Elnézést kérek, hogy egyszerre tettem fel ezt az "irományt"! Megpróbálom emészthető adagokban közzé tenni.

Mese

            Egy ködös reggelen, midőn a madarak álmukból felriadva, csivitelő dallamokkal üdvözölték a felkelő nap fényét, midőn a köd gomolygó, fehér csápjait visszahúzta a zöldellő-virágzó fák közül, s a rét füvéről, összegömbölyödve merült el oda, honnét felemelkedett – a Tó tükre alá. A szellő, a virág és a fű illatával frigyre lépve cirógatta, a tavasztól élő lombokat. Néhány bárányfelhő libbent tova az ég kékjén, kikacagva az alant nyüzsgő életet.

         A Tündérkirály leánya kilopózott az aranyozott kapun. Gyöngyökből kirakott, csillogó ruháját zöldes úti öltözet alá rejtette, fénylő hajára csuklya borult. Ragyogó szeme a távoli hegyek kékjét fürkészte, vágyakozva nézte az ismeretlen távolt, orra szelídítetlen, vad és hideg szeleket szimatolt a messzeségben. Elunta az udvar fenséges gondtalanságát. Elindult, hogy kövesse álmait, melyek a tünékeny boldogság áttetsző képeit szőtték fogékony elméjébe. Elsuhant a zöld lombok alatt, el, a zöldellő réten a kékvizű Tó mellett, melynek mélyei ismeretlen, babonás titkokat rejtenek, el az udvartól, el az apjától, az anyja emlékétől… S már úton is volt. Életében először. Szólította Őt az ismeretlen.

         Egy idő után elmaradoztak a fák, a virágok, s nemsokára a fű is. A kunyhók is eltünedeztek, ahogy rátért a kanyargó hegyi ösvényre, melynek durva kövén csikorgott üvegtopánkája. S reátaláltak a vad szelek. Már nem csak ajka piroslott, hanem orcája is, keskeny ujjait zsebébe dugva botorkált egyre feljebb és feljebb.

         Mit sem törődött az arcába záporozó hóval, az égen sötéten gomolygó fellegekkel, melyek mohón falták fel, a nap fényét, mit még sosem látott lenyugodni. Megijedt ettől a sötéttől, de azért kapaszkodott csak tovább.

Felért a legmagasabb hegy legfelső csúcsára, s szétnézett. Szemének varázslatos fényét könnyek törték meg, a hideg és a magány könnyei. Itt volt, a világ tetején, oly győzelmet aratva, minőt ott, az Udvarban még csak elképzelni sem tudtak volna, s egyedül volt.

- Hát itt vagy! – szólalt meg egy hang közvetlenül mögötte. Életében először ijedtséget érzett. A Hercegnő megfordult a hang irányába. Egy magas, daliás alakot látott, aranyló vértezetben, szemének kékje majdnem úgy ragyogott, mint az övé, szőke hajának szálaival eljátszott a sziklákat ostromló jeges szél.

- Nem is tudod, mily régóta várok rád… egy örökkévalóság óta… - hangja selymes volt, s nyugodt. Nyugodt, mint a Tó tükre az Udvar melletti tisztáson.

- Ki vagy te? – kérdezte a hercegnő, patakok csilingelését megidéző hangján.

- Az életed vagyok, számodra én vagyok az élet. – mondotta a Herceg és közelebb lépett. –

Ha bírom csókodat,

nem hagylak el soha,

s tied lesz az örökös hódolat. – mondta a fiú s átölelte.

A Hercegnő egy pillanatig tétovázott, mint ki rosszat sejt, de végül ráhajolt szerelmese ajkára, s hagyta, hogy lélegzete eggyé váljon a Királyfi lélegzetével, ki már időtlen idők óta várta jöttét. Ekkor csókolt először férfit.

A Királyfi hátrébb lépett és megdöbbentő átalakuláson ment keresztül: szeme vörössé vált, arca pikkelyessé, fogai élesek lettek, szőke haja taréjos pamacs lett gerince mentén, arany vértezete lehullott, s üvöltve okádott tüzet a hegycsúcs köré gyűlt felhők illékony húsába.

A sziklák meglódultak, börtönné záródtak a Hercegnő körül, súlyos bőrszárnyak sustorgása, s villámok diadalmas csattogása nyelte el, a leány első sikolyát.

- Enyém vagy, s én a tied vagyok,

fényed most már csak reám,

csak nekem ragyog!

- hangzott az érdes, rekedt hang.

         A világ királyának volt egy fia, ki egy elfuserált szolgáló méhében fogant. A balkézről való fiú, kinek ereiben uralkodók vére csörgedezett együtt, a föld népének vérével, egyre nagyobb irigységgel szemlélte a féltestvérét övező hódolatot és szeretetet. Az irigységből idővel harag lett. Bősz csatákban mutatta meg jártasságát, vért ízlelt és ontott, ám csak annyit ért el, hogy ő lehetett az éjjeli őrök vezetője. E tisztség inkább volt számára megaláztatás, mint elismerés, s a harag puszta keserűséggé változott, mely éjszakáról éjszakára marta fáradt lelkét.

Egy teliholdas éjjelen aztán fogta ezüstös vértjét, felmálházta fekete lovát, felcsatolta hosszú kardját, s kinyittatta a nehéz várkaput. Elindult, hogy megkeresse saját végzetét, melyről úgy sejtette valahol távol, a tündérek álomvilágától, s az emberek hús-vér valóságától messze, az égbenyúló bércek között várja. Szőkés haja volt, akár csak testvérének, de szeme sötét zsarátnokként izzott, szigorú ívű szemöldöke alatt. Teste ruganyos és erős volt, és szívós akár a farkasok sarjaié.

Ment az erdőn átívelő ösvényen, a csillagok hunyorgó, s a Hold vigasztaló fényében, mikor hirtelen közeledő paták zaját hallotta. Megfordította lovát, hogy szembe nézzen a közeledőkkel.

„Atyám bizton megsejthette szökésem, s most jó ürügyet talált, hogy gyűlölt fiától megszabaduljon.”

Kivonta kardját, bízott hírhedt kardforgató tudományában, jó pengéjében, melynek élét országok rettegték már.

Hat lovas vágtatott felé, az ösvényen. Csuklyás alakok, kik mikor közelbe értek látni engedték arcukat, melyeken nem volt gyilkos szándék. Mind őrök voltak, kik parancsnoksága alatt, az éjszaka csendjét vigyázták. Ők voltak hatan a Virrasztók legkiválóbb harcosai, mind alacsony sorú, de kiváló ifjak.

- Béke veled hercegem! – mondta a parancsnok – Nem jövünk ellenséges szándékkal. – nyitott tenyerű jobbját magasra emelve mutatta fegyvertelenségét.

 - Hát mért jöttök? – mordult rájuk a fiú, kit hercegnek neveztek.

- Azért, hogy veled tartsunk utadon. Kérlek, hacsak nem akarsz feltétlenül egymagad menni, ne utasíts el minket! Hű katonáid voltunk mind, öldöklő csatákban. S hűen virrasztottunk veled, éjjeleken át. Téged nem vakított el, a Világ Királyának hamis pompája. Te az embereid felé hajlottál mindig, s tudom, tudjuk hogy azért indulsz utadra, hogy végleg elhagyd a hamis alázat foszladozó köntösét. S hogy férfihoz méltón tenmagad keresd meg végzeted, ahelyett hogy azt mások zsarnoksága jelölné ki számodra. E végzetben kívánunk véled osztozni. Ahhoz mi kevesek vagyunk, hogy saját sorsunk legyen, de a Királyságban csak megvetettség és nélkülözés várna reánk egy életen át.

 - Ha akartok csatlakozzatok,

Ismerlek s becsüllek titeket,

 Ezért nem akarom, hogy csalódjatok.

De gyertek velem, ha ezt kívánja lelketek!

- Csalatkozni nem fogunk, mert nem várunk semmit – mondta a Virrasztók parancsnoka.

- Jertek, s lássatok új eget! Új királyságot alapítok, trónom a kengyel lesz, jogarom a kard, koronám az út pora.

Együtt mentek hát, immár heten. Mire a Nap felkelt elértek a tündérek erdejébe. Melyet alig hallható, álomszerű hangok töltöttek be. A tündérek és az emberek nem váltottak szót egymással, bár birodalmaik határosak voltak. Igazából félték egymás hatalmát. A tündérek tartottak az emberek durva vasától, emezek pedig a szépek népének tünékeny varázsától.

- Mily bolondos hangok ezek? Hol járunk? – kérdezte a Herceg, a Virrasztók hercege.

- A tündérek honában, Hercegem. – válaszolt a parancsnok.

- Vigyázzatok, be ne csapjanak bűvükkel! – kiáltott a Herceg a többieknek.

A legöregebb, az utazók közül megtorpant. Arcán kisimultak a barázdák, szeme felragyogott.

- Eddig tartott az én utam… - kerepelte vén hangján.

- S miért? – kérdezte a Herceg.

- Ezeregy csepp vért hullajtottam már.

Ezeregy éjjelt virrasztottam.

Az örök álom, nemsoká megtalál,

S fáj a szívem! Oly keveset bolondoztam!

- Eridj hát öreg, s mulasd át,

Élted utolsó tavaszát! – eresztették útjára a többiek.

Elhagyták a Tündérek Honát, de már csak hatan voltak. Rájuk esteledett. Tüzet gyújtottak, de nem tudtak aludni, szokásukká vált, hogy átvirrasszák az éjszakát. A Herceg a parancsnok mellé ült, pipára gyújtottak megették vacsorájukat, s meghúzták a kulacsot.

- Miért maradt hátra az öreg? Még alig látott valamit… - mondta a Herceg.

- Látott ő már eleget! – vágta rá a hű katona – Különben, az agg kor a második gyerekkora az embernek. Ugyanúgy álmok és fantáziák vezérlik. Ne sajnáld! Nem kár érte! Meglelte a saját vigaszát ott, a szépek között.

A Herceg komoran maga elé, a tűzbe nézett, majd előre, majd fel.

- Van egy hegycsúcs, messze innen. Oda visz az utam.

Nem tudom miért, nem tudom hogyan,

Csak a szívemre hallgatok,

Mely e gondolatra gyorsabban,

Hevesebben dobog.

- Ott lesz a végzeted. Ott vár reád, ki tudja mióta. Én nem hagylak el, bármi jöjjön is. Mert engem is oda hív a hangtalan szó.

******