Hatodik rész

A tisztás csendjét éles dörrenés rázta meg és Valentino bal karján forró nedvesség terjedt lefelé. Ellenfele csaknem vaktában, célzás nélkül sütötte rá a sebtében előrántott pisztolyát; s a golyó csak súrolta a vállát. Ahhoz mégis elég volt, hogy egyensúlyát veszítve a földre zuhanjon, s rémülten érezte, hogy estében kihullik a kard az ujjai közül.

Könnyű préda lehetett volna Alfonzónak, ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen keresztülszúrja… teljessé kívánta tenni a bosszúját. S abban a hitben, hogy Valentino súlyos sebet kapott, otthagyta a tisztáson s ő maga besietett a kunyhóba Celiáért.

- Hol a gyerek?! – rontott ki kisvártatva tajtékozva, amint ráébredt: ezúttal kijátszották.

- Biztos helyen – vágta rá Valentino, magában forró fohászt küldve az égiekhez, hogy valóban így legyen. Akkorra már felállt s védekezőn kapta maga elé időközben megtalált kardját.

Jókor, mert csak úgy záporoztak rá a felbőszült Alfonso csapásai. Csakhogy ellenfelét egyre inkább elragadta az indulat; sorra rosszul számította ki támadásait s mind kevésbé tudta védeni magát. Valentino kissé jobbra mozdította a kardját, mintha a másik nyakát célozná, mire a másik oldalra kapta fegyverét, hogy hárítsa a vágást… s túl későn ébredt rá, hogy csupán cselfogás volt.

Az a kard szúrni készült.

A lendület továbbvitte és beleszaladt a pengébe. Ahogy lenézett, az arcára előbb ült ki a döbbenet, mint a fájdalom; azután lassan a földre hanyatlott. Mire Valentino kirántotta belőle a kardot, már nem volt benne élet.

Zihálva támaszkodott a legközelebbi fatörzsnek. Balját mind erősödő hullámokban öntötte el a melegség és a mellkasán is sötét nedvesség terjedt. Nem akarta tudni: vér-e vagy csupán veríték… A lassan halványodó éjszakában amúgy is még minden sötéten derengett.

Távolabb, az ösvényt szegélyező bozótosban, Celia komoly tekintettel fürkészte Ysabel arcát.

- Valentino… vagyis az apám igazán azért jött, hogy magával vigyen?

A nő mosolyt erőltetett magára. Bár rejtekhelyükről semmit nem láthatott-hallhatott a küzdelemből, mégis minden érzéke a kunyhó körül járt és a legkevésbé kívánta, hogy bárki is elterelje a figyelmét. Még kevésbé azt, hogy bárki kedvéért nyugalmat kelljen erőltetnie magára.

- Igen – erőltetett ki mégis magából egy biztatónak szánt mosolyt – Akarsz vele menni?

A lányka tanácstalan arccal nézett vissza rá.

- Én… nem tudom. Olyan kedvesnek tűnt… biztos nem lenne rossz vele menni… de… mindenki, akit ismerek és szeretek, az itt van. Sevillában. Bár az igaz, hogy ha madrecita meg a kereskedője valóban összeházasodnak, akkor valószínűleg úgyis itt hagynánk Sevillát… nagyon hiányozna madrecita, ha elmennék. De valahányszor arról mesélt, hogy majd értem jön valaki és magával visz, mindig mondta, hogy az milyen nagyon jó lesz… Nem tudom. Kíváncsi vagyok, de nem tudom. És miért most jön Valentino? Miért nem keresett már sokkal korábban… miért – belevörösödött a kérdésbe, de azért csak rászánta magát – Miért nem vette feleségül az édesanyámat?

Ysabel torka elszorult, ahogy eszébe jutott a férfi bűntudattól gyötört arca, amikor először mesélt a lányáról és Maríáról.

- Senki nem mondta el neki, hogy a világon vagy. Amint megtudta, érted indult. Celia, pequíta… én nem mondom, hogy semmiben nem hibázott. De most itt van. Eljött érted, mert fontos vagy neki. És ha vele tartasz, akkor mindig is veled lesz.

A lányka nem felelt és a csönd fojtón telepedett Ysabelre.

„Mi van, ha hiába beszélünk minderről? Ha ez egyszer… elhagyta őt az a szerencséje és… és már soha nem tud visszatérni a lányáért… és… és értem sem?”

Olyan erővel vájta tenyerébe a körmeit, hogy csaknem kiserkent a vére; a fájdalom ismét magához térítette. „Mi az, hogy „érted”?” – szidta magát – „Akármilyen különc is, mégiscsak spanyol nemesúr, sosem kellene neki egy félcsavargó, hitehagyott zsidó lány… Még ha olykor úgy tűnt… akárhogy is, bizonyára csak én képzeltem. Túl szép lenne, hogy ő meg én…”

- Ysabel? – rántotta meg a kislány a zekéje szegélyét – Ysabel, mit tegyek, ha szeretnék menni és félek is?

Ez egyszer nem vette rossz néven Celia faggatózását. Bár a megválaszolhatatlan kérdéseket kettejük közül mindig Valentino kedvelte, most még a filozofálás is jobb volt, mint saját kételyeivel szembenézni.

- Hidd el, én megértem, milyen, ha mindent el kell hagyni, amit addig ismertél… én is félnék egy kicsit. De biztos vagyok benne, hogy boldog leszel, ha vele mégy. Valentino jó apád lesz, pequíta… ő nagyon jó ember.

- Ezt se igen hallottam tőled mostanában, de örülök, hogy nem változott a véleményed.

Ysabel riadtan perdült meg, hogy szembetalálja magát a férfi széles, bár kissé fáradt mosolyával.

- Ebben a szent pillanatban igenis megváltozott! – csattant fel a nő, csaknem egyszerre Celia ujjongásával, amellyel Valentinót üdvözölte. A lányka nem is futott, valósággal repült hozzá és vidám kurjantással fogadta, ahogy apja a magasba emelte…

… majd újabb, ezúttal már riadt sikkantással vette észre az alvadt vért.

- Megsebesültél? – váltott riadalmában pertura – Vagyis… úgy értem, a senor megsebesült?

- Hagyd csak el a „senor”-t, pequíta… és ne aggódj, csak apróság. Kaptam már rosszabbat is és mégis itt vagyok. Még csak nem is fáj… főleg most nem, hogy végre megtaláltalak benneteket. Köszönöm, Ysabel – kereste a nő tekintetét, olyan őszinte hálával, amelyért Ysabel más körülmények közt a lelkét eladta volna.

Most azonban az izzó düh minden mást elnyomott. Ő is látta ugyanis a golyósúrolta sebet… meg a zekét felhasító vágást is. És nagyon jól tudta, hogy bár ez a mostani seb nem tűnik súlyosnak, mégis – ha csak egy kevéssel lejjebb érte volna, akkor Valentino most nem állna itt. És nyilván mindezt a férfi maga is tudta, ő azonban mégis tréfát űz az egész veszedelemből… és legfőképpen az ő aggodalmából.

- Tartsa csak meg a háláját! Én majd’ belepusztulok a félelembe, hogy mi lehet a senorral, de a drága senort ez persze mit sem érdekli, dehogyis siet hozzánk, hogy megnyugodjunk végre mi is, nem; inkább nekiáll hallgatózni ki tudja, mióta és…

- Visszautasítom – tette le gyengéden a férfi Celiát s olyan eltúlzott eleganciával hajolt meg Ysabel előtt, hogy az felért egy kihívással – És bár sajnállak a kiállott aggodalomért, de elismerem, az jobban érdekelt, hogy mit tartasz felőlem. És ha egyszer olyan mesterien titkolod előlem, tehetek mást, mint hogy titkon kihallgatom?

- Még egy, csak egyetlenegy hasonlóan önhitt megjegyzés és az életben többet nem fog dicsérő szót hallani tőlem! És akárhogy is játssza a hőst, azok a sebek igenis fájhatnak!

- Nem jobban, mint azok, amelyeket az éles nyelved üt. Mellesleg elismerést, azt eddig se igen kaptam tőled.

- Megoldja azt a senor magának! Büszke a senor magára egyedül is! Meg elvitatkozni is remekül elvitatkozik saját magával, meg úgy általában, az egész életét megoldja egyedül, mert úgyis úgy szereti, igaz?

- Nem volt sok választásom! És valóban, mindezt kiválóan meg lehet tenni egyedül is. Azonban még időben ráébredtem, hogy sokkal élvezetesebb az élet, ha ketten vagyunk hozzá.

És mielőtt a nő megtalálhatta volna az illő feleletet, megcsókolta. Ysabel a meglepetéstől még tiltakozni is elfelejtett… azután pedig már nem is akart, s olyan hévvel viszonozta a férfi szenvedélyét, amelyre addig nem hitte volna képesnek magát.

Vékony ágacska reccsent, ahogy Celia óvatlanul rálépett, s ők riadtan eszméltek a valóságra… és vele együtt a lányka érdeklődő tekintetére.

Ysabel fülig vörösödve igyekezett újrafonni kibomlott fürtjeit, de a férfi is meglehetős zavarban köszörülte a torkát.

- Sajnálom, pequíta, nem akartalak megijeszteni a … khm… vitatkozásunkkal.

A lányka vonásain az őszinte meglepetést élénk derű követte; s ebben a pillanatban arckifejezése olyannyira hasonlított az apjára, hogy Ysabel csaknem elnevette magát.

- Nem újdonság. Madrecita meg a vőlegénye is gyakran összekapnak… és az ő veszekedésüknek is hasonló folytatása lehetett, mert olyankor előfordul, hogy nekem nem szabad bemennem madrecita szobájába és az a kereskedő csak reggel megy el… és olyankor már nem veszekednek, hanem úgy néznek egymásra, mintha sose akarnának többé elbúcsúzni.

Akkorra már lehervadt a mosoly Celia ajkáról s ködös tekintettel révedt a pirkadó égre.

- Azelőtt, mielőtt az a kalmár felbukkant volna, madrecita mindig csendes és nyugodt volt… most meg hol sír, hol olyan nyugtalan, hogy a szikra kipattan mellette a kőből, hol meg dalol és nevet… de még mindezzel együtt is sokkal boldogabbnak tűnik, mint korábban bármikor. Még ha vitatkoznak ők ketten, akkor is… Mindenesetre a ti vitátokat sokkal izgalmasabb hallgatni, mint az övéket – derült fel ismét – És akkor most… hogyan lesz? Visszamegyünk madreciáthoz vagy…? – bizonytalanodott el.

„Ebben is de hasonlítanak” – futott át Ysabel fején – „Valentino szívében is folytonosan kergeti egymást a derű és a fájdalom; még senkit se láttam, aki akár örömében, akár bánatában ilyen féktelen lenne.”

Igaza volt, bár ebben a pillanatban a férfi inkább tűnt félszegnek, mint zabolátlannak, ahogy lehajolt a lányához.

- Igen, Celia… visszamegyünk, de… nem sokáig leszünk ott. Amikor először találkoztunk a narancsligetben, akkor mondtam, hogy Sevillába tartok… de nem csak céltalanul utazgatok. Én érted jöttem, és bizonyára ezzel sodortalak bajba, amiért bocsáss meg… de már nem kell többé félned azoktól, akik elraboltak.

A lányka tágra nyílt szemmel, várakozva követte minden szavát, de most összerezzent.

- A másik hol van? Az a Luíz… az végtére is nem bántott.

- Biztos helyen, de semmi baja. És ezt pontosan annak köszönheti, hogy nem bántott téged. Én pedig azért jöttem, hogy magammal vigyelek… mert…

Elhalt a hangja. Annyiszor elgondolta már, de most mégis… mégsem tudta, hogyan is mondhatja el mindezt egy kislánynak.

- Már tudom – segítette ki komoly arccal Celia – Sevillában nagyon szeretnek beszélni az emberek, mindenféléről. A nagyját tudtam… régóta tudtam. Amit nem, azt meg kihámoztam annak a durva embernek a szavaiból, aki elrabolt. Valentino… te vagy az apám. Tudom.

A férfi letérdelt, hogy egyenesen a szemébe nézhessen és tenyerébe fogta a lányka kezét. Celia ujjai jóleső bizalommal fészkelték be magukat a puha, meleg bőrkesztyű rejtekébe.

- Úgy sajnálom, hogy nem lehettem… nem voltam veled attól a pillanattól fogva, hogy megláttad a napvilágot. Hogy nem vigasztalhattalak, amikor hiányzott az édesanyád. Hogy nem dicsérhettem meg az első kifogott haladat és minden sikeredet… hogy nem én köthettem be ezt a sebet – simított végig a lány tenyerét átszelő vágáson – Ezen már nem tudok változtatni, de ígérem neked, hogy ezentúl mindig veled leszek. Mindig ott leszek, ha szükséged lesz rám. És mindent megteszek, hogy boldog legyél.

- Akkor is, ha… ha én mégsem leszek olyan, mint szeretnéd? Mert… madrecita azt mondta mindig, hogy változzak meg, de nagyon gyorsan, ne legyek olyan vadóc, mert akkor majd nem kellek annak a fényes nagyúrnak, aki majd eljön és csalódottan itt fog hagyni.

- Akármilyen is vagy és leszel, én mindig szeretni foglak, Celia. És egyáltalán nem csalódtam. Sőt: a magam részéről örülök, hogy ilyen bátor és szellemes vagy.

- Akkor nem haragszik rám?

- Eszemben sincs. De remélem, te is elnézed nekem, hogy ezt kaptad a „fényes nagyúr” helyett – mutatott végig mosolyogva az elmúlt napokban megtépázódott öltözékén – Nem épp az a mesebeli jótevő lovag, akire gondolhattál a madrecitád meséi nyomán.

- Szép-szép volt az a fenséges álomkép, de nekem mégiscsak inkább olyasvalaki kell, aki nevetni is tud. Mint Valentino.

„Nevetni?” – futott át a férfi fején. Első gondolata az volt, hogy hát abban ugyan nem sok része volt az elmúlt hónapokban… de csaknem ugyanakkor ébredt rá, hogy Ysabel és Celia mellett valóban visszatért szívébe a derű.

- Igaz is – élénkült fel a lányka – Ha már lovagoknál és lovaknál tartunk… hol van Flor? Azóta is bánom, hogy nem voltam merészebb és nem csatlakoztam hozzád. Úgy szeretném kipróbálni, milyen lehet odafenn a magas nyeregben száguldani!

- Ki fogod, ne aggódj. És minden mást is, amit csak szeretnél. Gyere, Flor már bizonyára türelmetlenül vár minket. A fogadóban hagytam és meglehetősen rosszul viseli a tétlenséget.

- Akárcsak a gazdája! – szúrta közbe Ysabel, bár szavai csípős élét némileg elfátyolozta a meghatottság – Bár utóbbi esetében én inkább úgy fogalmaznék, hogy magát a nyugalmat nem képes elviselni.

- Legalább összeillünk így, mi hárman – hajtott fejet derűsen Valentino.

***

Ysabel a sevillai fogadó ablakpárkányára támaszkodva nézte az ébredező várost... Az elmúlt napok után már-már valószerűtlennek tűnt a tétlen nyugalom.

Celia hogy lehet most, merengett el a kislányon. Hazavitték Juanítához és ott hagyták, hadd aludja ki magát békésen a gyerek, hadd búcsúzzon el zavartalanul eddigi családjától… másnap kora reggel indulnak majd útnak a férfi otthona felé. Jó lenne, gondolta, végre nekem is lefeküdni és egy tisztességes ágyban kinyújtózni; most egyszerre sokszoros súllyal nehezedtek rá az átvirrasztott órák… de csak a teste és a lelke fáradt, míg gondolatai úgy cikáznak, mint a repülni tanuló fiatal fecskék.

Vajon Valentino szemére se jön álom? Ő is éberen járkál a szobájában? Visszatérve a fogadóba megszabadította kötelékeitől Luízt, de azért az egykori szolga még csak fogoly maradt egy darabig. Valentino ugyanis segítséget remél tőle az olmedói iratok felkutatásához. „Mert persze nem hagyhatja; ez is olyan jellemző rá, ha kincs volna, felé se nézne… de országos dolognak véli, így nyilván be kell ártania magát. Nem is ő lenne, ha nem tenné…”

Lenn, az ablak alatt tarka rongyokba burkolt nő surrant oda egy csoport fogadóbelihez és éles hangos ajánlgatta nekik a csodaszereit.

- Ettől bárki beleszeret a senorba, úgy éljek! Akárki tetszik meg, a lábai előtt fog heverni, csak tegyen próbát! És ez a másik…

Ysabel keserűen felsóhajtott. „Hát olyat tudsz-e, amitől elmúlik a szerelem? Amitől nem lenne ilyen nehéz… amitől végre könnyebb lenne a lélegzet.”

Tárva feledhette az ajtót, mert nyikordulás nem hallatszott, csupán a padlódeszka reccsent tompán, ahogy a férfi megállt mögötte. Hátra sem fordult, úgyis tudta: más nem keresheti itt őt.

- Köszönöm, amit Celiáért tettél.

- Celia remek kis teremtés és örülök, hogy jót tehettem vele. Ami engem illett… holnap elmegyek, senor – szorította kissé erősebben az ablakpárkány peremét; meg nem fordult volna a világért sem. A hangján tudott uralkodni, de az arcáért nem kezeskedett volna – Bocsásson meg, amiért ott a kunyhónál megfeledkeztem magamról.

- Ahogyan én is. De én csak egyet bánok: hogy miért nem korábban tettük meg. És csak „Valentino”, Ysabel. Kérlek.

A nő körül megperdült a szoba. A párkány hidege az ujjaiban lüktetett, az volt az egyetlen bizonyosság, abba kapaszkodott, hogy bele ne szédüljön a semmiségbe.

- Egyedül azt bánom, hogy miért nem korábban tettem meg – lépett közelebb Valentino – Az elmúlt napokban, akármit is mutattam, sokszor féltem… és többek közt akkor, amikor ráébredtem: miféle életem lenne, ha nem találkoztunk volna ismét. Ostoba bolond voltam, hogy akkor régen búcsúvétlen hagytalak ott téged és az apádat és nem kerestelek benneteket többé.

- Ha úgy érzed, hogy bármivel is tartozol nekem, akkor tudd, hogy semmivel. És nincs szükségem a segítségedre.

A szavak már akkor égették az ajkát, ahogy kiejtette őket. „Látod” – villant tekintete a még mindig odakinn sertepertélő bájitalárusra – „Csak megtaláltam azt, amitől elmúlik a szerelem... csak akkor miért fáj mégis ennyire?”

Valentino most már szorosan mögötte állhatott, érezte a testéből áradó hőt… és egy pillanattal később az érintését. Az ő bőre jeges vagy a férfié forró? Mert szinte égetik az ujjai, ahogy átfonták a kezét.

- Igenis tartozom, de a kettőnk sorsa jóval korábban úgyis annyira összefonódott, hogy nincs értelme kutatni: kicsoda adósa kinek. Ami a segítséget illeti, arra valóban nincs szükséged. Soha nem ismertem hozzád foghatót… azt nem mondhatom, hogy soha nem volt senki más, Celia rá a bizonyíték… de arra megesküszöm, hogy soha senki nem ért még csak a nyomodba sem. Nem szorulsz senki segítségére és jobban meg tudod védeni magad, mint bárki más tenné. Én mégis esküszöm neked, hogy azért megpróbálom én is, amíg csak dobog bennem a szív. Melletted akarok lenni, ha szükséged lenne rám… de elismerem, hogy nekem még nagyobb szükségem van rád. A semmiség peremén egyensúlyozom már hosszú évek óta, és még csak észre sem vettem, amíg te ismét fel nem bukkantál. Te tanítottál meg ismét nevetni; és igen, tudom, hogy gyakorlatilag végigvitáztuk az utat ide Sevillába, de még a szemrehányásaidban is több szeretet és több szenvedély volt, mint bármi másban, amiben részem volt valaha is. Gyönyörű időket töltöttünk együtt régen, amikor még apád kedves vendége voltam, egyre többet gondolok azokra az időkre… és szeretném, ha nem szakadna vége.

- És meddig fog tartani vajon? – kérdezte csendesen Ysabel, a kétkedés kéretlen felébredésével. Még nem merte igazán hinni… és mégis, már ettől a gyenge, ébredező reménytől is vad iramban kezdett száguldani ereiben a vér – Mindig kedves voltál hozzám, tudom jól, de hogy mi ketten… mikor unnád meg a … társaságomat?

A férfi még mindig az ő kezét fogta, míg szabad keze az álla alá siklott, s gyengéden maga felé fordította az arcát. A mind hevesebben tűző napsugarakban csaknem izzott a smaragdszempár, ahogy fogva tartotta Ysabel tekintetét.

- Valahányszor látlak, mindig új arcod mutatod. Ezernyi titok és varázs vesz körül, és mindebből csak egy kicsinyke szeletet láthattam még. Az örökkévalóság ideje sem volna elég még csak arra sem, hogy megismerjelek… Soha nem elégelném meg azt, hogy mellettem vagy.

- Pont én…? – csuklott el a nő hangja, könnyek és kacagás közt ingadozva – Egyik férfi se magamfajtát képzelne maga mellé…

- Akkor ugyancsak gyér lehet a képzelőerejük. És egyikük sem méltó a szerelmedre. Én sem… és a múltat nem írhatom át. De arra megesküszöm, hogy ettől a perctől fogva mindent megteszek, hogy méltó legyek hozzád.

A nő mosolya akkor már átragyogott a könnyein, ahogy átfonta a férfi nyakát.

- Dehogynem vagy méltó, Valentino. És ha valaki, én tudom jól, milyen nehéz álarcot viselni az egész világ előtt. Előttem nem kell se hősnek lenned, se a király kitüntetett emberének… se olyannak, akinek semmi se fáj. Nekem nem kell senki más, csak az a szellemes, jólelkű fiú, akit apám ápolt hetekig, amikor törött lábbal feküdt a házunkban. És aki olyan sok színes történetet tudott… de aki elmondta azt is, ha bánat érte. Szeretlek, Valentino… és szerettelek már félig gyermekként is, amikor még jóformán azt se tudtam, hogy mi az a vágy.

Oly sokat szenvedett életében, üldözték a családját, elvették a hitét és ráerőszakoltak egy újat – hamarosan olyanná vált, mint a százados fák: büszkén szállt szembe minden viharral. Egyenes derékkal, nevetve minden könyörgést, minden imát.

Most mégis jó lenne leborulni, és fohászkodni az ég urához. Akárhogy is hívják.

- Ysabel – a férfi hangját rekedtesre fátyolozta a vágy – Ysabel… legyél a hitvesem.

A hispán ég odakinn úgy szikrázott, mint a legritkább zafír. Könnyezni kellett tőle – s ahogy Valentino ajka végre ráforrott az övére, lecsukódó szemhéja mögött izzó szirmokat bontott a vágy.