3. Családi kör

*

John

Jaj, istenem, az élet – sóhajtok egy hatalmasat, miközben Dee ágyán ücsörgök, várva őt, hogy végezzen a fürdőszobában.

Ha baj van… Ha valami rossz történik, az mindig, de minden egyes alkalommal elvonja a figyelmemet valami még nagyobb tragédia determinált bekövetkeztéről: már fröcsög az arcomba az érkező lavina, mégsem érzem a hideget…

Míg Nate-tel vagyok elfoglalva, és az ő szívét próbálom puhítani, hogy saját magához – és a körülményekhez – képest végre élhetővé váljon az élete, megtudom, hogy az unokahúgom minden egyes nap elájul az iskolában. Elveszíti az eszméletét az a lány, aki nyolc évesen lett először betegem a kórházban, aki az első közös kisbetegem volt Ava-val. Így is ismerkedtünk meg a nővel.

Ava nem hitt a gyógyulásában. Ava neuropszichiáter. Traumás agysérültek orvosa. Én? Én csak egy mezei gyerekorvos vagyok, az agyhalál igazán nem az én szakterületem.

A hit sem. Mégsem adtam volna fel a küzdelmet Dee-ért. Akkor sem, most sem, és soha nem fordulhat elő ilyesmi! Negyven napig volt a kóma azon szintjén, ahol semmilyen agyi tevékenység nem volt nála mérhető. Nem hogy a személyiséget meghatározó, finom funkciók… Még a legősibb, legfontosabb idegrendszeri központjai sem működtek: az agy nem vezérelte a légzést és keringést. Dee holtan vegetált az életfunkciók gépi vezérléseinek börtönében.

És a hó csak hullt és hullt. Negyven napon át hintette be bűneim parazsát. Nem tudhattam, mire számítsak. Dee ébredése is alakulhatott volna úgy, hogy kiderüljön minden. De ő csak… Ő az első pillanattól kezdve szeretett engem, akármit is tettem, és akárhogy is döntöttem volna.

A negyvenegyedik nap reggele az utolsó óra lett volna Dee életében. De éjjel végül minden eldőlt. Visszakaptuk a húgunkat.

Talán mégis Ava-nak lesz igaza: ekkora mértékű agyi sérülés nem gyógyul súlyos következmények nélkül – robban szívembe a gondolat, miközben Dee besétál a szobába.

Hosszú fehér pólót visel pizsinek, Tom és Jerry vigyorog a közepén fogak nélkül. Ez az én pólóm. Nem vesz észre. Csak áll az ajtóban, és elmerülve nézegeti ujjai közé kifeszített fogselymet. Elmosolyodok.

- Nate beavatott a fogápolás rejtelmeibe? - megugrik a hangomtól, de aztán elneveti magát, és nekifutva ugrik mellém az ágyra.

- Igen! Fél óráig magyarázta, hogy kell helyesen fogat mosni, és nézd!
Közel hajolva vicsorog felém. Az éjjeliszekrény kis lámpájának félhomálya világítja meg a fogait.

- Hm? - elnevetem magam. Tündéri ez a lány. Minden egyes tündéri megnyilvánulása Angie-t juttatja eszembe.

- Valami festéket kellett lemosnom, és most már sehol sem piros – nevet. - Ugye? - vicsorog felém újra.

- Nem – nevetek. - Nagyon szép! Dee – kezdem egy mély levegővétellel -, Nate mondta, hogy mi történt…

- Van egy lyukas fogam – bólint megreszkető szemöldökkel. - Fogorvoshoz kell mennem. Nagyon fog fájni? - kuporodik közelebb.

- Ja, nem – zökkenek ki az aggodalmamból. - Nem hiszem. Vagyis talán. Egy kicsit.

Megijesztem a bizonytalanságommal.

- Elmondod, hogy mit fog velem csinálni?

- Figyelj – Akaratlanul is eszembe jutnak a saját fogorvosos élményeim, minden erőmre szükségem van, hogy ne kapjon el a reszketés. Az ajkamba harapok, és feltűröm a pulóverom ujját. - Igen, meg fogjuk beszélni ezt is, Dee… De engem jobban aggaszt, hogy sokszor elájulsz. Nate azt mondta, hogy minden nap?!

Az ágy szélére mászik, és befekszik a takaró alá. Tekintete megakad a szobában lévő másik ágyon.

Odanézek: Anne ágya. Érdekes… Anne sosem emlékeztetett Angie-re.

- A vérvétel is fáj? - vonja magára figyelmem. Közelebb ülök hozzá, és rendre simítom az elkószált tincseit a párnán.

- Nem fogod érezni, ha én csinálom – válaszolom újra a szemébe nézve.

- Nate mást mondott! - vágja rá kérdő tekintettel.

- Nate más is! - mosolygok rá. - Neked nem fog fájni – ismétlem.

Dee ismét Anne ágya felé néz. Hátra kapom a tekintetem.

- Anne? - csúszik ki a számon. Dee rám néz.

- Ideköltözhet? - kérdezi.

- Megbeszéljük, szívem…

Nyelek egyet, aztán elbizonytalanodom, mi a fontosabb… Az ájulás, vagy a titokzatos név-azonosság…

- De mikor? Ha beleegyeztek, akkor már holnap itt maradhatna! - Végül Dee dönti el, hogy mi a fontosabb.

- Most hol lakik? Elmennék a szüleihez.

- Pontosan nem tudom. Holnap megkérdezem a címét, és hogy mikor vannak otthon – válaszolja lelkesen csillogó szemekkel.

- Dee, nem lehet csak úgy elvenni gyereket a szüleitől…

- TE PONTOSAN EZT TETTED, JOHN! - dörren felém egy hang Anne ágya felől.

Rémülten felugrok Dee mellől, és még inkább eluralkodik testemen a pánik, ahogy senki sem néz rám vissza a szoba másik feléről.

- John! - ugrok meg Dee hangjától. - Mi a baj? Mit csinálsz? - szólal meg jó néhány némán feszült másodperc múlva.

- Itt van Anne most is? - suttogom Dee felé.

Érzem, ahogy mozog az ágyban. Érintése a testemre tapad, és a nyakamhoz bújik.

- Te látod őt? - suttogja a fülembe.

Az ágyon túli árnyékfoltra meresztem a szemem. Ott mozog valami, mintha lélegezne, és haja lenne. Mintha kivenném a válla kontúrját is. Aztán határozottan megmozdul. Emelkedik.

Felhőkölve fordulok a berobbanó ajtó felé. Nate az, karja a villanykapcsolóra csattan. Szemem az árnyékos részre ugrik: ott áll a fényben. Szőke, sovány, törékeny, szomorú.

Nate beljebb lép, a lány mögé bújik, aztán már csak a bejárati ajtó csapódását hallom. Rohanok ki, át a nappalin, feltépve az ajtót: Scott döbbent arca néz rám vissza.

- Mi az? - kérdezi, miközben megkerülve belép a lakásba.

- Anne – zihálom felé. - Nem láttad? - nyekergem.

Szőke szemöldöke összerándul világos kék szemei fölött.

- Ott van – mutat mögém.

Hátraperdülök, szemem követi karjának vonalát: Dee-re mutat. Dee üveges tekintettel néz rám vissza, majd elájul.

*

Nate

Hátam mögött résnyire van nyitva az ablak, igyekszem azon keresztül fújni kifelé a füstöt. Nem mintha sokat számítana, mert Scott a konyha másik felén ül, és ott dohányzik. John a pulton ücsörög, kólát iszik, és valami édes szart eszeget zacskóból.

De nem szólok egyikőjükre sem… Nekem ugyanúgy nem kellene dohányoznom, ahogy John-nak édességet ennie. Bár Scott-nak meg már úgyis mindegy – a cigi a legegészségesebb dolog, amit magához szokott venni, én úgy hiszem.

Dee nekem háttal ül az asztalnál, és eszik. Már harminc perce folyamatosan – ahogy elnézem John feje fölött magasan a faliórát. Már harminc perce van folyamatos csend. Néha összenézünk, de nagyrészt mindannyian Dee-t bámuljuk.

Mintha hetek óta nem evett volna…

Akárhányszor mélyre veszem a levegőt, és megszólalni készülök, John fejrázva villantja rám szemét. Így aztán kussolok. Végül is ő a gyerekorvos, próbálok hátrálni a probléma elől, de aztán nem bírom tovább.

- Szerintem elég lesz, Dee… - szólalok meg.

- Igen – ugrik le John a pultról, és elpakolja a húgom elől a tányérokat. - Jól esett? - kérdezi tőle.

- Ühüm, nyamm! - nyeli le az utolsó falatot is.

Elnyomom a cigim, és leülök az asztalhoz. Mielőtt megszólalnék a csendet közbevágja John édességes zacskója. Szusszanva felállok, és felé fordulok.

- Szerintem elég lesz, John… - mondom, és elveszem mellőle. Aztán a kólát is.

- Naa – nyávog.

- Szedjük össze magunkat – sóhajtok. Bólint és mindketten asztalhoz ülünk.

Én John-t nézem, ő engem. Végül ő néz Dee-re, ő kezd beszélni.

- Ezért ájulsz el? Nem reggelizel?

- Sem ebéd, sem vacsora – morranok John-ra, aztán Dee felé: – A vércukorszinted alapján egyáltalán nem eszel.

De nem tudjuk végigbeszélni… Végig?! Még el sem kezdjük, Dee felpattan, és elfut. És ez merőben megdöbbent. Ilyet még sosem csinált. Jó kislány szokott lenni, aki higgadtan tűri a fejmosást.

- Ne kínozzátok halálra – szusszan Scott, miközben elnyomja a cigijét. - Tényleg husi egy kicsit, nem baj, ha lead néhány kilót.

- Husi??? Neked meg szemészhez kell elmenned! Vagy persze! A drogos kurváidhoz képest mindenki elhízott tehén!

- Scott, légyszi, ezt bízd ránk! - áll mellém John. - Ne mondjál olyat neki, hogy fogynia kell, még ha te így is látod. Dee egészséges tinédzser, de így teljesen tönkreteszi magát.

- Nem szólok én semmit – tartja fel a kezeit, aztán feláll. - Úgyis jobban tudtok mindig mindent… Bizonyára Anne-ről is tudtatok, nem? Vagy nem?! - vigyorog ránk, amitől kedvem lenne betörni az orrát.

*

Scott

A bátyáim elbaszott egy álomvilágban lebegnek szüntelen. Összekapok egy-két cuccot a szobámban - nem sokára mennem kell melózni, aztán kilépek újra a folyosóra.

Nagyot szusszanva rázom meg a fejem – hallom a beszélgetésüket kiszűrődni a konyha ajtajából. Elméleteket gyártanak, agyalnak, diagnózist egyeztetnek ahelyett, hogy…

Akárhogy is… Dee a húgom, és még akkor sem vigyáz rá senki, amikor mindenki itthon van. A fürdőszoba felé sietek, és pontosan tudom, milyen látvány fog fogadni, amikor benyitok. Pedig én ugyan nem vagyok sem orvos, sem agyturkász. Egyszerűen csak nem lebegek az emberek fölött, csupán közöttük élek.

Benyitok. A húgom épp a vécébe lottyant. Fél karja a torkában – vagy már inkább a gyomrában. Hányás szag van.

Belépek, és bezárom mögöttünk az ajtót. Nem hagyja abba, nem titkolja. Pontosan tudja, hogy előlem nem kell. Én nem bántom őt. Én senkit sem bántok. Nem ítélek, csak elfogadok.

Leülök mellé a szobaszőnyegre, hátamat a kádnak támasztva. Majd rágyújtok egy marcsira. Másik kezemmel megsimogatom a hátát – úgy erőlködik, hogy minden izma belefeszül.

- Jól van, Dee… Elég lesz. Fájni fog a gyomrod – szólalok meg, mire bőre megreszket, és felém fordul.

- Te hülye fasz! - válaszolja, elnevetem magam a meglepetéstől. - Milyen elkurvult világban élünk, ha már te is összekeversz a húgoddal! - válaszolja Anne.

A szívem megdobban, közel húzom magamhoz, és nyelvemmel kinyalnám… A maradék gyomortartalmat is a szájából. De nem hagyja. Nevetve elveszi a mariskámat, mélyen beleszív, majd a füstöt leheli az ajkamhoz.