5. Nincs itt senki

*

John

Azt hiszem, mégsem megyek vissza dolgozni. A szemem kerek a döbbenettől, azóta is, amióta Dee meglökte a hegy tetejéről azt a bizonyos lavinát. Nyilván jól tette. Nyilván a gyermeki őszinteség a legtisztább ügyintézés a világon.

Dee szemében nem számít a tény, hogy Ava egy végtelenség óta a menyasszonyom. Csak az érzelmek számítanak… Én még be sem merem vallani – még magamnak sem, mit érzek Mimi iránt. Ahogy Nate sem. Közelebbi rokonságban nem is lehetnénk…

- Egy gyáva kukac vagyok – bukik ki belőlem a sóhaj, ahogy leparkolok a rendelő előtt.

- Fúj! Öwl...kukacok… Még csak bejönni sem mersz velem??? - zökkent ki Dee az érzelmi transzomból.

És egyből másféle transzállapotba kerülök, ahogy a szélvédőn át felnézek az épületre.

- De! - próbálok mosolyogni. - Ne haragudj, ha megijesztettelek – szusszanok. - A vérvétel sokkal rosszabb, mint ez. Egyáltalán nem kell félned semmitől. Nagyon kedvesek, én nagyon sokat jártam ide, amikor picivel idősebb voltam, mint te.

- Akkor meg miért ijedtél meg annyira, amikor azt hitted, hogy a te időpontod?

- Mindannyian félünk valamitől. Valamitől jobban, mint a többiek. Egerek és kukacok?!

- Júj, értem már – borzong meg. - Anne is fél a vérvételtől is, a fogászattól is. Pedig semmit sem éreztem, amikor megszúrtál.

- Jól van – bólintok, és igyekszem Dee-re koncentrálni most... Anne későbbi projekt… - Tudod, én sem érzek semmit, ha egeret, vagy kukacot látok. De ettől itt kiráz a hideg.

- Látom – válaszolja, aztán hirtelen könnyes lesz a szeme.

- Rosszul vagyok, ha csak… Csak soha többet ne beszéljünk… Nem akarom hallani ezeket a szavakat… Hányingerem van! Hányni fogok! - néz rám émelyegve.

- Dehogy fogsz! Kiszállunk és el is felejted. Mesélek valamit, ami egy délután azért egész más színben tüntette fel egereim és kukacaim tárházát…

- FÚJ! Kértelek, hogy…

- Bocs-bocs-bocs! - mosolygok.

És a sztori leginkább saját magam megnyugtatására kell, főként miután már a kapu közvetlen közelében is erősen megcsap a fogászat szag.

Eszembe jut a lány. Égből pottyant az életembe azon a májusi estén. Golgotavirág illatba burkolózott a királykék csend, mint mennydörgésből a villám cikáztunk egymás pillantásába. A mai napig nem értem, hogy varázsolhatott el azonnal, semmi időn belül, hogy válhattam férfivá az ő ölelésében egy zárda kapujában.

Amikor mindig is merőben racionális típus voltam. Óvatos, gyengéd és megfontolt. Soha azóta nem éreztem hasonló elemi vágyat, mint akkor vele. Egyetlen egyszer a lánnyal, akinek még a nevét sem tudom.

Meg sem próbáltam keresni azok után, amit Nate-tel tettünk a következő éjjelen.

Beteg testek kőfal labirintus sarkaiban. Vérfagyasztó sikoly fehér galléros nyakakból feltörve. Kíntól fetrengő lányok – lendülő kereszt-nyakláncaik. Haldokló árva gyermekek csontig fogyott vonaglása. És a májusi eső… Aranyló tűzesőt hoz rájuk.

- John! John! - rángatja valami a kabátom. Odanézek, Dee bújik mögém. - Már nem mesélheted el a sztoridat, nyitva az ajtó. Most be kell mennem?

- Gyere… - sóhajtom.

Amint odaérünk a váró folyosóján a kezelő nyitott ajtajához, az asszisztens lép felénk. Ugyanaz, aki tizennyolc éve is volt.

- John! Ezer éve nem láttunk! Gyertek be! - mondja, és becsukja mögöttünk az ajtót.

Az orvos is ugyanaz. Szeme ragyog az örömtől, ahogy felém lép, és a kezét nyújtja.

- John Reed… Bocsánat, DOKTOR John Reed – fog velem kezet. - Szóval sikerült! Orvos lettél! Mennyit tanultál a váróban nálunk! - rázza meg a fejét, miközben nevet. - Más kölyök össze-vissza rohangált, meg mindenféle palackokkal fociztak, míg te fel sem néztél az anatómia könyvből.

Aztán Dee-re néz.

- Nahát, John! Gyönyörű a kislányod! Megszólalásig hasonlít rád!

- Na ugye – bólintok Dee-re. Kissé megszeppentnek tűnik.

- A húgom. Dianne Miller.

- Ööö…

- Nate és Scott húga – pontosítok.

- Áhm! Na, és mi a helyzet a kis professzorral? Fogorvos lett belőle?

- Sebész.

- Bizonyára kitűnő orvos lett belőle! Nagyon határozott, érdeklődő és tudásra szomjazó kisfiú volt. Ó, egek, nem is találkoztunk, amióta átkerültél a felnőtt ellátásba!

- Nem is voltam fogorvosnál azóta! - nevetem el magam.

Az orvos nem válaszol, csak a szék felé mutat. Akkor ismét megkörnyékez az ájulás. Dee-re nézek, leheletnyi mosollyal ingatja a fejét ő is arra.

- Igazából Dee-nek kellett jönnie – mondom, aztán a lányra nézek. - Menj már! - susogom.

- Majd utánad – vigyorog.

- Nem veheted fel többé a pólóimat – sziszegem felé.

- Csak megleszek… - vonja meg a vállát. - Menj már!

- Hány éve is volt, John? Tizenkettő-tizennégy? - kérdezi a doki, aztán elneveti magát. - Nate a lelkemre kötötte a telefonban, hogy téged is nézzelek meg.

Akkor nincs több kérdésem és más választásom sem.

- Jó fiú – nevet az orvos.

- Mindjárt mondom, doktor úr… - szólal meg az asszisztens. - Á, igen! Itt is van, aznap nagyon sokan voltak, de itt vagy John… 1971 május harmincadika. Fél háromra volt időpontod. Igen… Itt is van az egész nap… De mi volt akkor?! Fél háromkor hogy lehettél te az utolsó beteg?

Összenézünk a dokival, miközben nézi a fogaimat. A hideg veríték folyik végig a halántékomon, le a fülem elé a nyakamig. Akkor egy pillanatra megzizzen a szék lámpája. Halálra rémülök.

- Ne félj, csak olykor szakadozik az áram – mondja. - Na, jó, futhatsz, nincs itt semmi gond.

- Húúú – fújok egy nagyot, és futok is, legalábbis a falig, ahol Dee ácsorog. Kinevet.

- Eeegee..., kuuuk... – prüszkölöm felé. Kezét az arca elé teszi, és öklendezni kezd.

- Soha többé nem bántalak… - mondom, és szorosan magamhoz ölelem.

- Dianne is félős? - szólal meg az orvos.

- Nem! - enged el a lány. - De mi volt májusban? Most november van, és csak egy nézéstől is ömlik a bátyámról a víz…

- Volt vele már minden… Sírás, ájulás, hányás – meséli nagy átéléssel a doki, miközben beengedi a székbe Dee-t.

És akkor egyszer csak… Mintha áram csapott volna a mellkasomba. Az asszisztenshez lépek.

- Áramszünet volt. Azok is bent vannak a rendszerben, akiknek emiatt kezelés nélkül kellett hazamenniük?

A nő a számítógépet nézi. Én is. Meg is találom a saját nevemet.

- Igen, miért?

- Kéne egy lány neve, aki akkor volt itt, amikor én.

Az asszisztens elég rosszallóan pillant rám. Tudom, hogy min gondolkozik: az adatvédelem határain. Így, mielőtt elkapcsolja előlem a listát, gyorsan visszapillantok rá.

Akkor rosszabbul leszek, mint bármikor itt a rendelőben. A nevem alatt közvetlenül: Ava Sternberg, St. Anne katolikus zárda, East Side Ch.

De nem kapcsolja el a gépet, kaján vigyorával szembesülök.

- Óhohohó! - horkan fel a doki.

- Nagy a lyuk? - kérdezi Dee.

- Hm. Azért adok hozzá zsibbasztót, jó?

Közelebb lépek, hátha Dee megijed, de nem néz hátra, csak bólogat az orvos felé.

- Szóval, hogy fiam, mégis kikukucskáltál azért a könyveidből, hogy még azóta is emlékszel egy lányra…

Miután Dee megkapta az érzéstelenítőt, kilépünk a folyosóra, hátha vár még valaki odakint.

- Nincs senki – kommentálja az asszisztens, ahogy utánunk lép.

- De van… - suttogja Dee.

Követem tekintete vonalát, de üres a folyosó. A kinti havazás homályos ködbe burkolja az épület belsejét, viszont a plafonon függő neon csövek minden sarkot tökéletesen megvilágítanak. Nincs itt senki.

Ám szakadozni kezd az áram. Először csak aprókat vibrál, aztán több másodpercre is elmegy a fény. A plafont bámulom, mire Dee átfogja a karom, és magához öleli. Ránézek, aztán újra a folyosó hosszára.

Senki. A folyosó hirtelen vált sötétre. És akkor mintha megint látnék valamit a sötétben. Mintha a bevilágítatlan sarokban egyre sűrűsödne a fekete. Mozdul. Ember-kontúrja van.

Hátrafordulnék az asszisztens felé, hogy mégis jön valaki, de akkor zizegve visszatér a fény, és újra üresnek látom a folyosót.

Dee-re nézek, egyre szorítva engem figyel. Majd a sötét újra ellepi tekintetünk kapcsát. Felkapom a fejem, az alak újra ott mozog, felénk, egyre közelebb.

- Bemehetsz, most nincs bent senki! - szólok hozzá bizonytalanul.

Ezennel sokáig van sötét. A folyosót csak egy oldalról világítja sötétszürke. Úgy meresztem a szemem, hogy belefájdul a fejem.

Néha látom, néha nem – leginkább a teljesen fekete sávokban. Dee reszketni kezd, mint a nyárfalevél, ha fúj a szél. Ránézek.

- Rosszul vagy? - Engem néz, de nem válaszol. Csak szorít, már zsibbad a karom, az ujjaim olyan jegesek, mintha hóba mártanám azokat kesztyű nélkül.

A fény alig láthatóan kezd pislákolni. Sárgás-zölden kerreg és villog. És akkor… A fény és a sötét határán meglátom őt. A testem nem az enyém többé, csak arra van lélekjelenlétem, hogy Dee-t magam mögé toljam.

Előttem áll. Szőke, sovány, szomorú. Arca sápadt és beesett, haja alól erőtlenül függenek vékony karjai és teste. Csak a szemét ismerem meg.

Az ölében pislogott. Karjai erőtlenül fogták körbe. Néhány percnyi fájdalomcsillapítást enyhített neki az újszülött világoskék pillantása.

- Anne… - suttogom. Neve fehérré színezi lélegzetem.

Arca változik, óvatos mosoly lengi át vonásait. Még közelebb lép, karját felém emeli.

- Azóta is téged kereslek, John – szólal meg.

Megérinti halántékom, aztán a nyakam. Behunyom a szemem, és reszkető szívem régmúlt könnyeket présel szempilláimon át.

- Érted jöttem. Hogy újra együtt legyünk. - Érintése a hasamhoz nyúl: máj, lép, aztán megsimítja a kezem.

Tompán sajog érintése után a testem. A fájdalom ismét rányitja szemeim.

- De nem talállak. Hol vagy John?

- Itt vagyok – zokogom.

- De nem látsz. Már rég nem akarsz meglátni.

- Látlak – rebegem, és közel lépnék hozzá, hogy magamhoz öleljem.

Dee azonban visszaránt.

- Ne! - szól rám.

Hátranézek, de Dee sehol. Előrenézek, de Anne sehol. A folyosó üres, nincs itt senki.

A sötét végül a hófényt is elnyeli.