Elektromos zárak ötven hertzes berregése, súlyos fém rácsok és ajtók csattogása. Állatias hangok. Mint a „gyere már, éhes vagyok” vagy a „csak egy kicsit közelebb” esetleg „lehetne több”. Mezei úr hallgatta őket. Úr? Mit úr? Nem is Mezei, csak egy szám. 64738-as elítélt. Egyedül volt a cellájában. Eddigi rabtársa pár napja szabadult. Az aprócska, szürkülő festékű helyiség most hatalmasnak tűnt. Egyetlen lakóját mégsem zavarta a magány. Örült neki.

– All in – harsogta Red, és magabiztosan az asztal közepére tolt egy tekintélyes méretű zsetonkupacot. – Te jössz, dagadék!

A balján ülő kövér, fekete hajú férfi idegesen dobolni kezdett ujjaival, majd szívott egy mély slukkot a cigarettájából, miközben gyanakodva nézett Redre.

– Biztosan tudod, mit csinálsz, vöröske? Kevés leszel ide. Call! – mormogta cigivel a szájában, és ő is középre tolta a zsetonjait.

– Basszátok meg, pedig fasza lapjaim voltak.

Második rész

- A… lánya? De… én… én nem is tudtam, hogy…

Zavartan hallgatott el. Elvégre is, szidta magát, miért kellene tudnia róla. A senor arcát azonban pír futotta el, bár hogy haragjában vagy szégyenében-e, azt a lány elsőre meg nem mondta volna. Mindenesetre Valentino gondosan kerülte a tekintetét; olyan kitartó figyelmet szentelve porlepte csizmája orrának, mintha életében először látná.

- Én sem.

Ysabel először fel sem fogta az épphogy csak elmormogott szavakat.

           Újabb fadarabokat raktunk a tábortüzre!

           Nóra története. Az ötödik kerék.

           Régi összeszokott társaság voltunk, hosszú évek barátsága , közös múltunk , közös sorsunk összetartott bennünket. Bár ídőközben barátaim, végleges, vagy csak időszakos partnert találtak maguknak --én viszont nem --mégis egymáshoz tartozónak  tartottuk magunkat.Továbbra is együtt buliztunk, szórakoztunk, kirándultunk függetlenül attól , hogy nekem volt partnerem  vagy nem  volt.

Öt év magány

Semmit sem értettem. Bár nem próbáltam elemezni az őrületes pánikrohamom okát. Egyetlen dolog járt az eszemben: hogy mennyire fontos a légzés. Hogy milyen fontos lenne!
Légvétel nélkül róttam a métereket, a hegyre emelkedő erdőben. Tüdőm egyre feszült, orromból a jéghideg levegő nem jutott mélyebbre.
Látás nélkül trappoltam egyre fel, csak a méregzöld levelek elmosódott kavarját érzékeltem szemem sarkából, néhol egész közelről – ahogy arcomba vágódott egy-egy elvadult ág.

                                         A vacsora

           Öt óra tájba értünk haza , mert egyáltalán nem siettünk ,azon egyszerű oknál fogva mert  bámészkodni akartunk egy kicsit, és az idő is kedvezett, mert bár már jó benne voltunk a délutánba  a nap hétágról sütött , igaz hogy szinte párhuzamosan a föld felszinével. De igy is nagyon szép volt, mert ilyen megvilágitásban a környéket még egyáltalán nem láttuk.

Hasogató fejfájással kezdem a napot. Hiába reménykedek, a friss levegő sem segít rajtam. Sikerült olyan egyszemélyes bulit csapnom, amit ha tehetné, még a paradicsomszósz is letagadna. 

A főnök irodájába veszem az irányt, már a folyosón hallom krákogását. Húsz éve nem tudja letenni a bagót, hiába liheg már attól is, ha három lépcsőfokot kell megtennie. Szerencsére nem kell már aktív nyomozóként szelnie az utcákat,  de lássuk be, hogy ilyen állapotban nem is aratna világraszóló sikereket. 

- Jó reggelt!

                                            Az ebéd.

           Hazai szokás szerint -- arra gondoltam, hogy na most eszek egy jó, akármilyen levest, a többivel meg majd csak elboldogulok valahogy. De itt ért az első meglepetés. Nem volt leves! Egytál étel volt! Igaz a tányér átmérője , lényegesen nagyobb mint nálunk oda haza. A másik meglepetés meg az volt hogy , hogy lehetett válogatni mert kétféle étel volt , igaz minda kettő hal volt , de más volt a garnérung.

Az irodaépület kamerái szinte egy négyzetcentiméternyi területet sem hagytak felügyelet nélkül. A képeket egy földszinti helyiségbe közvetítették, amelyet a recepció mögötti ajtón át lehetett megközelíteni. A terem kialakítása minden szempontból megfelelt a legújabb ergonómiai követelményeknek. A hosszabb falon végig monitorok sorakoztak, három sorban. A kezelőpultot a faltól valamivel távolabb helyezték el, így az ügyeletes biztonsági őr úgy dolgozhatta le a munkaidejét, hogy közben nem fájdult meg a szeme.