Egy sivatagba érkeztek. Borukat, s vizüket a láztól kitikkadva rég megitták már, bíztak benne hogy az úton, mely a homokban alig láthatón kanyargott tovább, lelnek majd egy oázist, mellyel szomjukat olthatják, mellyel felüdíthetik Nap hevétől perzselt arcukat. De nem leltek semmit.

Lovaik összeroskadtak alattuk. Vissza nem fordulhattak már, mert a mögöttük lévő utat belepte a por, csak azt látták, ami előttük van. Egy-egy csapással megváltották hátasaikat a szenvedéstől, a Herceg sírva fakadt, mintha tejtestvérét kellett volna elhagynia. A Virrasztók edzett katonái jajveszékeltek, átkozták magukat, s a balsorsot, mi erre az útra vitte őket.

„Bárcsak maradtunk volna az élet posványában! Vesztünk volna kard, vagy betegség által, minthogy eszünket vesztve, itt pusztuljunk szomjan, hol senki nem jár, hol még madár se röpül!” Ilyen szavakat mondtak, s a Herceg maga is így gondolkozott magában, de valami mégis talpán tartotta. Egy kép, mit sosem látott, egy illat mit sosem érzett, egy hang, mit sosem hallott, egy csók mit sosem csókolt, egy kéz mely sosem érintette.

- Tovább! Csak tovább! – biztatta övéit – Inkább a szomjúságtól haljak meg itt, elhagyatva, egy álomért, Véletek, mint álnok barátokkal, szívéjes ellenségekkel körülvéve éljek, míg testem, szívem meg nem vénül a képmutatásban. Előre hát bajtársak! Míg visz lábatok! Míg lélegzet van kebletekben! Míg vér az ereitekben csörgedez!

Fogcsikorgatva mentek tovább. Lélegzetük elakadt néha, szájuk belseje kiszáradt, mint a haraszt, s szemük is csak alig látott már. A Nap hősége alább hagyott, ahogy a nyugati horizont felé hanyatlott lángja. S mikor utolsó sugarai is az éjszakába vesztek, hideg kezdte rázni, az éhes, szomjazó utazókat.

- Amott! Arra ni, valamit mintha látnék! Előre, Észak felé. – mondta a legfiatalabb virrasztó, előre mutatván. A Herceg előlépett botladozó lábain, szeme együtt hunyorgott a csillagokkal. A fogyó hold fényében, mintha látott volna valamit a távolban.

- Én is látom, amit látni vélsz, de tényleg van ott valami? Vagy ugyanaz a bolondság gyötör mindkettőnket, látunk valamit, mert látni akarjuk?

- Egy próbát megér, engedelmeddel. – rántott egyet vállán az ifjú. Alig tizennégy telet látott, de arcán eltökéltség, s nyugalom ült. – Nem veszítünk vele, ha kicsit letérünk utunkról, s megnézzük.

Letértek hát, s elindultak a látomás felé. Ahogy közelebb értek, a szemük előtt kibontakozott néhány pálma, s néhány kisebb növény képe, melyek levelei olajzölden csillantak a Hold fényében. „Ahol zöld, ott víz is van!” Kiáltásuk messze harsant az éjben, s megszaporázva lépteiket egyre közelebb értek az oázishoz. Annak közepén egy fekete kővel rakott kutat találtak. A vödör a vízbe volt engedve, mintha arra várt volna, hogy a szomjas utazó felhúzva igyék belőle. A kút mellett, egy kis viskó állt, ami oly elhanyagolt volt, mintha ezer éve nem lakná élő.

- Várjatok! – krákogta a herceg – Várjatok, bolondok! Hátha mérgezett a víz…

- Nem, az nem lehet, - mondta a fiú, ki elsőre vette észre az oázist a távolból – e kút feltörő vizéből élnek e pompás növények itt, s nézd mily egészségesek. Nem lehet mérgezett a víz, mi őket táplálja.

A Herceg végigsimított az egyik lehajló pálmalevélen, s ekkor a döbbenettől tágra nyílott a szeme. A levélen szemek nyíltak. Apró vörös szemek, aztán a kérgen is, százszámra, értelmes zsarátnokfényük a homályban pislákolt.

- A víz nem mérgezett. – hangzott a viskó felől, s előlépett belőle egy koldusforma ember, hosszú, sárga szakállal, arcán temérdek barázdával. Barna, elrongyolódott gúnyájának csuklyája alól hosszú ősz haj omlott egész a derekáig. – A kút vize iható, én mondom nektek. – hangja olyan volt, mint a sivatag éjjeli morajlása: ősrégi suttogás – Én már régóta azt iszom. De… - emelte fel hosszúkörmű ujját, mely a sötétben, száraz gallynak tetszett – De, aki iszik belőle, az itt marad.

 A Virrasztók kezében megállt a foszlott kötél. Tátott szájjal nézték az öreget, meg a csupa szem növényeket.

- Mit beszélsz? – kérdezte a Herceg végül.

- Hát nem tudjátok? Nem ezért jöttetek ide? – Óh! Nem hát! Nem mind. Ez a Bölcsesség Kútja úrfi. Aki idáig elmerészkedik, azt nem akármilyen vágy hajtja. Hallom hangodon a vágyakozást….

Lehajtotta csuháját, láthatóvá téve két fénytelen, szürke, vak szemét.

- Ősi szomj, a Tudás utáni vágyakozás. Túl van ez minden máson, miután a zsigerek farkasa üvölt szomorúan. Ez az ember legősibb éhsége. Próbákon estetek által, s eljöttetek ide, kiéhezve, szomjazva. Igyatok hát a kútból! Igyatok csak, s maradjatok, mert ki a Bölcsesség Vizét issza, az mással beérni nem fogja már. Örökké csak a Bölcsesség kell majd neki, elhagy minden gyermeki álmot, minden hívságát a földnek, s nagy Igazságokat fölfedezvén, lassan pergeti múló életét, túl Idő, s Tér végtelen múlandóságán.

A fiatal Virrasztó felhúzta a vödröt a kútból, s a homokos földre tette. A friss víz látványa hívogatta a szomjazókat, a sima felszínen ott világlott a félbeharapott Hold lomhán hullámzó tükörképe. Csak nézték, nézték a teli vödröt…

A Herceg hátrébb lépett. A parancsnok követte, egy másik, napégette arcú férfi is elhátrált. A fiú megbabonázva bámulta tovább a titkok tudását ígérő, frissítő nedűt, de végül, vonakodva ő is csatlakozott társaihoz.

A remete észrevette, ahogy eltávolodtak. Vaksi szemét a Hercegre emelte, s rá mutatott göcsörtös ujjával.

- Te! – mondta –Mi hajt téged? Mi az, ami a szomjúságnál, a Tudásnál is fontosabb számodra. Elutasítottad a szolgaságot, a tündérek boldog, gyermeki álomvilágát, a félistenek örökös harcát, a világ tünékeny gyönyörét, s most, a Mindentudás kelyhét is! Bolond vagy, hogy nem látod, az utad itt véget ért! Hova mennél tovább? Ne kergess őrült víziókat, jöjj, s pihenj meg Sophia kebelén! Jöjj!

- Nem… - mondta a Herceg, mintha révületből ocsúdna – Nem! – kiáltotta immár – Az én utam, itt nem ért véget! Szomjúságom nem oltja vized! Nem tudom utam hová visz, de végig fogok rajta menni!

- Aludjatok hát, s menjetek… Menjetek, ahová ócska végzetetek hív!

Ezt az éjszakát nem virrasztással töltötték. Kimerülten aludtak, álomtalan álomra hajtva fejüket. Csak a Herceg látott álmot – vagy nem is látta tán – egy nőről, s egy kígyóról. A Nőről és a Kígyóról.

Felkeltek reggel, a remete a fák leveleiből nektárt facsart nekik, hogy szomjan ne távozzanak, de a Kútból ne keljen inniuk. Látták, hogy a fiatal fiú arca megváltozott. Nem is az arca, a szeme inkább. Vénebb lett, mintha évszázadok távlatából nézne vissza reájuk.

- Ittál! – bökött rá a Herceg – Hát meg kell válnunk tőled is, testvér.

- Bár ifjú vagyok, egy kortyra

Elhagyott a balgaság,

Itt maradok, itt tart örökre fogva,

A végtelen Okosság!

- Ízleld hát tovább, Igazság tanait!

Utad eddig hozott, maradj hát itt!