Első ajtó

… egy nap, a végítélet tornácán;
az idő régi mutatói és az összes csillag
ha majd együtt áll
a kulcs őrzője porolva tükröt, képet
kaleidoszkópjában rémet, álmot lát:
a Nihil szent arcát…

*

Tavasszal
harangvirág hangra
prizma fénnyel
hab-felleg
felett
szememre
szemét
nyitja
a Menny.

Szende
szirup-szín
aura
szíve
belém szakad.

… ’hogy szalad
fúl bele
szivárvány háta
angyaltavam
rőt
örvényébe.

Rácsok. Hideg. Sötétség. Mozdulatlanság. Hangok. Gyógyszerek. Bezártság.

Ez jellemzi a napjaim. Karjaim szorosan a testem köré rögzítve, bár a nap nagy részében szabadon lehetnek. De a hangok ilyenkor sem kímélnek. Emlékeztetnek, beszélnek, suttognak, ordítanak, könyörögnek. Egymással harcolnak a túlélésért, a felszínre kerülésért. A hatalom átvételéért. Magányomból az ajtó nyikorgása ránt csak ki, megérkezett a reggeli pirulahalom. Azt hiszik, ezekkel elnyomják a tudatom, de ez egyre kevésbé sikerül.

 

7.

 

Aztán Petinek lett igaza, valóban ő mentett meg a hidegvérű gyilkos karmai közül. Elkapta a grabancát, rántott rajta néhányat, hogy a férfi a porba hulljon.

- Takarodj, te tetves állat, már hívom is a zsarukat – ordította neki, miközben felszedett a földről.

A férfi elnémulva nézett engem, ami a mentőst még jobban kihozta a sodrából. Elengedett, a férfihez lódult, és kis híján hasba rúgta, de az eliszkolt.

Peti mellém guggolt.

- Megerőszakolt? Megütött?

 

4.

 

Peti haza akart kísérni, de én mindenképp össze akartam kukázni a többi kutyámat. Berakott a mentőbe, és szirénázva száguldottunk el a szomszédos településen lévő kutyamenhelyig; de nem voltak ott a dögök…

- Zsibbadsz? - kérdezte, miközben kiszálltunk az ügyeletnél.

- Ja, a szemem. Az agyamba szúrtad, vagy mi?! - mérgelődtem, ám akkor kutyacsaholás távoli zajára figyeltünk fel.

Összenéztünk, és futni kezdtünk a sebészeti tömb háta mögé, ahol a két épület összeért és a szomszédos telekig kerítés alkotott kvázi egy kennelt.

 

1.

 

A regionális rendelőintézet utcájában laktam, a szomszédos idős házaspártól eltekintve – tőlük azért szükséges „eltekinteni”, mert már hosszú évek óta egyikük sem volt fennjáró – teljesen egyedül. A zsákutcához természetesen más házak és telkek is tartoztak, de már idejét sem tudom, milyen régóta üresedtek ki. Mindenki külföldre költözött…

A rendelőintézetben belgyógyászat, sebészet, ügyelet, labor, fizikoterápia és fogászat üzemelt – két részre osztva az épületet.

- Mit keresünk itt?  - tettem egyik lábam a másik elé egy meredek tetőn

- Mindig ide jövök, mikor magányra vágyom. Gondoltam a mai nap után, te is szeretnél távol maradni az emberektől. – nézett rám aggódóan.

- Hideg van.

- Igen.

Ennyi hangzott el a mai nap eseményeiről.  Az az egy mondat, pedig lett volna mit beszélni róla. Megoldás kellene, de csak elmenekülök minden elől, a szüleim elől, a város elől. A családom ma elküldött otthonról, azzal a mondattal, ha ilyen tökéletlen vagyok, akkor azt ne itt tegyem.

Vámpír sztorik 4. rész

 

A szörnyeteg

 

A lépések hangja a 307-es szobába vezetett. Az érzékeim szerint senki sem tartózkodhatott odabent. Szorosan körbefontam ujjaimmal a záró gombot. Egy apró csukló mozdulat, kattanás, az ajtó kinyílt. A szoba jóval nagyobb volt, mint az én helyem, még egy saját konyhája is volt rögtön az előszoba folytatásában. A lakás üres az ablakok tárva nyitva álltak, szabadon járhatott az éjszakai levegő, egy helyen be is tört az ablaküveg és a szilánkjai apró darabokban hevertek a padlón, meg-meg csillant rajtuk az éjszaka ezüstös fénye.

Az elme egy csodálatos adomány, melynek segítségével megannyi dolgot vihetünk végbe. 
Ennek épségére kell a legjobban vigyázni, hisz ha ez egyszer megbomlik, onnantól nincs menekvés, sem visszaút. Gyógyszeres kezelésekkel és szánakozó pillantások hadával kell együttélned.
Rosszabb esetben a társadalomtól való teljes elszigeteltségben kell tengetned napjaidat.

Gondolataiddal, személyiségeddel teremted meg magad köré a saját környezeted. 
De mi történik, ha valami megtörik benned?

                                      Ki az idegen?

 

 

           Legjobb tudásom szerint ezen a vidéken  a történelmi egyházak dominálnak, de észrekellett vennem , hogy megjelentek Jehova tanui is , akiknek szép kis imaházuk diszelgett egy mellékutcában. Ezenkivül egyetlen egy román apácát láttam, aki rótta a park utjait , és néha bepróbálkozott egy-egy magányosan ülő személynél. Ortodox kőtemplomot nem láttam-- valószinű nincs is --viszont fenn  egy dombon egy olyan félhektárnyi területen egy kápolnaszerű fatemplom áll már , ami ezelőtt tiz évvel még nem állt ott--feleségem szerint!

Az első egyedül itt töltött éjszakám borzalmasan telik. Hiába éltem itt évekig, mégis mindentől olyan idegen érzésem támad. Akárhova nyúlok vagy fordulok, sehol nem találom a helyem. Mama hálójának még csak a közelébe se tudok menni, hiszen már az ajtó előtt megérzem régi parfümének illatát. Mikor végre kényelmesen elvackolom magam a kanapémon, kavargó gondolatok kezdenek kínozni. Vajon miért ölték meg mamámat is? Miért nem érték be velem, hiszem velem gyűlt csak meg a bajuk.