Az úton, melyre visszatértek, előre haladván látták a távolban gomolyogni, a ködszerű kigőzölgéseket, melyek zöldes színnel fertőzték az ég zavartalan kékjét. A Herceg és a parancsnok egyet értettek abban, hogy jobb lesz mihamarabb túl lenni a mocsáron átívelő úton, így lovaikat vágtára ösztönözték mind az öten, s megérkeztek a láp határához. Az út kanyargóssá vált, ahogy behatoltak az elrothadt fatörzsek, a beteges fénnyel izzó, vizenyős gombatenyészetek, a gurgulázó cuppanó hangok, e csendesen gyilkos honába. A Nap, szinte teljesen eltűnt szemük elől.

Fáradtak voltak az esti viadal után, így megálltak egyet szusszanni és enni, de meglepve látták, hogy élelmük átnedvesedett, s ehetetlenné vált a forró párától. Gyomrukat az éhség mardosta, szemük alig látott valamit az álmosságtól és a gőztől.

- Siessünk! – mondta a parancsnok – Az est nehogy itt találjon ránk. A tanmesékből tudom, hogy errefelé lidércek ólálkodnak. Elég fáradtak, s elég nyúzottak vagyunk, hogy áldozatul essünk beteges csábításaiknak, melyek az élet minden bőségével hitegetnek.

Megpróbálták hát nagyobb iramra bírni elgyötört lovaikat, de azok csak poroszkáltak a görbe gyökerek, a csúf hüllők között. Meg-megugrottak, ahogy némely gázzal telt buborék kipukkant. Így hát rájuk esteledett ott, a mocsárban. S jöttek a lidércfények.

Baljós szürkészöld gomolygással, mintha a mocsári pára gyűlt volna össze, hogy életre keljen, sápadt hunyorgással, mintha a haldokló nap sugarait csúfolták volna. És suttogtak.

- Jer, jer velünk, vár az élet!

Bennünk megleled számításod.

Itt a bőség, kár tőle félned,

Csak lépj közel, s meglátod…

Egyikük megállt. Egy középkorú férfi, aki több tavaszt látott, mint ami még hátra van. Leszállt lováról, s visszaűzte az ösvényen. Homloka gyöngyözött a valamennyiüket gyötrő láztól, szeme beletörődőn hunyorgott az egyik sápadt fénygömb felé.

- Induljatok csak tovább – zihálta, rá sem pillantva a többiekre.

-Csak küzdöttem, s küzdöttem,

Mindhiába – már tudom,

Mit hiába reméltem,

Most e visszfényektől mind megkapom!

- Kínlódni, s zabálni, ez az élet rendje,

Eredj, ha neked ez kell, ha ez van elrendelve!

Cuppanó lépteit lassan elnyelte, a mocsár hangtalansága, ahogy egyre közeledett célja, egy suttogó lidérc felé. A Virrasztók Hercege, megbűvölve nézte útját, szeme visszatükrözte a holdkóros fényt. Egy kéz szorította meg vállát. Oldalra pillantott.

- Menjünk tovább uram! – a parancsnok zord, viharvert arca verejtékben úszott – Ez a mocsár másokat is elemészthet. Sokan jártak már ezen a kanyargós ösvényen, mit ők életnek neveztek, s kergették eme fényeket, míg bele nem fulladtak a mérgezett vízbe.

- Teremtőm! De szörnyű! Tudom már, miért boldogtalanok az emberek!

Tovább mentek hát, éhezve, vacogva, de töretlen akarattal. S kijutottak a mocsárból. Friss mezőre értek, s fellélegezhettek, de már csak négyen maradtak.

A kengyelben ülve bóbiskoltak, a Nap hunyorgó fénye fel-felriasztotta őket zavaros álmaikból. Egyszer aztán vége szakadt a mezőnek, a fű egyre ritkábban nőtt, a fák száraz cserjékké töpörödtek, arcukba perzselő szél vágott, lovaik patája homokon toppant.

******