8

 

 

 

 

 

 

 

Amint a kapu bezárult a hátam mögött, hirtelen sötétség borult rám. Nem láttam semmit, csak  erős szorítást éreztem a két felső karomon. Valaki vagy valami elkezdett húzni előre. Mivel nem láttam az előttem levő utat a sötéttől, így a tájékozódási érzékeim is azonnal fölmondták a szolgálatot. Olyan gyorsan haladtunk előre, hogy a lábaim nem bírták az iramot, s már csak tehetetlenül kapálóztak a földet súrolva. A szorító nyomás olyan erős volt, hogy a kezeimet már nem is éreztem.

 

Ferdinánd

 

 

 

Szereplők:

 

                                 Tami, 6 éves kislány

 

                                 Tami 10 évesen

 

                                 Barbara, Tami testvére, 12 éves

 

                                 Barbara 16 évesen

 

                                 Terike, Tami és Barbara   édesanyja

 

                                 Béla, Tami és  Barbara édesapja

 

                                 Első Mentős

 

                                Második Mentős

 

 

 

 

 

 

1.

 

7

 

 

 

Nem kezdtem el azon gondolkozni, hogyan fogok bejutni a hangyákhoz. Fogalmam , sőt ötletem sem volt, hogyan kezdjek neki.  Nem beszélve arról, hogy először meg kellett találjam az innen lefelé vezető utat. Megpróbáltam lenntről követni a vártól elvezető utat, s ennek alapján kis habozással  balra indultam el. Jó ideig haladtam, mikor az eddig hátam mögött elhelyezkedö erdő kiszélesedett, majd teljesen elállta az utamat. Nem volt más választásom, vissza kellett forduljak.

Rövid info: Az első öt részt júniusban töltöttem fel, most jön a folytatás.

 

 

6

 

 

 

 

 

A hajnal első jelei mutatkoztak az égbolton, mikor először kinyitottam a szemem.  Előttem egy óriási völgy terült el, melyben,  amennyire ezt jelenlegi nézőpontomból meg tudtam ítélni, egy óriási  város tárult a szemem elé. Sokáig ültem ott, s próbáltam rájönni, hogy tulajdonképpen mit is látnak szemeim. Amire hamarosan rá kellett jönnöm,  nem egy város állt előttem,  hanem két különböző, egymás mellett elhelyezkedő , jobban mondva két hatalmas erődítmény.

A fészek

 

Egy falusi ház nagy kertjében mindig zajlik az élet, néha látványosan, néha megbújva a lombok között. Az énekes madarak trilláira ébred a falu apraja-nagyja, aztán a gerlék viszik a prímet, később a fakopáncs is megkezdi áldásos munkáját, egy antenna tetején fecskék civakodnak egy jó helyért, ahol megpihenhetnek. A sokadalomba beleolvadt az a szerény kék cinke, akiről e történet szól.

 

Nyár közepére párjára lelt, jó kiállású, bátor fiúmadarat talált magának.

Egyedül sétált az erdőben. Ruganyos léptekkel haladt előre, jólesett poroszkálni a sűrű avarban. Élvezte az ittlétet, nagyot harapott a tiszta levegőből. Váratlanul forogni kezdett vele a világ, lábaiból elfogyott az erő, tehetetlenül a földre rogyott. Kétségbeesetten próbálta mozdítani a végtagjait, de semmi nem működött. Csak feküdt ott széttárt kezekkel és arra gondolt, hogy itt a vég. Becsukta a szemét és ekkor különös kép jelent meg előtte: sötét éjszaka volt, a tengerparton hatalmas tűz égett, amely körül furcsa alakok vad táncot jártak.

- Beszélnünk kellene, Józsi

- Hallgatlak.

-A házasságunkról van szó. Úgy érzem, kisiklik az egész. Nem… nem vagyok boldog. Az igazat megvallva, nem is értem, miért nem beszéltük még meg eddig a problémákat.

- Aha.

- És, tudod néha úgy érzem, kettőnk közül csak én teszek meg minden tőlem telhetőt a kapcsolatunkért. Én hozok áldozatot. Nem töltünk elég időt együtt, de úgy tűnik, te nem is vágysz rá.

- Értem.

- Úgy gondolom, hogy gyökeres változásokra van szükség, különben oda lesz az egész.

Háztáji seprű

 

László és Izabella ismét munka után indultak Dunavarsányra. Hoztak néhány tankönyvet.

– Furcsa meglett mérnököknek, orvosoknak és katonáknak betűvetést tanítani, hatéveseknek szánt módszerekkel – mondta az asszony.

– Nem ez az egyetlen. Lett tizenkét gyerekünk – ölelte át a feleségét a nyomozó.

A saját utód valahogy sosem jött össze. Beletörődtek, de néha hiányzott.

– Olyan hamar felnőnek… – mosolygott rá a neje.

 

Beköszöntött az ősz.

Egy kapor emlékiratai

 

Egy kaporról írni nem könnyű, főleg ha annak a kapornak elhagytam az emlékiratait. Pedig mielőtt bedobtam volna egy jó nagy adag tök mellé fortyogni, megkért, hogy írjak egy pársoros novellát arról milyen életet is élt. Csak tudnám hova tettem, néztem már a fiókba, az irataim között, a tökfőzelékbe, a tökfőzelékes fazék alatt, a tökfőzelékes tányér alatt, de sehol se találtam és még a tökfőzelék is elfogyott. Ha emlékeim nem csalnak, főleg az anyjáról beszélt sokat, hogy milyen kedves volt, vagy talán arról, hogy mekkora hárpia.

Őfelsége F. Kalap Irén

 

Különleges vagyok és egyedi, efelől semmi kétség. Akkor lépett fel az első probléma az életemben, amikor megszülettem. Már a megérkezésem pillanatában ráeszméltem arra, hogy bent felejtettem, a kedvenc kőgyűjteményemet és innentől kezdve tudtam, hogy a balszerencse és én, remekpárost fogunk alakítani.

Talán még a nap is sütne, ha ma nem kellett volna kilépnem a házból. Rengeteg ember utálhat most ezért, hogy van valaki, akinek még esőtáncot se kell járnia ahhoz, hogy egyáltalán essen.