Hajnalban elaludtak, s csak másnap délben keltek fel. Elindultak nem sokára, nem vesztegették tovább a végtelen időt. Estére egy roppant mezőhöz értek, melynek közepén egy domb állt, azon egy fa. A fát vasba öltözött férfiak vették körül, elfoglalva a dombot. Körös-körül, egy másik, nagyobb sereg, vörös vértbe öltözve, vérszín zászlók alatt. A seregek aludtak, csak néhány őrtűz lobogott, a sűrűsödő sötétség ellenében.

- Mi legyen Hercegem? – kérdezte a Virrasztók parancsnoka – Kerüljük el, ezt a két egymással tusakodó sokaságot? Vagy harcoljunk velük? S ha igen ki ellen?

A fiú elgondolkozott. Régi bölcsességeket, erkölcsi útmutatásokat, s tulajdon lelkiismeretét hívta segítségül. A szíve azt súgta: „Segítsd a gyengébbet!”

- A vörös seregen ütünk rajta, míg gyanútlan alszanak! – mondta végül.

- Helyes! – kiáltott fel, egy ifjú lovag a Virrasztók közül.

Neki készülődtek, s a fák közül előre vágtatva rajta ütöttek az alvó táboron. Nagy volt az ijedség, ahogy a hat lovas végig vágtatott a szunnyadó emberek között, vagdalkozva, szitkozódva, sebesülteket és halottakat hagyva maguk után.

- A domb felé! – kiáltott ezüstbe öltözött Hercegük, s zárt alakzatban a domboldalra hágtak. Néhányan a vörösök közül űzőbe vették őket, de a dombról nyilak zápora vetette vissza a dühös harcosokat.

Kék lobogók emelkedtek fel. A domb serege felélénkült, s nyomban pajzsfal zárta körül a fát. A lovasok megtorpantak a lándzsák előtt, véres kardjaikat leeresztve várakoztak. Egy ideig ott álltak a pajzsokkal és a hideg vassal szemközt, mire előlépett a kék sereg vezére, egy szakállas. öreg, félszemű ember.

- Kik vagytok? – kérdezte a vénséges vezér.

- Kóbor lovagok vagyunk. Célunkat ne kérdezd, mert megmondani nem tudjuk, s nem is akarjuk. De úgy láttuk szorongatnak benneteket. Hát segítettünk kicsit. – mondta a Herceg.

- Azt jól tettétek! Már azt hittem, a Lomb királya küldött felmentést… - a vezér nagyot sóhajtott – Hónapok óta várjuk már. Ellenségünk egyre több, s mi egyre kevesebben vagyunk.

- De szálljatok le lovaitokról! Egyetek egyet minálunk. S mondjátok merre utaznátok, tán jó tanáccsal szolgálhatok nektek, cserébe a segítségért.

Leszálltak a lóról az utazók, s szívesen fogadták az ételt és az italt, még zsákjaikat is megtöltötték vele. A vezér elmondta hogy súlyos veszteségeket szenvedtek már, s hogy alig tudják tartani állásaikat, egyetlen előnyük, hogy magaslaton vannak. De a fát és a dombot életük árán is meg kell védeniük.

- Miért? – kérdezte a Herceg – Miért oly fontos ez a fa? Ahogy elnézem, gyümölcse semmivel nem másabb, mint egyéb fáé… S a domb se különleges. Ezer ilyen domb akad s ezer ilyen fa… Gyümölcse ízletes legalább?

- Nehogy egyél belőle! – kiáltott a kapitány – E fa gyümölcséből enni tilos. Ez szent fa! Ez a fák fája!

A Herceg tűnődött, nevetni támadt kedve előbb, aztán nem tudta, sírjon e vagy nevessen.

- Egy fát védelmeztek, amiről nem is ehettek? – kérdezte végül – A másik sereg enni akarna tán belőle?

- Áh! Dehogy! – válaszolt a kék kapitány – Ők sem esznek róla, de azt akarják, hogy az övéké legyen.

- Miért?

A kapitány megütközve nézett, mint aki sültbolondot lát.

- Azt nem tudom – mondotta – de nem is érdekes. E háború régre nyúlik vissza, én sem emlékszem rá hogy miért tört ki… Még az én időm alatt is kétszer cserélt gazdát a domb s rajta a fa. Így megy ez már ősidőktől fogva. Országaink messze vannak innen, de e vidék mindig is fontos volt. Birtoklása létfontosságú! Látom a szemeden, bolondnak hiszel, mindőnket! Hát vedd tudomásul utazók vezetője, te vagy bolond! S az egész világ az! Azt hiszed tán, - közel hajolt, hangját suttogóra fogta – én nem tudom, hogy e vérontás fölösleges? De miért is az? Nem, nem fölöslegesebb, mint más háborúk. Az emberek ölik egymást időtlen idők óta: meghalni családért, kincsekért, becsületért, dicsőségért, más tárgyakért ugyanolyan, mint meghalni egy dombért, s rajta egy kóróért. Nem mindegy?

- Szavaid a bolondok bölcsességével szólnak… - ámuldozott a Herceg.

- Reggel távoztok,- nyugtázta a kapitány – kaptok eleséget bőséggel, úgyis elkél ha egyenest mentek tovább.

- Hogy érted?

- E mező után a mocsár van, s ottan nincsen eledel. Csak lidércek. Az emberi élet posványa tenyészik azon a helyen.

Megszálltak éjjelre. Az ifjú lovag, ki olyan nagy hévvel bocsátkozott a csatába, s aki kettő helyett is harcolt, odament a Virrasztók Hercegéhez.

- Mi kell?

- Engedj itt maradnom Herceg!

Az udvarban nem voltam senki sem,

Az út végét nem látom,

S hogy végére érek, nem hiszem,

Maradok, s míg élek csatázom!

- De miért, miért te ökör?!

- A miértekre nincs válasz,

Így én sem adhatok,

Szívemben békétlenség van,

Csak a harc után vágyakozok.

- Maradj hát áldásommal maradj,

Bajtársaid magasztalják majd poraidat.

Reggel szétnyílt a pajzsfal, s illendő módon, harsonákkal, trombitaszóval búcsúztatták az öt utazót. Akik tovább mentek a mocsár felé.