Hetedik rész

- Ez az otthonunk? – érdeklődött a lányka s máris élénk tekintettel fürkészte az útkanyarulatnál feltáruló udvarházat – Ó, milyen gyönyörű! Érzitek a loncillatot?

Lehetetlen volt nem érezni, a halványsárga virágok ugyanis dúsan befutották az udvarház falát s a kertben álldogáló fák alsóbb ágait. A szél pedig épp a birtok felől fújt, egészen beburkolva őket az édeskés illat felhőjébe.

Még Ysabel is ellágyulva szimatolta a virágillatot, egyedül csak Valentino meredt komoran a láthatárra.

Hatodik rész

A tisztás csendjét éles dörrenés rázta meg és Valentino bal karján forró nedvesség terjedt lefelé. Ellenfele csaknem vaktában, célzás nélkül sütötte rá a sebtében előrántott pisztolyát; s a golyó csak súrolta a vállát. Ahhoz mégis elég volt, hogy egyensúlyát veszítve a földre zuhanjon, s rémülten érezte, hogy estében kihullik a kard az ujjai közül.

Könnyű préda lehetett volna Alfonzónak, ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen keresztülszúrja… teljessé kívánta tenni a bosszúját.

Ötödik rész

Az ajtó éles nyikordulással tárult ki. A székhez kötözött Celia önkéntelenül is összehúzta szemét a nyíláson beömlő gyér fény elől… a holdpászmában ezüstösen kavargott a kunyhó felkeveredett pora. A lány mereven nézte az egyik szemcsét, vigyázva, meg ne mozdítsa még mindig kissé sajgó fejét, s úgy kérte a belépőt:

- Don Luíz, kérem, adjon egy kevés vizet.

- Már ezerszer megmondtam, hogy az a hitvány féreg nem don!

Celia nyöszörögve nézett fel és szembetalálta magát Alfonzo haragos pillantásával.

Negyedik rész

- Nem.

Ysabel még egy fokkal feljebb lépett a taverna emeletére vezető korhadt lépcsőn és hanyagul a korlátnak dőlt. A ráakasztott hagymafüzér zizegve rezdült meg.

- Dehogynem, senor.

- Hálás vagyok a jó szándékodért, de anélkül is van elég bajom, hogy rád kelljen vigyáznom.

- Rám ugyan nem kell – font karba kezét a lány – Ha azonban balul ütne ki ez a találkozás, akkor jó lesz, ha legalább én tudok róla és hozhatok segítséget

Harmadik rész

Friss aromájú szellő fújdogált a Sevilla környéki ligetben és Valentino élvezettel szívta be az illatos levegőt. A narancsillat hozzátartozott kora gyermekkora nyaraihoz, végigkísérte dél-itáliai utazását… és narancsillatú volt az éjjel is, amikor félszegen bár, de annál nagyobb vággyal először csókolt nőt.

Merengéséből tompa puffanás riasztotta fel, és meglepetten vette észre a térde s a nyereg közt megrekedt érett gyümölcsöt.

Második rész

- A… lánya? De… én… én nem is tudtam, hogy…

Zavartan hallgatott el. Elvégre is, szidta magát, miért kellene tudnia róla. A senor arcát azonban pír futotta el, bár hogy haragjában vagy szégyenében-e, azt a lány elsőre meg nem mondta volna. Mindenesetre Valentino gondosan kerülte a tekintetét; olyan kitartó figyelmet szentelve porlepte csizmája orrának, mintha életében először látná.

- Én sem.

Ysabel először fel sem fogta az épphogy csak elmormogott szavakat.

Valentino fogadalma – Első rész

- Merre vezet a legrövidebb út Sevillába?

- Át az erdőn, szolgálatára – hajolt meg készségesen a fogadós. A fiatal férfi ugyan éppúgy bőrig ázott, mint mindenki más, aki a vihar elől menekült a tavernába, de lerítt róla, hogy nemes. Sőt a fogadós reményei szerint pénzes nemes, nemcsak afféle hidalgó – De, engedelmével, útivezetőre lesz majd szüksége hozzá.

- Nem lesz. Ha megmondod, merre menjek pontosan, magam is elboldogulok.