Az Iskola a külváros legszélén állt, elhagyatott, semmibe vezető főút szélén, beleveszve a mindent egyfoma-szürkévé keverő kietlen, kókadtfej-unottan ásító ködbe - sarki épület volt, olyan messze mindentől, hogy arrafelé senki semmi dolga nem akadhatott. Eredetileg nem önálló épületnek szánták, egy későszocialista laktanya mellékzuga volt, szégyenlősen rejtőzött ott a sarokban, belebújva a nála sokkalta szélesebb katonai épület megnyugtatóan jellegtelen szürke falai közé, identitás nélküli, egyencélú betontömbök halmaként, amikhez képest a Lego építőkockák otthonmeleg, gyermekszemet gyönyörködtető színekben és formákban gazdag egyedi műremekek voltak, játékosan lekerekített oldalaikkal,  tetejükön romantikusan ívelő fröccsöntött körszerű elemeikkel hívogatóan kínálva az építés, az alkotás és az önfeledt játék örömét . Az iskola építőelemei azonban csak két emelet szürke betontömbnyi, 220 fő befogadására alkalmas, hatályos törvényeknek, rendeleteknek és előírásoknak megfelelő, jelenleg érvényben lévő, illetékesek által engedélyezett módokon kivitelezett fő- és mellékhelyiségekkel átadott és a követelményeknek aktuális állapotában megfelelő, korszerű technológiákkal megvalósított, hatóságilag ellenőrzött és a szükséges műszaki tanúsítványokkal átadott épületegyüttes létrehozását tették lehetővé. Az iskola rendeltetési céljának megfelelően az aktuális országos, megyei és önkormányzati törvényekkel, rendeletekkel és ajánlásokkal összhangban alkalmasnak nyilvánítatott a modern magyar ipar nagyfokúnak ígérkező műszaki gyengeáramú szakemberhiányának enyhítésére - tervszerű, strukturált, korszerű ismereteket átadva, amelyek hosszútávon segítik a tanulók munkaerőpiaci helyzetének stabilitását, bármit is akarjon ez jelenteni.  Ezzel a küldetéstudattal kezdte meg munkáját a fizikai Nobel-díjat méltán kiérdemelt Jelentős Magyar Tudósról elnevezett műszaki középiskola (aki  valójában egy Németországban és  Nagy- Britanniában kutató Budapesten született zsidó volt, de ezen szál felszedése messzire elvezetne bennünket a róla elnevezett iskola bemutatásától) - ahol a tizenéves nebulók előtt felfedték az Csupanagybetűs Műszaki Élet legmélyebb misztériumát, úgymint a diódák, ellenállások, tranzisztorok jellemzőit, rajzjelét és működési elvét, mint elektromos, mind mechanikai téren, a  ritkán, közepesen, sűrűn és nagyon sűrűn integrált nyomtatott áramkörök nyomtatásának gyártástechnológiáját, műszaki értelemben precíz, bár kétségkívül hasznavehetetlen módon.

Az Iskolában folyó tényleges tevékenység egyfajta büntetésvégrehajtás volt, speciális börtön, az itt tanító tanároknak. A tanerő ugyanis kevés kivételtől eltekintve önmagát ítélte el és halmazati büntetésként töltötte le jól megérdemelt tanári pályáját,  messze az életet adó Ipartól, ahonnan kitaszítva tengette nyomorúságos, nemmérnök életét, egyre fogyó reménnyel arra nézvést, hogy egyszer még újraindul a Termelés, ahol nekik is jut majd mérnöki állás, és akkor nem kell majd bejönniük ebbe az épületbe, és nem kell majd szembenézniük azzal a 220 tizenéves tanulói jogviszonnyal rendelkező diákkal, akik visítva, böfögve törnek be rá a Szent Műszaki Tudományok alapjait nyújtani kívánó középiskola többet érdemlő falai közé, és majommódra viselkedve tapossák meg neveletlenségükkel, hozzáállásukkal és magatartásukkal a Gyengáramú Tökéletesség spirituális  talapzatát minden egyes nap, mindezt persze rengeteg elszámolatlan túlórával, nem mellékesen megalázóan alacsony fizetésért.  

A legjobb példa erre Horváth tanár úr volt, aki soha nem akart tanár lenni, minden egyes percét gyűlölte a tanári létnek és mindent megtett volna, hogy otthagyja a tanári pályát, ha nem lettek volna a külső körülmények olyanok, amilyenek, és nem determinálták volna az életét olyan irányba, hogy más választása nem lévén, gyűlölve, szitkozódva és megkeseredve minden egyes tanítási nap bement az iskolába, és teljesítette a munkaszerződésében determinált minimumot. Egy nap volt egy gyönyörű álma, mindennél szebb volt, amit el tudott képzelni. Azt álmodta, hogy a Nagy Villamosipari Üzemet mégsem szüntették meg a rendszerváltás során, hanem éppen ellenkezőleg, óriási bővítést terveztek, amihez a modern befektetők biztosították az anyagi fedezetet, méghozzá oly pazar módon, amihez foghatót még nem látott a magyar villamosipar.  Mennyei fényárban úszott a világ, ő maga óriásoknak készült lépcsőkön bandukolt fel az éteri magasságok csúcsára, mivel szólították, és lassan, kimért lépésekkel úszott felfelé a mélyvörös bársonyszőnyeggel borított lépcsőkön, ahol felérve átnyújtották neki a Főmérnöki Kinevezést. A cég összes dolgozója hangosan és ütemesen tapsolt, átszellemült arca, üdvrivalgások közepette ott alant a fényárban, a tribünön pedig az öltönyös, csokornyakkendős, illusztris víájpí vendégek gratuláltak neki erős férfias kézfogás és elismerő szavak kíséretében, minisztériumi megbízottak, a műszaki vezetők, a rivális főmérnök aspiránsok és maga az Igazgató úr is, aki mindenkinél büszkébb és boldogabb volt, hogy végre Horváth ülhet a főmérnöki székbe. Ő pedig percekig fogadva a mindenhonnan rááradó szeretetet, megbecsülést és szívből jövő gratulációkat, szerényen, de határozottan elfoglalta méltó helyét a Főmérnöki Szék aranyozott trónját, aminek oldal és mindkét karfájára skarlátvörös drágakövekkel volt kirakva. És amint leült oda, a fényár még erősebb lett, a Nap többé nem nyugodott le, az Univerzum egy szellemként örvendezve emelkedett üdvgyönyörbe, elérve a végső katarzist, legszentebb megváltást és legteljesebb megvilágosodást. Ebben a pillanatban Horváth Tanár Úr felriadt, és rá kellett döbbennie, hogy tovaillant álom volt az egész, ő pedig nem főmérnök, és ahol most dolgozik, nem is lehet soha, mindössze gyakorlatvezető tanár, révén, hogy oktatási intézményben kell töltenie a munkanapjait. Álmodta ezt az egészet egy szürke tízemeletes kockahaház mindegyishanyadik emeletén, egy ötvenötnégyzetméteres panellakásban, annak is az évek óta cserére váró, teljesen tönkrement rugózatú, rég kitört gurulólábú kanapéján, és ott, azon a hajnalon, életében kitudjahanyadszor megértette, hogy a számlák, napi, heti, havi jellegű bevásárlások és számtalan egyéb pénzügyi kötelezettségek olyan mértékben gúzsba kötik, hogy ezt a nevetségesen keveset fizető, de legalább valamennyire biztosnak tekinthető tanári kinevezést - tekintve korára, a Bokros-csomagra és az ipari munkahelyek sosem látott módon alacsony számára - tulajdonképpen meg kellene becsülnie, vagy legalábbis elfogadnia, legalábbis addig, amíg újra meg nem lódul az Ipar és a Termelés olyan mértékben, hogy esélye legyen a magánszektorban mérnökként dolgoznia. Ez volt az a pont, ahol Horváth tanár úr visszavonhatatlanul magára öltötte a Tanári Lét csíkos rabruháját, lábára méretes ólomgolyót kötött és reménytelenül vonszolta magát periodikusan ki és be az iskolába, illetve az iskola különböző tantermei között annak megfelelően, hogy a tanítás kezdete, közepes vagy vége következett. A többi tanár helyzete többé-kevésbé megegyezett Horváth tanár úréval, talán kisebb volt az lábhoz kötött ólomsúly, talán kevésbé mutatták ki embergyűlöletüket és teljes megtörtségüket, de mindenképpen osztoztak vele a közönyben, a reménytelenségben és a depresszív életérzésekben, így aztán együttes erővel vetették latba minden erejüket, tekintélyüket és energiájukat, hogy minden egyes diákból is ugyanilyen hozzájuk hasonló meghajlott, rabként élő teljesen derékba roppantott rabot faragjanak.  

Voltak jópáran, akik már eleve fogékonyak voltak erre a teljes bukáson kívül semmit adni nem képes útra, elárulta őket szorgalmunk, iskolai tanórákon mutatott érdeklődésük, határozott terveik -a jövőbeli egyetemi tanulmányok és munkahelyi karrierépítési szándékaik. A legreménytelenebb az éltanuló volt, aki már középiskola első osztályában fennen hangoztatta, hogy ő azért tanul, hogy aztán a legjobb villamosipari egyetemre mehessen, innen pedig főnöki székben dolgozhasson ötvenért, nem pedig megalázott beosztottként gürizzen harmincért, ilyen velejéig romlott is lehet az ember már tizenévesen.

Csak nagyon kevesen voltunk képesek arra, hogy legyen kapcsolatunk a lelkünk mélyén az igazi tisztasággal, és képesek legyünk megőrizni azt, miközben napi hétszer negyvenöt percben kellett elviseljük a műszaki tudományok felsőbbrendűségéről szóló katedrai szózatokat, az elembertelenedett, kioktató, lekezelő, bárgyúan primitíven megfogalmazott erkölcsösnek szánt kinyilatkoztatásokat, a számonkérések, kis- és nagydolgozatok mögé bújtatott beszűkült tudásfitogtatás bosszúját, és persze a fegyelmező fegyverek legszörnyűbbikét, a felelésnek nevezett Nagy Megszégyenítés Rituáléját. A legtöbben meg is törtek az évek alatt - de mi, a kevesek, az igazán tiszták, hősiesen álltuk a sarat minden csapás és alantas próbálkozás ellenére. Mi voltunk a legjobbak a kiválóak közül, akik nem elégedtek meg csupán annyival, hogy nem hagyták megrontani magukat, tudat alatt éreztük, hogy a cél teljes igazság terének elfoglalása, a teljes szabadság elérése, így aztán nem elégedhettünk meg a rendszeres késésekkel, az órai munka szabotálásával, a leckék szisztematikus meg nem tanulásával. Az Iskolában töltött első perctől az utolsóig a szabadságharc jegyében kellett telnie, így aztán a szünetekben hátra  jártunk dohányozni, rituálisan meggyújtottuk a romlatlanságunkat oly pontosan jelképező cigarettákat, diadallal eltelve élveztük, ahogy felszáll a szabadság füstje, bejárja a város egét, hirdetve a mi megigazulásunkat és öt perc alatt hamuvá égő kiteljesedésünket.