4. Dee szája

*

Dee

- Dee, ébredj! Ébredj fel! - John hangja.

John hangja, vagy Nate-é. Mindkettőé. Vagy egyikőjüké sem.

- Ébredj fel végre!

Hideg van. Végtagjaim jégvíz alá szorulnak mozgásképtelen. Bőröm pillanatok alatt átlyukad, csontjaimba vág égő fájdalommal a fagy. Megbilincsel a fájdalom. Torzóm kifeszülve dermed recsegve a hóba.

Átölel a tél. Havasi kígyóként kúszik melleimre, kötélként szorítva tüdőmből a levegőt. Légcsövembe méregfoga mar.

- Dee! Ébredj! - John hangja.

Ébredek vagy meghalok.

Sikítva nyelem magamba a levegőt, ahogy felülök. A szobám éjjeli-lámpás fényére nyitom a szemem, mellettem John áll.

- Mi baj van? - kérdezi.

- Már ébresztgettél máskor is – zihálom, miközben próbálom oltani a légszomjam.

- Már milliószor – mosolyogja el magát, kezét a homlokomra téve. - Rosszat álmodtál?

- Hol van Nate? Ma nem ő visz suliba? Ő szokott felébreszteni.

- Úgy gondoltam, hogy ma bejössz velem a kórházba, hogy… Te, Dee? Az iskolaorvoshoz nem küldtek el?

- Az ájulás? - rázódom bele végre a reggel valóságába, miközben kiszállok az ágyból, és elhúzom a földig érő, vastag, lila függönyömet.

- Aha.

Örülök: inkább a vérvétel, mint a suli – gondolom, aztán kis híján megvakulok az ablakon túli park látványától.

A halántékomba vág a felragyogó hó villanó fénye, a szemem mögött pengeéles lemez húzódik – mint fal – az agyamban, kettévágva mindent, aminek színe volt.

Most minden csak fehér, szűz és érintetlen. Az ellepett padok közt lelkek imbolyognak. A lelkek testeket keresnek.

Erősen hunyorogva fordulok John felé. Az arcbőre hófehér, szeme azúrkéken világít rám a napkelte ultraviola fényében. Emlékszem a szemére. A neon alatti mélykék alatt ébredtem. És születtem meg újra.

- Nem, hát tudják, hogy orvosok vagytok! -válaszolom a kérdésére.

- Az tök jó, de nekünk senki sem szólt. Sem te, sem az osztályfőnököd.

- Millió levelet írtak.

- Nekünk ugyan nem!

- Talán valahol elvesztek út közben – döbbenek rá. És az is nyilvánvaló, hogy Anne kezéből vesztek el…

Körbenézek a szobán. Itt vagy, ugye? Ugye te tüntetted el a nyomokat?

- Mindegy is – szólal meg John. - Most már minden rendben lesz, jó? Öltözz, aztán menjünk!

- Jó.

Körbenézek még egyszer, de Anne nincs itt. A ruhásszekrényemhez lépek, ő nyitja ki. A belsejéből bújik elő.

- Nem lesz vérvétel! - lép felém.

- Mit vagy kibukva? Csak egy kis szúrás – vágok vissza, aztán kikapom a ruháimat.

- Annyira ostoba vagy, Dee, hogy az már fáj! És ha drogtesztet is csinál? Vagy terhességi tesztet? De akármelyik számból tudni fogja, hogy bulimiás vagy! Ezekre nem gondolsz, amikor rendre csak bólogatsz az egoista bátyáidnak?!

- Az meg mit jelent, Anne? - rémülök meg.

- Mit? Hogy mit??? - kiabál rám. - Hol a faszomba élsz te, egy kurva nagy rózsaszín habbuborékban?

Semmit sem értek. Anne egy darabig egyik szememből a másikba pislog, aztán bárgyún elneveti magát.

- Nem a te hibád, kicsim. De ők másképp látják a világot, az életet. Azt képzelik, hogy az ételtől maradunk élők. Hogy étel nélkül éhen halunk, Dee… - grimaszolva bandzsít. - De a fogad is az ételtől romlott el. Ha nem zabáltál volna ennyit, most a fogorvost is szkippelhetnéd, babám!

Az étel vivőanyag. Mérgező, kártékony mellékterméke annak, amit művelnek veled. Valójában agymosás, amit a bátyáid elkövetnek ellened. Ideje lenne már felébredned!

Megint csak néz, és nekem a kezembe fagy a farmer.

- Gondolj a vérkeringésre. Amíg a tested az emésztéssel van elfoglalva, oda áramlik agyadból a vér. A világ azt szeretné, ha az emberek állandóan fogyasztanának. Nem gondolkoznának, éreznének, vagy emlékeznének.

A bátyáid ugyanilyenek. Marionett-babaként rángatnak oda, ahova csak kedvük tartja. Ahogy szerintük jó. Meg sem fordul a fejükben, hogy tévednek! De tévednek! Az egész orvostudomány téved, Dee… Mert az ételt nem lehet megemészteni! Észrevétlenül pang benned, ott rohadva kővé, ami folyton csak húz, feszít.

A fogad csak a szádban van, a tested kapujában. Amit a szervezeteddel művel az étel, azt senki sem látja. Azt nem lehet kitisztítani, és betömni. Azzal nem is törődnek, mert számukra ez az egészség. A belső szétrohadás!

- Dee, reggeli! - kiabál John kintről.

- Uhh… - fordul fel a gyomrom.

Anne bólint, és hosszú ujjaival végigkarmolja Tom vigyorgó száját a hasamon.

- Ugye végre érzed?

- Nem tudom, Anne. És ha te tévedsz?

A mozdulata olyan hirtelen, de annyira fájdalmas, hogy semmi időn belül a földön találom magam. Hasba ütött, vagy rúgott de úgy, hogy hosszú percekig alig tudok magamról.

- Nem hallottad, hogy szólok? Csak felöltöztél már… - lép be John. - Sírsz? - omlik mellém a szőnyegre.

- Nem – szipogom, és gyorsan elbújok a szekrényajtókban. - Kimennél? Még öltözök.

- Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, Dee! - szól vissza az ajtóból. - Nagyon rosszul esett, hogy tegnap csak úgy elrohantál. Ezt meg kell beszélnünk! Meg kell beszélnünk, miért nem eszel.

*

Alig tudom visszafojtani a sírást, ahogy a kórház felé araszolunk John öreg Saab-jával. Szerencsére nem szól hozzám, tuti, hogy zokogásban törnék ki, és még csak el sem tudnám mondani neki, hogy mi bajom.

A fallal van bajom. Amivel Anne el akar választani a családomtól. Mintha ő sokkal többet tudna rólam, mintha a titkok tényleg bajba keverhetnének. Mert mi van, ha neki van igaza?

- Én miért nem vagyok szőke? - bukik ki belőlem mégis a kérdés.

John gyorsakat pislant, mielőtt válaszolna.

- Hogy…?! - nyökög valamit.

- Az én hajam miért fekete? Az én szemem miért sötétebb, mint Nate-é meg Scott-é. Miért nem hasonlítok a bátyáimra, John?

- Mi van veled, Dee?

- Semmi – fordulok az ablak felé.

- Mi…? - De nem hagyja annyiban.

- Anne viszont ugyanolyan! A szeplői és a szemöldöke hosszú, szép íve, és az orra! Ugyanolyan vékony és kissé hegyes, mint nekik. Még az ujjai is, és az ajka! A fogai…

- Mert te rám hasonlítasz, és Angie-re – válaszolja meg hirtelen félig. - Nekünk fekete a hajunk…

- És akkor én miért nem vagyok olyan szép, mint te? Mint amilyen anyu?

- Jézusom, hiszen gyönyörű vagy! Hát, ez a baj? Tényleg éhezteted magad?!

- Muszáj beskatulyáznod, mint valami bulimiás hülyét?

John leparkolja az autót, aztán döbbenten fordítja felém az arcát.

- Hánysz is…?

*

Anne

- Egyetlen dobásod van még, te idióta tyúk! - sziszegem szívem minden gyűlöletével, miközben a tű benyomódik a bőrébe.

Kezemmel megmarkolom a másik karom. Égőn szúr a könyökhajlatom, gyűlölöm az egészet! Sokáig tart, és egyre jobban fáj, ahogy a tű mélyebbre és mélyebbre jut. Hiába sikoltok, hiába zokogok, senki nem akarja meghallani.

A terem hirtelen perdül meg körülöttem, el fogok ájulni.

*

John

Legalább van időm gondolkozni, míg megvizsgálom az unokahúgomat. Bár úgy érzem, teljesen hiába ötlök ki bármit, egyszer csak olyat közöl velem, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy rossz úton járok.

Igyekszem nem megőrülni, és logikus fontossági sorrendet felállítani, mire kell épp fókuszálnom. Sajnos nyilvánvaló, hogy nincs időm Ava-val átbeszélni, még Dee-vel se nagyon.

Mielőtt megérezném a lavina jeges fuvallatát, már hét láb mélységnyire fekszem alatta.

Aztán itt áll mellettem Lucy. Szeméből kiveszett a csillogás, szívéből a hivatástudat – utálja az egészet. Nem is figyeli, mit csinálok Dee-vel, pedig igazán megmérhetné a vérnyomását, vagy legalább a magasságát és a súlyát. De meg sem mozdul, a párkányon ül és a hóesést nézi. Aztán gyomron mar az aggodalom, lehet, hogy még nem épült fel, és fáj neki.

- Lucy, jól vagy? - kérdezem, miközben Dee mellkasát hallgatom.

- Másodéves voltam az egyetemen, amikor találkoztunk – kezd beszélni.

Közben Dee-t nyaggatom, hogy mélyeket sóhajtson, de én jobban csinálom nála.

- Akkor kezdődtek a gyerekgyógyászat gyakorlatok, és a legelső után tudtam, hogy én semmi mást nem akarok, csak veled dolgozni.

Fülemből kiveszem a fonendoszkópot, semmilyen szívbetegség gyanúját nem észlelem a lánynál, ami magyarázhatná az eszméletvesztéseket, de azért megkérem, hogy feküdjön le, és rárakom az EKG-t is.

- És sosem csalódtam benned! Soha egy másodpercre sem vesztetted el a türelmed, vagy… Soha! Tökéletes vagy, egy aranyszívű ember, és még sosem tapasztaltam ekkora óceánnyi jóságot, mint ami benned van.

Felkapom a fejem, és Michelle-re nézek: mintha meghatódottság könnyeit láttam volna csillogni az arcán, de nagyon hirtelen fordul el ahhoz, hogy ebben biztos lehessek.

- Hozok egy kávét, jó? - rebegi, és kiviharzik a teremből.

Lucy szünetet tart, így úgy érzem, most már válaszolnom kell.

- A töredékét sem ismered annak, ami a tökéletes ellentétévé tesz… De a gyerekeket valóban imádom.

Miközben rápillantok Dee EKG görbéjére – az viszont teljesen tökéletes – Lucy heves fejrázással jön közelebb, az ágy másik felén áll meg velem szemben.

- Mondd, hogy lehet Nate Miller a rokonod? - fröcsögi. - Hogy lehet köztetek bármiféle családi, vérbeli kapocs? Hogy???

Dee arcára nézek, Lucy-t figyeli, arcára kíváncsiság ül, nem sérti, ahogy Lucy a bátyjáról beszél.

- Nem hogy vérbeli, Lucy… Én neveltem fel! Én tettem ilyenné! Nem tudom, hogy hogy… De ha valakit okolhatsz azért, hogy Nate milyen, az csak én lehetek!

- Mit csinált már megint? - kérdezi Dee hol felém, hol Lucy-ra nézve.

- A bunkó a legenyhébb szó, amit a te kis tizenhét éves fülecskéd hallhat.

- Persze, hogy bunkó veled! Szerelmes beléd! - vágja rá Dee, aztán öltözni kezd, miután lepakoltam róla az elektródákat.

Lucy szeme kikerekedik, az arca színváltósat játszik. Szólna, aztán mégsem. Kérdezne, aztán dühössé válik, majd újra megszeppen, és végül magába fordulva rogy le Michelle adminisztrációs székére.

- Kész vagyunk, mehetsz a suliba! - szólok Dee-nek. Bólint, és szedelőzködni kezd.

Michelle besiet, és két dolgot nyom a kezembe. Az egyik a kávé, a másik egy fecni:

- Miller doktor üzenete neked – grimaszol.

„Fogászat időpont: ma fél tíz”

- Úristen… - vág fejbe a pánik. Minden porcikám erőtlenné zsibbad, a kávés csésze ripityára törik a padlón, ahogy reszkető kezem elejti.

- Mi van? - rémül meg Lucy és Michelle szinkronban.

- Fogorvoshoz kell mennem… - nyögöm, és levegőt kapkodva dőlök neki a vizsgálóasztalnak.

Dee óvatosan kiveszi ujjaim közül a cetlit. Miután elolvassa, rám néz.

- Hm… Nekem, nem?

- Jaaaa… Hű… Igen! - nyökögöm a három értetlen női szempár felé.

- Ennyire kell félnem tőle??? - esik kétségbe Dee. - És akkor még el sem jössz velem? - görbül az ajka sírásra.

- De, de, elmegy veled! - szól közbe Lucy, majd megérinti a vállam. - De csak ha épségben visszatérsz hozzánk! - vigyorodik el. - Tartjuk a frontot, ne félj!

Bólintok, aztán Michelle-re nézek, ő is somolyog ujjaival takarva az ajkát.

- Mimi? Rendben? Sietek vissza, jó? - kérdezem komolyan.

- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy… Bármennyire is sietsz, nem elég. Hiányzol majd…

Nagyot sóhajtok, és beleesek borostyánszín pillantásába.

- Ő is szerelmes beléd, Michelle… - szól közbe Dee.

- Dee… Ma már aztán… Baromira, és… Menjünk… Na, menjünk – habogom-hebegem...