Zörgésre riadtam! Folyamatos matató zörgés hallatszott az előszobából. Majd egy kattanás után hideg fuvallat ért el hozzám. A kinti zajok felerősödtek, majd elhalkultak. Valaki bejött a lakásba! Azonnal lefordultam az ágy mellé. Négykézlábra ereszkedve osontam az előszoba felé, a falhoz húzódva. Becsukott szemmel is jól tájékozódom a kis lakásomban. És akkor megláttam! Nem volt egy kigyúrt alkat. Tőlem is, fél fejjel alacsonyabb, vékony karú, keskeny vállú sziluettje volt az én betörőmnek.

3. Családi kör

*

John

Jaj, istenem, az élet – sóhajtok egy hatalmasat, miközben Dee ágyán ücsörgök, várva őt, hogy végezzen a fürdőszobában.

Ha baj van… Ha valami rossz történik, az mindig, de minden egyes alkalommal elvonja a figyelmemet valami még nagyobb tragédia determinált bekövetkeztéről: már fröcsög az arcomba az érkező lavina, mégsem érzem a hideget…

Míg Nate-tel vagyok elfoglalva, és az ő szívét próbálom puhítani, hogy saját magához – és a körülményekhez – képest végre élhetővé váljon az élete, megtudom, hogy az unokahúgom minden egyes nap elájul az iskolában.

Karácsony-babgulyás.

Körülöttem télikabátos árnyak lépkednek a szürke derengésben , mint  fáradt lelkek, a munkába sietők. Fázva húzzák össze nyakukon a gallért és semmi kincsért sem néznének oldalra.

 Hideg fagyos éjszaka áll mögöttünk, emlékszem a lüktető fájdalomra. Fél négykor éreztem ezt. Tudom, mert a téren óra áll és én éppen mellette feküdtem le.

Este volt karácsony első napja. Szép ünnep ez! A városközpontban levest, beiglit és forralt bort osztogattak ismert szinésznők, politikusok, az önkéntesekkel karöltve.

A várás

Fehérséget látott, ameddig csak ellátott.
Előtte s mögötte emberek, szép sorban álltak. A legtöbbjük arcán közöny ült. Egy ideig némán várt, mint a többiek. Előretekintett, ösztönösen. Így telt egy nap, egy hónap, egy év. Néha mozdult a sor ugyan, ekkor lépett egyet előre, máskor hátrálnia kellett, mert mindenki más is így tett. Egyik ilyen hátrálás folyamán, az előtte lévő meglökte, és mindketten elestek. Gyorsan felpattantak, s visszaálltak a helyükre.

Az Iskola a külváros legszélén állt, elhagyatott, semmibe vezető főút szélén, beleveszve a mindent egyfoma-szürkévé keverő kietlen, kókadtfej-unottan ásító ködbe - sarki épület volt, olyan messze mindentől, hogy arrafelé senki semmi dolga nem akadhatott. Eredetileg nem önálló épületnek szánták, egy későszocialista laktanya mellékzuga volt, szégyenlősen rejtőzött ott a sarokban, belebújva a nála sokkalta szélesebb katonai épület megnyugtatóan jellegtelen szürke falai közé, identitás nélküli, egyencélú betontömbök halmaként, amikhez képest a Lego építőkockák otthonmeleg, gyermekszemet gyönyörködtető színekben és formákban gazdag egyedi műremekek voltak, játékosan lekerekített oldalaikkal,  tetejükön romantikusan ívelő fröccsöntött körszerű elemeikkel hívogatóan kínálva az építés, az alkotás és az önfeledt játék örömét .

Háton feküdt zihálva!

Az ütést nem tompította eléggé a szkafander, ezért borzalmasan fájt a lapockája és a gerince. Talán még egy-két bordája is eltört. A folyosó felső végén erős fény világított, hunyorognia kellett. Azután, a fény lassan kihunyt…..

Háton feküdt zihálva!

Mellette dübörögve zúgott el a ménes élén azzal a csődörrel, amin az imént még ült. Sajgó tagjait szerette volna megtapogatni, de a keze alig mozdult. Érezte, hogy nedvesedik a ruha a lába közt.

Evva Lena di Reirossi

Boldogtalan árnyak

Továbbra is a vörösre festett Reirossi házban éltem a Frari templommal[1] szemben, de már időm nagy részét, s mind több éjszakát az új fogadómban töltöttem. Anyám valójában nem tudta, mivel foglalkozom, mert csak a gyógyító tevékenységemről beszéltem neki, és nem is akartam magyarázkodni a rengeteg éjjel-nappal égő gyertyákról, a keleti füstölőkről, és a tálcákon sorakozó bábukról.

Saját életem kialakítása érdekében a San Marco tér déli oldalán kibéreltem az egyik üzletet, melyben egy sybillahoz méltó szalont rendeztem be.

Harmadik rész

- Matteo…? Matteo, hogy vagy?

A halk kérdés tompa visszhangot vert a homályos tömlöcben, a rongycsomóként összekuporodott fogoly azonban nem felelt. A festő letérdelt mellé, mit sem törődve azzal, látja-e valaki, s megszorította a vállát.

- Matteo, én vagyok.

A csempész összerezzent és végre ránézett; hunyorogva a haloványan beszűrődő holdfényben.

- Hogy’ kerülsz ide?

- A lányod hozott. Miért… hogy’ voltál képes őt eltitkolni előlem?

                            Hamvad a tábortüz.

                            Szeréna története : A bosszú.

           Nagyon megviselt a válásom, mert amilyen rövid volt a házasságom , olyan viharos is volt. Talán csak az első néhány hónap volt az ami elfogadható lett volna , mert azután egyre gyakrabban összekülönböztünk , és haragosdit játszottunk akár napokig is. A legapróbb problémákon is összetudtunk veszni , és mindkettónkből hiányzott, a megbocsátás képessége , de még a bocsánatkérés szándéka is.

2. Zsongás

*

Dee

Nyílik a bejárati ajtó. Lepattanok az ágyamról, és futnék, annyira örülök, hogy John végre korán ér haza, ahogy - ma is - ígérte. De valami megállít. Még mindig haragszom, amiért Nate-nek elmondta a rossz jegyeimet.

Az ajtó csukódik, és bennem egyre gyűlik a harag. Mozdulataimat megbénítja a feszültség.

- Csak Nate az – veti oda Anne. A másik ágyon hasal, és olvas.

- Hm.

- Ha nem mész ki te, ő jön be.