni,

Nincs többé Én és nincs Te, csak vagyunk Mi.

Ez minden lét eredője, s ősoka:

Szerelem hevében jő létre, a Szent Immanencia!

 

 - Most hát, hová menjünk? – kérdezte a Herceg, mikor leértek a hegyről – Én száműzött vagyok, s szökevény. Ha visszamegyünk a Királyságba, atyám megölet, s Téged elragad tőlem. Mi legyen hát?

- Téged az Udvar kivetetett magából, de engem még mindig gyászol atyám. Száz meg száz tündérherceget küldött megmentésemre. Megkísértett álmok útján száz és száz emberi daliát. De Te voltál, ki megszabadított, - mondta a Hercegnő – Téged én hívtalak, én sugalmaztam álmaid, imáim Téged szólítottak! Kitartásod végül gyümölcsöt fogant. Menjünk vissza atyám dicső udvarába, s bizton mindkettőnket örömmel fogad.

- Legyen, ahogy mondod, bár az én fejem kemény, örökké álmodni tünékeny álmokat…

- Egyet se félj! Bár más vagy, mint a többi, az emberi szív szereti, s folyton vádja az álmot.

Mentek hát visszafelé az úton, hogy végül elérjék a Tündérek Királyságát. Elérkeztek a sivatagba. A Herceg ismerte az utat, s meglátta mentén az oázist. Látta a szemekkel borított növényeket, látta a kutat, s meglátta a remete kunyhóját. Bekopogott rajta, de nem jött válasz, így benyitott.

Elváltozott arccal tántorodott ki, levegő után kapkodva.

- Be ne menj! Nehogy, ha jót akarsz magadnak – mondta.

- De hát miért kedves, mi van odabent?

- Egy barátomat hagytam itt hátra, ki ivott e kút vizéből. Tudd meg, ez a Bölcsesség Kútja! Ki iszik ebből, nem járhatja többé a saját útját: a Bölcsességre szomjazik onnantól örökké. A remete, kinél hű társam maradt, csont és por lett… Csak nagy szakálla és haja maradt meg, arról ismertem fel. koponyáját csúnyán bezúzták. Szegény öreg!

- De hová lett bajtársad?

- Itt vagyok, itt vagyok! – hallottak hangot a Kút felől. Arra mentek mindketten. – Itt vagyok! – a hang a mélyből szólt, s a Herceg felismerte.

- Mit keresel te odalent? – kérdezték elámulva – Leestél talán?

- Bár úgy lenne, bár úgy lenne…

E békés helyen, nektárt kortyolva ültem,

De szellemem mohó volt: megőrültem…

Mert van a Tudásnak egy oly Kelyhe,

Mit büntetlenül nem ízlelhet, emberi elme.

- Megbolondult hát, s megölte mesterét. Majd magát a kútba vetette, hogy belefulladjon a Bölcsességbe! – ütközött meg a Herceg – De a test a kunyhóban olyan, mintha évek óta oszlott volna már… Mi történt, nem értem?

- Hogyha úton vagy, másképp telik az idő. – szólt a Hercegnő – Kik csak ténferegnek, s tengnek, mint az állatok, vagy a Föld növényei, azoknak egy pillanat egy örökkévalóság. De ki törtetve halad a Nagy Mű felé, annak az örökkévalóság is csak egy pillanat.

Elhagyták, ezt az őrülettel és halállal fertőzött helyet. Mentek tovább kéz a kézben, dalolászva, s a sivatag körülöttük mocsárrá változott.

- Itt is hagytam egy bajtársat valahol… - nézett körül, az utolsó Virrasztó – Merre járhat, nem tudom. Talán megtalálta önmagát, talán felfalták önnön árnyképei.

- Be rút ez a hely! – hüledezett a Tündérkirály leánya, kezét szája elé emelve – Oly büdös, oly végtelen, oly kilátástalan. Láttam álmaimban, minő célokat kerget az ember. Saját alantas ösztönein hizlalja önmagát, zabál, harácsol, aztán egyszer felbukik. De ez, mit most látok zordabb még a Sárkánynál is…

Mentek, mentek s a keskeny ösvény mellett, ráleltek egy néhai ember mostani torzképére. Hasa fel volt puffadva, keze, lába csúnyán megdagadva, páncélzat borította testét, de az ezüstös vértezetet rozsda marta, s ocsmány nyálka borította. Arca püffedt volt és szürkés, mint a holtak arca.

- Ismerem ezt az öltözetet, dicső társaim viselnek ilyet! – kiáltott a Herceg – De ez nem lehet ő, ez nem lehet a dalia, ki levált sorunkról. Nyöszörög! Még él! Vagy már halott, csak nem tudja?

- Isten hozott testvér! – nyöszörögte a mocsári ember – Lám, elérted célodat, sajnos én is az enyém.

Belegázoltam, a lét mocsarába.

Céltalan célt kergettem, mindhiába.

Most itt fekszem, élőholtra ernyedten.

Zabálástól, vedeléstől, végleg megcsömörlöttem.

 

- Hát ő az! Felismerem rekedt hangját, ő az! De öklebdezem még a látványától is… Menjünk innen kedves, ez nem neked való hely. - mondta a Herceg, s kézen fogva elhúzta onnan, az undorral küszködő aráját.

Maguk mögött hagyták a mocsarat is. Mentek, bandukoltak, egymás kezét fogva, s megérkeztek a két sereg mezejére. A mezőt véges végig holtak borították, nagy kegyetlenséggel lemészárolva. A kék és vörös lobogókról varjak röppentek fel ijedten jöttükre, hogy kicsit odébb lakmározzanak a foszladozó húsból. Vér volt, vér és halál mindenütt. A dombon a fának csak a csonkja maradt, mellette keresztre szögezve nyögött és jajgatott a Virrasztó ki hátra maradt megvívni a Nagy Harcot. A kereszten a lába az égnek állt, feje lefelé csüngött.

- Mi történt itt! – sikoltott fel a Hercegnő.

- Sok csatamezőt láttam már, de ilyet még nem – mondta a Herceg. – Ennyi holtat, ennyi vért még sehol eddig. Amott a bajtársam a fára szegezve.

Odamentek a megfeszített harcoshoz, s az ifjú lovag, utolsó leheletével formálta a szavakat.

- Jó és Rossz harca végre eldőlt:

A harc vetett véget neki: mindent eltörölt!

Vitézül küzdöttem, de a vért inni unom,

E nyomorult keresztfa, bolond trónusom.

S a kereszt tetején, a lovag lába fölött egy tábla állott, rája alig olvasható háborodott ákombákomokkal ez volt írva:

Íme, a lovag, ki a Szent Fát kivágta!

Azt hitte ő lehet, a Világ Királya!

 

- Ez mit jelent? Ilyen álmokat nem hozott az éj? Nem értem, amit látok… - tűnődött a tündér Hercegnő.

- Sose bánd, hogy nem láttál csatákról vérgőzös álmot! – az utolsó Virrasztó foga csikorgott, ahogy ajka a szavakat formálta – Láttam én eleget helyetted is! S látott ez az ifjú is épp eleget. Ezért vághatta ki a fát, hogy vége legyen az öldöklésnek. Nem tudta az igazságot, mit a Kút facsart vize világított meg előttem: míg a földön ember él, az öldöklésnek nem lesz vége.

- Milyen szomorú igazság…

- Gyere Hercegnőm, gyere!

Már nincs messze atyád hona

Arcod gyönyörű, de szebb lesz még,

Ha az öröm beragyogja.

- vonta magával a Herceg a tündérleányt. Már nem is volt oly messze az erdő. Előbb susogását hallották, majd határát is elérték, s látták, hogy a levelek hullni kezdtek. Megsárgultak, megbarnultak, s a csupasz ágak kaparászták egymást, mint haragvó szerelmesek.

- Hát ez… - esett le a Herceg álla – Hát ez hogy lehet? Mi történt?

- Óh! Én sejtem én sejtem… – a leány arcát minden eddiginél nagyobb riadtság és bú felhőzte be. Mostanra ő vezette a fiút, rohant a kopár gallyak alatt, keze az arca előtt, szája szaporán nyelte a levegőt. Mely egyre hidegebb és hidegebb lett.

Végül megérkeztek a palotába. Az őrök az ajtó mellett hevertek, a szolgálók is aludtak, az udvarban minden nép álomba merült. Mély, korokon át tartó álomba. Aludták a tündérek örök álmát, de fel nem ébredhettek.

 A pár berobogott a trónterembe, s ott aludt a Tündérkirály, homloka kisimult, arany szakálla a térdére lógott. Körülötte, az egykoron dús és ragyogó kert elhervadt, kifakult.

- Óh, Atyám! Óh, Atyám mért hagytál el? – jajdult fel a Tündérhercegnő

Anyám is meghalt, mikor születtem,

Te voltál számomra az Isten maga,

Te voltál a minden!

Miért kell most elmúlnia?!

- Ne jajgass, hisz alszik csak! – vigasztalta a Hercege.

- Balga beszéd kedves, hisz mondottam már, én korok óta vártalak, hogy rám találj. E korok elmúltak atyám feje felett, álom hullt szomorú szemére, úgy révedte át az elvesztésem fájdalmát. S álomba merült véle az egész palota. Haldoklik az erdő, és haldoklik a nyár.

- Pán nevére! Hisz csak alszik, ébreszd fel!

- Ne! Nem szabad! – sikoltott a Hercegnő – Bár aludt, öregedett tovább. Az emberi fejnek mi halhatatlanok vagyunk, de egyszer mi is megszabadulunk testünk börtönéből. Ha felocsúdik, meghalhat!

- Mi hát a jó megoldás? – nézett szemébe kérdőn a Herceg – Hagyni, hogy álmukat tovább kergessék, vagy megmutatni nekik a valóságot, megosztani velük szépséged újholdját újra, kockára téve életüket. Az igazsághoz joguk van!

- Ahogy az élethez is!

- Nem élet ez, szerelmem, csak az élet képzelete!

- Álom. Ki dönti el, mi a valóság, mit ébren látsz, vagy mit alva?

- Ki-ki maga dönti el… S mindenki tudja, nem ura tulajdon döntésének.

- Tudod e hogy én most mit döntök?

- Azt csak Te tudhatod.

- Legyen hát, hadd lássa meg atyám még egyszer arcomat, akkor is, ha azt látja utoljára. A halál úgy is csak megváltás mindenkinek.

Egy csepp könnye kihullott a Hercegnőnek, s széjjelpattant az alvó király homlokának közepén.

- Ébredj…

Felébredt a király, meglátta gyermekének sugárzó arcát, elmosolyodott.

- Én leányom! Én kicsi leányom! Úgy örülök, hogy újra látom szép orcád, hogy érzem illatod. Jer, öleld meg vénséges atyádat!

Megölelték egymást apa és lánya, övék lett a múlhatatlan pillanat, egyszerre eltűntek, mintha sosem léteztek volna az őket elválasztó Éonok.

A Herceg csak állt, s nézte a csodás pillanatot, majd hátrahőkölt, ahogy látta a király fenséges tekintetét ijedten kigúvadni. A vén ajak remegett, a ráncos homlokon izzadtság csillant, az erőtlen kéz eltolta magától tulajdon húsát és vérét.

- Álom, - hörögte a király – álom, csupán amit látok! Vagy valóság? Óh egek a szívem!

S elhunyt a király, dicső arca torz grimaszba rándult. Ujjai a mellkasát markolászták görcsösen. Teste lassan áttetszővé, ködszerűvé vált, mígnem teljesen elenyészett, semmit sem hagyva maga után.

- Bocsáss meg! – kérlelte, karolta a Herceg, zokogó kedvesét – Bocsásd meg, hogy rábírtalak arra, amit cselekedtél! Nem tudtam mit teszek…

- Én tudtam, s úgy is megtettem – a drága könnyek patakzottak az utolsó tündér szeméből. Keblét lázas görcsként rázta, a szűnni nem akaró zokogás.

- Óh! Áldott, békés tudatlanság!

Óh! Szendelgő álmok!

Óh! Becses mindent feledés!

Mily békések, s boldogok azok,

Kik átalusszák életük,

S kik feleszmélnek, mily boldogtalanok!

- Oly sokáig aludtak, - rebegte a Herceg – hogy már el is feledték a valóságot. Számukra a való és a látomás, végleg felcserélődött. De legalább szépeket álmodtak nekünk.

Egy vénséges alak dülöngélt be a trónterem tárva hagyott ajtaján. Piros és fehér ruhát viselt, sipkája csilingelő bojtokban pompázott, öltözékén látszott hivatása: udvari bolond. De arca búbánatos, mintha szörnyű jelenésből ébredt volna fel. Aszott színű szája szegletében fájdalom görbült, tekintete lázas-őrülten csillogott.

- Öreg testvérünk! – ismerte fel a Herceg, hátra hagyott bajtársát – Jó téged újra látni! De meg sem merem kérdezni mi lelt. Összes bajtársam ki hátra maradt szörnyen járt. Úgy látom te sem békés, boldog álmok tavaszát élted.

- Már akkor, mikor ide érkeztem,

Rögtön bánatot éreztem…

A Tündérkirály súlyos bánatát,

Hogy elvesztette egy szem leányát.

Az öreg vitéz hátra hanyatlott, sipkája csörgői panaszosan csilingeltek. Arca halotti arc volt, szeme fakón meredt az aranyozott mennyezet felé. Sípoló tüdővel e szavakat hallatta:

- Mélyen alva szörnyedtem át, az éveket,

Szegény vén szemem végleg csukódik…

Nem látok többé kietlen rémeket!

Azután meghalt. Döbbenetet és bánatot hagyva maga után. A Herceg lassan a tetemhez lépkedett, letérdelt mellé, s ujjaival lecsukta a semmibe meredő szemeket.

- Vége van… - keservesen zokogva rohant ki a palotából, ki az egykor varázslatosan üde, most egyre kopárabb kertből, ki a Tóhoz mely a haló nap sugaraiban vöröses árnyalatú párafelhőket eregetett. Sírt és sírt arcát két kezébe temetve. Siratta elveszett bajtársait, siratta a szép álmokat, miket a tündérek álmodtak az emberi nemnek, siratta önmagát és szomorú kedvesét. – Vége van! Vége van!

- Nincs vége… - tarkóján bársonyos ujjak simítottak végig, jobbján a tündérek fénye csillogott. Felnyitotta szemét, s belepillantott a Tó titkos vizébe. – Nincs vége. – súgta fülébe szerelmese hangja.

A Nő és a Kígyó…

A Herceg, mintha részeges kábulatból ébredt volna, összerezzent. Szédelegve nézett körül, majd szorosan magához ölelte törékeny kedvesét. Már nem rázta a zokogás. Látott valamit a Tó tükrében, valamit, saját tükörképén túl, valamit, amire nem tudott emlékezni – de lelkét megacélozta az elszántság.

- Hová lettek a többiek? – kérdezte a tündér szemébe nézve.

- Eltűntek – mondta a Hercegnő – álom szőtte testük eltűnt, lelkük pedig megpihen a vizek, a kövek, mélyén, a fák kérgében, a tűz melegében, az emberek álmaiban. Nem siratom őket többé, mert itt hagyták e folyton változó, bolond, rideg világot.

- Ma megpihenünk itt, a palota kertjében, - mondta a Virrasztó – holnap pedig visszatérünk az én királyságomba.

- A Te királyságodba? Nem értelek, azt mondtad üldöznek ottan.

- Valaha…  De azóta sok idő eltelt, lehet már el is feledtek engem. Én viszont nem felejtek! Atyám már biztosan öreg, így fivérem vette át a Királyság irányítását. Ő gyenge, s nem érti a népet, mi őt szolgálja, nem ismeri a csaták hevét, felfuvalkodottan jár, lába szinte nem is éri a földet. Letaszítom trónjáról, meg is ölöm, ha kell, de az a Királyság az enyém lesz!

- Hát saját véred ellen emelnéd kezed? – sopánkodott a Hercegnő – Mi ez a szörnyű indulat, szemedet még akkor sem láttam ilyen elevennek, mikor csókot adtál…

- Nem érdemelnek könyörületet, sem atyám, sem bátyám. Sem jóság álnok álarcát viselő talpnyalóik. El fogom hinteni a lázadás parazsát, hogy lángra kapjon az emberiség!

Behúzódtak a palotaudvarra, s a Herceg tüzet gyújtott, hogy melege és fénye őrködjön éjjel. A Tündérkirály lánya elaludt, de fiú felkelt mellőle, s szemét a tűzre szegezve virrasztott. Úgy, mint rég.

Reggel lett, felkerekedtek és elindultak a Világ Királyának udvara felé. Szótlanul mentek, út közben a Virrasztó megfigyelte a vidék változásait. Látta, hogy a házak némelyikének híre hamva sincs, hogy az egykoron bőséggel pompázó szántóföldeken csordák legelésztek, idegen arcú és ajkú pásztorok felügyelete alatt. Ahol elhaladtak, a népek mindenütt gyanakodva, összesúgva néztek utánuk. Mire a nap delelőre fordult, elérték a Királyi Udvart.

A nagykapu zárva volt. A Herceg megállt arájával a tövében, s felkiáltott az őröknek, hogy tüstént engedjék be. Azok idegen karattyolással válaszoltak. De látták díszes páncélját, méltóságos megjelenését és álmélkodva figyelték a leány csodálatos szépségét. Némi habozás után, beengedték őket.

Befelé ballagtak, a Nap fénye hosszúra nyújtotta árnyékukat. Odabent imbolygó tömeg fogadta őket, mely közeledtükre kettévált, utat nyitva nekik és a velük szembe jövő, délceg uraságnak, ki nagy gyakorlottsággal ülte meg, az alatta ficánkoló izmos paripát.

- Én vagyok e vár ura! – mutatkozott be a bőrvértes magas hadúr. Hosszú őszbe hajló fekete szakálla és haja lengedezett a hideg őszi szélben. Fekete szeme akár a hiúzé. – Katonáim mondták, hogy valaki az őslakosok nyelvén kért bebocsájtást. Örülök nektek, minden vitézt, s minden szép leányt örömmel fogadunk mi. De mondjátok, honnan jöttetek, s mi célból, honnan ismeritek a szavakat, miket közülünk, csak a legtanultabbak beszélnek.

- Messzi földről jöttünk, sokáig tartott utunk. Tovább, mint gondolnád nemes úr… Rég jártam e vidéken. Arámmal úgy döntöttünk, ellátogatunk e királyságba, mely egykoron őseim hona volt. – a Herceg szíve megkönnyebbült, de ugyanakkor szomorú is volt. Örült, hogy nem kell hadakoznia Atyjával és testvérével, de szomorú volt a rengeteg idegen láttán, kik a földet lakták, mit egykoron hazájának mondott.

- Hát ti az ősök véréből lennétek? – rökönyödött meg a hadúr – Való igaz, hogy néhányan maradtak még? Hogy lehet? Emberemlékezet óta kutatjuk nyomukat. Őseim kiirtották valamennyit, úgy tudtam. De azóta más, békésebb idők járnak e Földön. Réges-régi dicső napjaitok leleteit kerestük a föld alatt, kerestük a vizek mélyén, de nem leltünk semmit. Megtiszteltek azzal, ha beszélhetek veletek bizalmasan.

Behívta a párt egy díszes sátorba, mely bíbor és arany színekben pompázott kívül és belül. Étellel, itallal kínálta őket. Ők pedig ettek és megpihentek, mert bizony, hosszú volt az út idáig. Szolgák mosták meg lábukat, a hadúr pedig mosolygott örömében, hogy vendégül láthatta ezt a két fiatalt, kiken látszott, hogy a legnagyobb megpróbáltatásokon estek át.

- Kik vagytok hát, mondjátok nevetek, hadd üdvözöljelek titeket méltón!

- Én Virrasztó vagyok. – mondta a Herceg.

- Én pedig Álmodó. – mondta a Hercegnő.

- Különös nevek, - mondta az úr – csengésük bölcsességet sugall. Én Kain vagyok. Jobb híján ura e vidéknek. Gyilkosnak és rablónak neveztek, míg fel nem emelkedtem. Most, királynak tart mindenki. Hallhatnám a történetet, hogy kerültetek ide.

Csend következett. A Hercegnő elpirult, szégyellte egykori botorságát hogy megszökött otthonról, hogy a Sárkány fogságába esett, sajnálta a daliákat kik érte haltak. Végül a Virrasztó szólalt meg.

- Utunkat fedje titok! Talán egykor valaki álmából ébredve elregéli… De ez a világ nem érett meg rá, hogy megtudja, mit kell véghezvinnie annak, aki mindent hátra hagyva a Nagy Mű befejezésére törekszik. Ha sejtenék megpróbáltatásaikat, tán el sem indulnának saját útjukon. Halljuk inkább, mi lett népemmel? Hogyan veszett el a Világ Királya?

Kain behívatta a bárdot. Már csak a mesemondók és a dalszövők ismerték a régi királyság történetét. Oly régen volt mindaz, ami történt, hogy feledésbe merült.

Sötét éjjel lopóztunk be a várba,

Nem volt, ki utunkat állja.

Eldőlt a csata reggelre:

Legördült a Világkirály, és sarja feje.

Azóta sem rest görbe kardunk,

Hetedhét országot játszva meghódítunk.

Miután a bárd előadta a régi dalt, meghajolt és kiment a sátorból, melyet megült az emlékezés és az elmélkedés csendje, mit a hadúr szava tört meg.

- Mit mondasz hát, ősök bajnoka? Kielégült kíváncsiságod? Az a Királyság már a múlté. Úgy látom, jócskán van erő karjaidban: pihend ki magad, s csatlakozz seregünkhöz! Szerezz vagyont, dicsőséget magadnak, arádnak és gyermekeidnek! Nálunk mindenki érdemei szerint kapja jutalmát. Nem számít honnan jöttél és meddig, a föld, amit meghódítasz, a vér, amit kiontasz, határozza meg sorsod. Csatlakozz, s tiéd lehet minden miről álmodtál. Mit mondasz? Mit mondtok?

- El fogsz bukni… – suttogta a Herceg – majd látva a vezér értetlen arcát hangosan is megismételte – El fogsz bukni!

- Hogyan? Ismét nem értelek.

- Nem láttad tán, a Világ Királyának pompáját? Nem olvastál nagy vezérekről krónikákat? Mind elbuktak. Míg harcoltak, míg hódítottak nem esett bajuk. De könnyű ám megszokni, a béke tespedtségét. Éberségük lankadt, népeik játékokkal, hétköznapi nyavalygásokkal foglalkoztak… Ekkor következett be, amitől tartottak: jött egy másik nép, hatalomra éhesen, s megtörte uradalmukat!

Te is így jársz majd,

Vagy az, ki öröködbe lép.

Háborúban meg lehet halni,

De a béke örök vereség!

Kain vezér előbb nevetni kezdett, majd, mikor felfogta a szavak értelmét, éktelen haragra gerjedt.

- Azt mondod, bolondság, kevélység?

Magam vagyok, tudd meg, a Büszkeség!

Mohóság vagyok, örökös rettenet,

Nemzedékek félik borzasztó híremet!

Miután lehiggadt, kitessékelte a párt, a sátorból, kivezettette őket a falon kívülre. Meghagyta az őröknek, hogy soha többé ne engedjenek be senkit, ki az ősök nyelvén szól.

- Hát vége van… - mondta búsan a Hercegnő – Vége, a világnak, amit ismertünk. Az útnak, amit bejártunk… Hontalanok vagyunk mindketten. Kitaszítottak.

- Meg bántad e? – kérdezte a Herceg.

A tündér elmosolyodott.

- Dehogy bántam! – mondta nagyot sóhajtva – Semmit sem. Soha nem is fogom. Ha nem lettem volna régebben olyan bolond, most nem ismernél. Tán nem is léteznél…

- Akkor hát, tudom, mit kell tennünk!

- Mit?

- Kövess!

Kézen fogva indultak el visszafelé az úton. Esteledett, a fák árnyai megnyúltak, a baglyok az éjjeli énekre készültek, a Hold készen állt, hogy átvegye a Nap helyét az ég trónusán.

A Herceg levetette út közben páncélját. Arca megkeményedett, állán borosta nőtt, haja fakó lett. A Hercegnő egyre veszített fényéből, gyöngy ruhája átváltozott egyszerű úti felöltővé, szeme már nem ragyogott úgy, haja sem fénylett.

Mire a Tó partjára értek,

Nem volt többé Herceg,

Nem volt többé Hercegnő.

Ketten voltak: férfi és nő.

- Mi történik? - kérdezte a nő – Te érted ezt kedvesem?

- Változik a világ, mi is változunk. – mondta a férfi, majd így folytatta: - Tudom mi a teendő. Láttam a Tó mélyén. – azzal megvált kardjától is, a Tóba hajította.

- Mi? Mondj hát el mindent!

- Akarom bírni, harmadik csókodat!

Hogy alakomból átváltozván,

Bőrömet hátra hagyván,

Álmodva őrizzem drága álmodat!

- Legyen, ahogy mondod kedvesem!

Szépet álmodok,

Nővé változok,

Ha ez, a Szerelem!

Azzal megcsókolták egymást. A férfi lassan levedlette bőrét és kígyóvá alakult át. Körbe tekeredett a nő karcsú testén. Együtt merültek álomba, ahogy feljött az égre a Telihold, teljes pompájában. A Tó fölé lebegtek, mely párájába burkolta őket szelíden.

Ott lebegnek ma is összefonódva,

Elmerülve időtlen álomba.

Megjárták együtt az örök végzetet.

Álmodnak nekünk, egyszerű, emberi életet.

  

De nem tart örökké a feledés,

Eljő egyszer a hatalmas Ébredés.

Lehullik az önként felvett béklyó:

Ébred a Nő és ébred a Kígyó!