Negyedik rész

- Nem.

Ysabel még egy fokkal feljebb lépett a taverna emeletére vezető korhadt lépcsőn és hanyagul a korlátnak dőlt. A ráakasztott hagymafüzér zizegve rezdült meg.

- Dehogynem, senor.

- Hálás vagyok a jó szándékodért, de anélkül is van elég bajom, hogy rád kelljen vigyáznom.

- Rám ugyan nem kell – font karba kezét a lány – Ha azonban balul ütne ki ez a találkozás, akkor jó lesz, ha legalább én tudok róla és hozhatok segítséget.

- Nekem nincs szükségem segítségre! – túrt a hajába indulatosan Valentino – Neked viszont sokkal biztonságosabb lenne odakinn. Ha már mindenáron maradni akarsz.

A nő udvarias érdeklődéssel, de az engedelmesség legcsekélyebb jelen nélkül hallgatta.

- Ysabel! – fakadt ki türelmét vesztve Valentino – Most azonnal eredj ki; őszintén mondom, ez itt nagyon nem jó hely!

- Egyetértek – pillantott körbe fintorogva a szedett-vetett és a kései óra ellenére is felettébb hangos vendégseregen. A kockák pergését ütemes szitkozódás kórusa kísérte, a szerencse forgása szerint váltakozva; időnként acél suhanásával megfűszerezve, ahogy indulatosan fenyegették a csalónak kikiáltott játékost. A leégett fáklya alatt megbúvó sarokasztalnál pedig ugyancsak összehajoltak páran… és hogy nem jóban járhattak, arról a nehéz aranyak pengése tanúskodott, amelyek csaknem észrevétlenül cseréltek gazdát a bő ruhaujjak takarásában.

- Pont úgy fest ez az egész, mint egy szemétdomb. Ha a mocskos szavak és a tettek kézzelfoghatóak lennének, hát térdig járnánk bennük. El nem tudom képzelni, hogy’ támadt valaha is gusztusa itt mulatozni.

- Pontosan tudod, hogy a legkevésbé sem vagyok büszke arra az éjszakára! – vörösödött el a férfi – De ha csak szapulni tudsz, menj inkább vissza Juanítához.

- Segíteni akarok, a pokolba is! És fogok is, még ha az akarata ellenére kell megtennem, akkor is!

- Miért?

Ysabel arca fájdalmas grimaszba torzult. Ez egyszer nem csupán játszotta a megbántottat.

- Ha nem jön rá magától, senor…

Durcásan vállat rántott és megdörzsölte az arcát. A kelleténél erősebben, még a gyér világításban is látszott, hogy kivörösödött a helye.

- Ezek a nyomorult szúnyogok – vetette oda magyarázatképpen.

„Ugyancsak kitartóak lehetnek, ha képesek ezt az átható faggyú- és füstbűzt túlélni” – készült visszavágni Valentino. Azonban ahogy elkapta a lány tekintetét, hirtelen elszégyellte magát és inkább visszanyelte a riposztot.

- Akármiért is teszed, én köszönöm neked – hajtott fejet őszinte hálával – De légy óvatos!

Ysabel nagyot nyelt; a férfi szavai váratlanul érték. A kormozó fáklyák is egyre erősebben kínozták; a termen átvágó huzat kegyetlenül felkavarta a füstöt s úgy érezte, az a keserű szag minden porcikáját átitatja. Állhatatosan figyelte a szúette korlát repedéseit. Vonalról vonalra, lyukról lyukra… csak nem nézni máshová, csak nem gondolni semmire.

Akkor talán mégsem csordulnak ki a könnyek, amelyek máris égették a szemét.

- Parancsolnak esetleg szobát?

A fogadós a kezét dörzsölgetve, alázatosan hajlongva nyomakodott feléjük a zsúfolt ivótermen át.

- Még épp akad egy. A legjobb, istenemre, még király urunk is boldogan fogadná! A második legjobbat alig pár órája foglalták el, senor és senorita még épp időben érkeztek. Parancsolják?

- Nem! – vágta oda a nő és már készült volna ízesebben is kifejteni. Valentino azonban félbeszakította.

- Kicsoda? Ki foglalta el azt a szobát?

Az addig feltűnően készséges kocsmáros aggodalmasan húzta be a nyakát.

- Hiszen mondom én, hogy üres még a legjobb…

- Nem a szobáid érdekelnek. Felteszem, nem mutatta be magát, de arra talán emlékszel, hogyan nézett ki.

- De senor… nekem semmihez semmi közöm! Én csak a szobákkal foglalkozom. Mással nincs dolgom.

- Ó, hogyne – mordult fel a már jócskán a türelme határán túl járó Valentino – mindent látsz, mindent tudsz, sőt nyilván mindenért minél többfelől meg is fizetteted magad… de semmihez semmi közöd.

A kocsmáros homlokán kiütközött a verejték. „Hogy miért is nem mondtam annak a titokzatos alaknak, hogy nincs több szobám? Éreztem én, hogy pokolian nincs rendben körülötte semmi… hogy’ is járhatna tisztes úton, aki eltakarja az arcát… de azok az aranyak… többszörös árat ígért egy szobáért… és mit bánom én, mit terveznek egymással a nemesurak… vagy akárkik is legyenek… énfelőlem ugyan halomra is ölhetik egymást… amíg nem nekem kell eltakarítanom a nyomaikat… Pedig régen nem zavart az ilyesmi! De öregszem… már nem vagyok olyan ügyes, mint régen. De istenemre, azok a fényes aranyak… nemrég verhették őket, ritkán látni ilyet manapság… csak ezt az egyet ússzam meg ép bőrrel, azután…”

- Szobát kért és én adtam. Kocsmáros és fogadós vagyok. Aki szobát kér, annak adok. Mást nem tudok, senor, esküszöm – gyűrögette a kötényét. A verejték kegyetlenül csípte a homlokát; a legszívesebben letörülte volna, de a legkevésbé sem akarta felhívni még jobban a figyelmet feszengésére.

Valentino viszolyogva fordult el tőle; a homályba burkolózó emeletet kezdte kémlelni.

„Alfonzo keresve sem találhatott volna jobb helyet” – állapította meg összeborzongva – „Egy efféle lebujban nyilván nem túl nagy ritkaság, hogy olykor keresztüldöfik egymást a vendégek.”

- Melyik szoba az övé?

A kocsmáros feladta. Megadóan a tenyerébe temette homlokát, kiadós verejtékcseppeket seperve le róla.

- Leghátul, senor. A lépcső tetejétől balra.

Az emeleten Luíz a falmélyedésbe simulva hallgatta a lépcsőfokok nyikorgását.

A vén deszkák éppolyan híven jelezték a két ember jöttét, mintha csak látta volna, ahogy egyre közelednek… és ő egyre erősödő vacogással húzódott még mélyebbre a fülkében.

„Paternoster, qui est… nem tudom, uram, bocsáss meg, sose ment a fejembe a latin halandzsa… de a te akaratod… Istenem, én nem akartam! Nem akarom… de félek… Tinát akarom, meg a kisfiamat… vagy lányomat, akármelyik is lesz… de rettegek Alfozótól… bocsásd meg a vétkeimet… könyörgöm… nem akarok meghalni… bocsáss meg… sose lett volna szabad Alfonzóhoz csatlakoznom…”

A léptek egy pillanatra elhaltak, majd egyenletesebb ritmusban és mind hangosabban dobbantak fel ismét. Zihálva számolta, milyen közel lehetnek már; a jeges veríték a hátára tapasztotta az inget.

- Várjon! – súgta Ysabel Valentinónak, figyelmeztetően megrántva a zekéjét – Nézze…

A férfi követte tekintetével a nő ujját.

A folyosó végében valóban akadt egy szoba, de az ajtaja nyitva állt. És nyilvánvalóan üres volt.

Valentino visszafojtott lélegzettel hátrált pár lépést.

A falfülkében Luíz zihálva szorította ujjait a tőr markolatára; síkos tenyeréből csaknem kicsúszott a fegyver… egy elkeseredett ugrással kirontott rejtekéből.

Túl közel volt; a senornak nem maradt ideje kardot rántani; még félreugrania is alig sikerült a gyilkos döfés elől. Kis híja, hogy a tőr keresztül nem szaladt a mellkasán… a vállát így is súrolta a penge, érezte meg hirtelen a karján végigcsorduló keskeny vérpatakot.

- Fogja! – hallotta Ysabel kiáltását; édes Uram, futott át a fején, csak kettőnk közé ne keveredjék valahogy, csak baja ne essen… Azért a feléje hajított hosszú tőrt jó érzékkel kapta el, s mielőtt még az orvtámadó nekikészülhetett volna a következő csapásnak, a fegyver lapjával jókorát sújtott a kezére. Az fájdalmában feljajdulva engedte el a tőrt.

- Kegyelem, az Isten nevére! – rogyott térdre a védtelenül maradt Luíz – Parancsot kaptam... nem én akartam, de eltűnök, soha többé nem kerülök az útjába, csak könyörgöm, kérem, engedjem utamra! Könyörgöm…

A senor a torkának szegezte a tőrét.

- Hol. Van. Alfonzo?

A kérdés halk volt, mégis baljós visszhangot vetett a némaságba dermedő folyosón.

Luíz rettegéstől szűkölve húzta össze magát.

- Itt nincs… üres az egész emelet.

Valentino alig volt képes fékezni magát, hogy fel ne képelje a védtelen foglyot.

- Világosan megírta nekem az urad – sziszegte – Akar tőlem valamit. Miért ne lenne itt?

- Nincs… nincs itt! – tört fel a szerencsétlenből a zokogás – A levelet, amelyet a senor emleget, én hoztam el tőle, én tűztem ki a bába ajtajára az ő parancsára. És nekem kell itt várnom helyette az ő parancsára, hogy… hogy végezzek a senorral – csuklott el a hangja – Könyörgöm…

- Hol van Celia?!

- Don Alfonzóval. De jól van! Semmi baja; fogoly, de jól van. Csak félhet szegény… de nagyon nem akarja mutatni. Senor – sírta el ismét magát; mostanra már alig lehetett érteni könnyekbe és vacogásba fulladó szavait –, én ezt nem akartam! De rettegek Don Alfonzótól… feleségem van, senor… gyermekünk is lesz, őszre, ha Isten is megsegít… én sosem… én nem akartam… nem akartam.

Valentino már hátravonta a kezét, hogy megadja a kegyelemdöfést, de az utolsó szavaknál megremegett kezében a tőr. Képtelen volt bevégezni az utolsó szúrást. Sokért nem adta volna, ha most megtudhatja: mi járhat Ysabel fejében… A nő áthatóan nézte ugyan őket, de még egy szemvillanással sem árulta el magát. Csak állt, némaságba dermedve; gyolcsfehér arca szinte világított az árnyakba hulló folyosón.

- Hol vannak? – szegezte ismét foglyának a kérdést – Hol van a gazdád és a lányom?

- Egy vadászkunyhóban, nem messze innen, ha elenged, senor, én – kezdett hadaró vallomásba az új reményre kapott Luíz – én odavezetem, senor, esküszöm, én soha többé nem teszek a senor ellenére…

- Vadászkunyhó? – kapta fel a fejét Ysabel – Azt én ismerem. Csak egyről tudok a környéken.

- Könyörgöm… Ne öljön meg… a feleségem… mi lesz belőle nélkülem? Nem bántottam a kislányát, senor, az üdvösségemre esküszöm… sosem ártanék gyereknek.

A félhomályban ezüstösen villant a tőr.

Azonban a penge helyett csupán a markolat sújtott le a tarkójára.

A nő összerezzent a tompa puffanásra, amellyel az alélt test a padlóra zuhant.

- Él – vetette oda neki Valentino, miután futólag megérintette Luíz nyakát – És valószínűleg nemsokára feleszmél; nem ütöttem rá túl nagyot. Úgyhogy betömöm a száját és megkötözöm, más se hiányzik nekünk, mint hogy a nyomunkba eredjen. Remélhetőleg van odabenn lepedő – intett a nyitott szoba felé – Ha találsz, hasogasd fel, kérlek.

Ysabel úgy is tett. Fürge ujjakkal, állhatatos csendben tépdeste keskeny csíkokra a vásznat és kitartóan hallgatásba burkolózva nézte azt is, amint a senor megkötözi ájult foglyát.

Valentino egy darabig tűrte, de végül nem állhatta tovább.

- Miért hallgatsz úgy? Máskor mindenre ezernyi megjegyzésed is akad. Talán szerinted rosszul tettem, hogy nem végeztem vele?

- Ellenkezőleg: örülök neki – vont vállat a nő és hanyagul kihúzott egyet a széttépett lepedőfoszlányok maradékából. Talán csak az éji fények játéka tette, de már nem tűnt olyan sápadtnak; az ujjai sem remegtek, míg kisimogatta az összegubancolódott vászoncsíkot.

- Egyébként, mielőtt túlságosan is tetszelegne a kiszámíthatatlan kalandor szerepében: jó, ha tudja, hogy nem lepett meg.

A férfi szemöldöke a magasba szökkent.

- Ugyan miért nem?

- Mert ismerem, Don Valentino – kötötte össze a lepedőcsíkkal kibomlott vörös fürtjeit – Méghozzá jól ismerem.

Valentino lehunyta a szemét; néhány pillanatig olyan esendőnek, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy a nő legszívesebben megölelte volna.

- Akkor te vagy ezen a világon az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról. Engem is beleértve.

Ysabel szomorúan mosolygott, mint akinek nagyon is sok mondanivalója lenne… de mivel nem tudja, hol is kezdjen bele, inkább néma marad.

- Jöjjön – szorította meg a vállát – Most nincs idő a filozofálgatásra. A lányának szüksége van a senorra… Várjon! – kiáltott a férfi után, amikor látta, hogy a lépcső felé indul – Minek megy arra?

- Miért ne? – kérdezett vissza értetlenül amaz – Talán a fogadóstól tartasz? Nem akarod, hogy meglásson? Gyávább annál, hogysem rögtön feljöjjön ide. Mire felmerészkedik és kibogozza ezt a nyomorultat, mi már rég’ messzi járunk.

- Talán. Mindenesetre rajta kívül mások is szaporíthatják a bűnt odalenn, akiket érdekelhetnek a dolgai. Az én filozófiám márpedig az, hogy kerüljem a feltűnést. Tudom ugyan – hajolt meg gunyorosan eltúlzott mozdulattal –, hogy ez szöges ellentétben áll a senor vakmerő hidalgó életmódjával, de ez egyszer mégis kipróbálhatná. Felettébb egészséges tud lenni. Főleg olyankor, ha többen többféle és homályos okokból törnek az ember életére.

- Talán bizony a tudtomon kívül szárnyaim nőttek volna? Mert én más utat nem látok lefelé: vagy a lépcsőn, vagy a szoba ablakán át.

- Okos meglátás – vetette oda a nő, fürge léptekkel tartva Luíz szobája felé. S minthogy a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta a bővebb magyarázatra, Valentino kénytelen volt követni.

Amikor aztán az ablakból lenézve megértette, mire célzott különc kísérője, önkéntelenül is hátrált pár lépést.

- Nem.

A nő ajkán határozottan csúfondáros mosoly játszott.

- Mintha már értésére adtam volna párszor, hogy ezt a szót én nem ismerem.

- Ysabel, ha kell, én inkább megverekszem az egész fogadóval és sorra gúzsba kötöm mindet, de én itt akkor sem mászom le – intett Valentino kissé szédelegve az ablak alatt kavargó sötétségből kirajzolódó ágas-bogas olajfára – Egyáltalán honnan tudtad, hogy ez itt van?

- Jártam már itt korábban. Drága rokonom, mondhatni, tágan értelmezte az útikísérő fogalmát. Olykor szökésben levő kisebb-nagyobb gazembereket is segített jó pénzért… és miután az örökébe léptem, volt, amikor nekem is kellett. No, jöjjön már – biztatta a férfit –, ne bolondozzon, hát mitől fél úgy?

Valentino úgy nézett szegény ártatlan olajfára, mintha legszívesebben kandallóban pattogó tűz formájában látná viszont.

- Pro primo: ha csak rágondolok, lehúz a mélység.

- Ki kérte, hogy gondolkodjék? Nézzen mindig az orra elé a soron következő ágra és nem lesz semmi baj. Egyébként pedig úgyis éjjel van – vigasztalta a férfit – Úgysem lát majd sok mindent. Ha kell, előremegyek – ajánlotta és már a mókusokat megszégyenítő ügyességgel kúszott is le a szövevényes ágakon.

- Látja? – mosolygott fel a földről a gyolcsfehérre sápadt férfira – Nincs ebben semmi veszélyes. Egyébként fel nem foghatom, hogy ugyanaz az ember, aki lovasmutatványokkal szórakoztatott egykor engem meg az apámat, hogy félhet egy fától.

- Ez sokkal magasabban van, mint a nyereg!

- De ez legalább nem mozog.

Valentino tehetetlenségében földhöz csapta a barettjét.

- Az egy dolog, hogy te lejutottál rajta, de honnan veszed, hogy engem is megtart? – tett egy utolsó próbát a menekvésre. Sikertelenül.

- A senort a legerősebb szándékkal sem lehetne túl nagydarabnak nevezni. Ellentétben azokkal a pénzhamisítókkal, akik legutóbb itt menekültek, és mindhárman ép bőrrel értek földet.

- A bőrük talán épen maradt, de a csontjaikról bezzeg nem beszélsz – morogta Valentino, de azért nagy nehezen kiügyeskedte magát az ablakon és megvetette a lábát a hozzá legközelebb eső ágon – Édes Ysabel, ha valaha is sértetlenül leérek, kérlek, meséld majd el, hogy mit vétettem én ellened, amiért így büntetsz!

A nő felhorkant, amit ugyanúgy be lehetett tudni a bosszúságnak, mint egy elfojtott, kurta nevetésnek.

- Javaslom, hogy ezt a mesélést halasszuk akkorra, miután kiszabadítottuk a lányát. Máskülönben ott fog megőszülni szegény a vadászkunyhóban. Mellesleg azért sem volt elvetendő ötlet erről kijönni a fogadóból, mert a kunyhó erre közelebb van. Igaz is, amint leért, majd ne feledje el visszaadni a tőrömet.