Ötödik rész

Az ajtó éles nyikordulással tárult ki. A székhez kötözött Celia önkéntelenül is összehúzta szemét a nyíláson beömlő gyér fény elől… a holdpászmában ezüstösen kavargott a kunyhó felkeveredett pora. A lány mereven nézte az egyik szemcsét, vigyázva, meg ne mozdítsa még mindig kissé sajgó fejét, s úgy kérte a belépőt:

- Don Luíz, kérem, adjon egy kevés vizet.

- Már ezerszer megmondtam, hogy az a hitvány féreg nem don!

Celia nyöszörögve nézett fel és szembetalálta magát Alfonzo haragos pillantásával.

- Hol van Luíz, senor? Mikor jön vissza?

- Semmi közöd hozzá! – fortyant fel a férfi – De akármikor is, neki már mindegy, mert ha visszatér, én magam fogom keresztüldöfni!

A lányka felcsuklott rémületében. Ha hűséges társával így bánik, hasított belé a félelem, ő ugyan mit várhat? Nem beszélve arról, hogy Luíz emberségesen bánt vele, amennyire tehette; még egy lepényt is megfelezett vele… amíg fel nem bukkant Alfonzo és el nem zavarta.

- Imádkozz, hogy mihamarabb visszatérjen és jó hírekkel térjen meg! – vakkant rá a férfi – Átkozott Valentino… csak tudnám, mennyire vagy fontos az apádnak!

Celia görcsösen leszegte a fejét; nem akarta megadni azt örömet, hogy láthassa a fájdalmát. „Az apádnak…” „Valentino.” Hát akkor a barátságos, vidám erdei lovas az? Talán. Juaníta az utóbbi időkben gyakran emlegette, hogy meglehet: eljön majd érte egy fényes nemesúr és magával viszi és „úgy élhet, ahogy megilleti, ahogy már születésétől fogva kellett volna” és minden jó lesz…

„Az apád…” Juaníta sosem mondta, hogy a titokzatos, várva-várt senor az apja lenne. Neki csak a halott anyja emléke volt, amióta csak az eszét tudta, apja sosem… de a vadóc fiúk siserehada, akikkel oly szívesen játszott, készségesen elmagyarázta, hogyan lehetséges, hogy valaki csak az anyját ismerje. Akkor összeverekedett a fiúk vezérével, olyan iszonyúnak érezte, amit megtudott… mintha bemocskolták volna anyja emlékét. Juanítával nem mert beszélni, inkább elrejtőzött az erdőben, mert annyira rettegett, hogy hazatérve minden indulatát nyomban leolvassák az arcáról. És erről képtelen lett volna szólni. Csakhogy túl jól sikerült: már magasan járt a másnapi nap, mire végre, átfagyva, éhségtől és szomjúságtól szédelegve hazatalált.

Egy kezén meg tudta számolni, hányszor emelt rá kezet Juaníta… ez egyike volt a kevés alkalomnak. De nem tartott sokáig, végül csak lehanyatlott az asszony pofonra emelt keze és zokogva ölelte át a kislányt, hálát adva minden szenteknek, amiért épségben hazatért hozzá.

Bizonyára a fiúk is aggódhattak érte, mert amikor ismét elment hozzájuk, a vezér olyan aggodalmas arccal állt elé, hogy az nála felért egy bocsánatkéréssel. „Ne szomorkodj ezen, kicsi” – vigasztalta – „Ettől még az anyád jó lélek volt… ki tudja, talán nem volt olyan rossz az apád sem. De most már ne törődj vele. Örülj, hogy ott van neked a madrecitád… sokunknak nincs senki. És ne kutasd a múltat. Azt sosem jó felkavarni.”

Az apja. Aki eljön érte és magával viszi… sose hitte igazán, olyan volt mindig, mint azok a különös mesék sárkánykígyókról, táltos lovakról és arany-ezüst páncélos lovagokról. Vágyott megismerni azt a titokzatos életet, amely úgymond „megilleti” őt… de mindeddig csak álmodozott róla. De valóban elmenni? Ő szerette Sevillát, rajongott Juanítárért és kedvelte a fiúkat. Itt hagyni mindent valakiért, akit sose látott…? Talán egyszer, ha valóban az a derűs lovas az apja.

És eljönne vajon érte ide is? Már ha megtudja egyáltalán, hogy ő itt van. Eljönne? Megverekedni ezzel a talpig fegyverbe öltözött, ijesztő Alfonzóval, hasított ismét belé a rémület. Hiszen Valentino nem tűnt katonaformának… miért kockáztatná, hogy meghaljon őérte? Ha visszatér, én magam fogom keresztüldöfni; jutottak eszébe elrablója szavai és őt kirázta a hideg, ahogy elképzelte a jeges penge érintését. Hiszen az a cseppnyi vágás, amely a mai napig átszeli a tenyerét, az is hogy fájt…

Képtelen volt visszafojtani könnyeit. Már nem érdekelte Alfonzo kárörvendő vigyora sem, s egyszerűen csak megadta magát a felcsukló zokogásnak.

***

- Ott van – mutatta Ysabel – Látja? Erről beszélt Luíz.

Valóban, a holdsütötte fák és bokrok szövedékén átsejlett a kunyhó körvonala. Ha az ember erősen nézte.

- És most hogyan tovább, senor?

- Azt mondtad, régi a kunyhó, igaz? – tűnődött a férfi – Fából építették?

- Régi, valóban – biccentett – De van minden a falában, amit csak találtak. Nagyrészt kő és vályog vegyesen… de az egyik fala egy viharban beomlott, úgy mondják, villámcsapás érte. Azt fával pótolták. De az is már évekkel ezelőtt lehetett… miért kérdi?

- Ha régi a fa – töprengett fennhangon –, akkor talán beleshetünk rajta. Ha akkor rontok Alfonzóra, amikor épp biztonságos távolban van Celiától… akkor sikerülhet…

Ysabel nem felelt. Még a gondolattól is elszorult a torka, hogy egy gyerektől alig pár ölnyire gyilkolja egymást két férfi… akiből az egyik kész akár pajzsul is használni a kislányt, ha azzal mentheti a bőrét.

- Akármilyen gyors is a senor, veszélyes ötlet. Leginkább Celia számára.

Ezt persze Valentino is tudta és tehetetlen dühvel csapott öklével a tenyerébe. Persze, hogy veszélyes, de ha egyszer nem talál más kiutat?!

Ysabel félénken, rebbenő ujjakkal érintette meg a férfi vállát. Úgy szánta… és bármilyen veszedelmet, nehézséget vállalt volna, hogy enyhítse vergődését.

- Hogyan segítsek, Valentino?

A senor arcára minden aggodalma ellenére is fáradt mosoly kúszott. Tanulékony a lány… el sem fogadja a lehetőséget, hogy talán sehogy nem segíthet. Bár voltaképpen, villant eszébe váratlanul egy terv, valamit valóban megtehetne. Ha hajlandó vállalni.

- Hogyan lehet kijutni abból a vadászlakból? Csak az ajtón vagy esetleg máshol is?

A nő szeme felragyogott, ahogy érteni vélte a tervet.

- Van ablak, természetesen, régen pergamen is volt benne, de amikor utoljára jártam erre, már üresen állt a keret. Hátul, a rövidebbik oldalán van, nem is túl magasan; ha még mindig megvan az a lóca kívül, a kunyhó oldalánál, akkor könnyűszerrel fel lehet érni.

- És elég széles?

- Hogy egy gyerek kiférjen rajta? Igen, úgy hiszem.

- Ysabel – a férfi egészen kipirult a körvonalazódó terv keltette reménykedéstől – Ha őszintén mondtad… ha valóban kész vagy segíteni, akkor… van, amit megtehetsz. Váljunk szét. Te lapulj meg a falnál, bárhol, csak könyörgöm, vigyázz, ne vegyen észre Alfonzo… és ha én ki tudom őt csalni a kunyhóból… vagy ha olyan égi szerencsém van, hogy épp a vadászházon kívül érem… akkor…

- Akkor én kihozom Celiát. Ne kelljen a lányáért aggódnia, míg a senor megadja annak a féregnek, ami megilleti; jó lesz így?

A senort hirtelen elfogta a bűntudat. Hiszen meglehet, Ysabel talán halálos veszélybe sodorja magát… és meglehet, csakis azért, mert úgy érzi: még mindig tartozik neki. És ő túl gyenge, hogy megtagadja a segítséget, mert mindenkire szüksége van, hogy biztonságban tudja a lányát… de Ysabelt sem akarja elveszíteni.

Ahogy azonban találkozott pillantása a nőével, abban több csillogott, mint a hála egy réges-régi titok megőrzéséért. Valami ahhoz hasonló, ami őbenne is egyre többször fellobbant, ha ránézett… de aminek nem mert nevet adni egyikük sem. Mindeddig.

És ez a mostani sem a legalkalmasabb időpont.

Ysabel arcán hirtelen ború felhőzte el az izgatott reménykedést.

- De honnan veszi, hogy hallgat majd rám Celia? – bizonytalanodott el – Most ejtették foglyul! Mitől hinne nekem?

- Mert nő vagy. Ő meg egy gyerek.

- Hát most nem festek túl bizalomgerjesztően – fintorodott el s végigmutatott megviselt férfiruháján, amelyet még nem volt alkalma lecserélni s a bozóttépte horzsolásokra az arcán.

Valentino szinte látta maga előtt, ahogy Celia merész tartással üldögél a narancsfa ágán… a sebes kezeit, amelyeket olyan büszkén viselt, mint valami diadaljelvényt.

- Jobban összeilletek, mint hinnéd. Vakmerő kis teremtés ő is, és…

„Vakmerő…ő is?” – döbbent meg a nő – „Ha tudnád, hogy én most mennyire félek… hogy végül minden tönkremegy, pedig már talán…”

- Ysabel?

A vesztésbe is, gondolta. Ezek szerint észrevette, hogy nem rá figyeltem.

- Igen, senor?

- Vigyázz jól, Ysabel. Mindkettőtökre.

Ujjai megrebbentek, mintha meg akarná érinteni… meglehet, többet is… de végül mégis visszakozva hulltak alá. A nő összeborzongott; egyszerre fázni kezdett az elmaradt érintés melege nélkül.

Valentino is furcsán feszengett, mintha nem találta volna a búcsú és a köszönet szavait… mintha minden túl… elviselhetetlenül súlyos lenne az utolsó pillanatokban. Végül úgy rázta meg a fejét, mint aki egy gondolatot próbál elűzni.

- Csak… vigyázz magatokra – ismételte csendesen és a vadászház felé vette lépteit.

***

Alfonzo ketrecbe zárt vad módjára rótta meddő köreit az apró tisztáson, amelyre a vadászlak ajtaja nyílott. A szolgája soká késett… túl soká.

„Ha nem sikerült kiszednie Valentinóból, hogy hol vannak azok az iratok… ha nem végzett vele… akkor már csak ez a fattyú az egyetlen reményem. Hogy többet ér az apjának, mint a frissen szerzett birtoka meg az irántam való gyűlölete együttvéve.”

Olyan egyszerűnek tűnt akkor az egész cselszövés, gondolta keserűen. Hogy’ gabalyodhatott össze annyira, hogy mostanra már csaknem fojtogatják a szálai?

Alig egy évvel korábban erősen pénzzavarba került. S hogy segítsen a bajon, igyekezett fenyegetéssel és ígéretekkel kizsarolni egy flamand származású dontól a vagyonát. Vagy legalábbis annak jó részét. Minthogy azonban a büszke Francisco az ő minden próbálkozását megvetően visszautasította, végső megoldásként árulás hamis vádjával tőrbe csalta. Abban reménykedett: talán neki mint az állítólagos árulás leleplezőjének is lehullik egypár morzsa. Franciscót elfogták, el is ítélték s kivégezték, de az ő reményei szertefoszlottak: még egy apró birtokrésszel, még egy zacskó escudóval sem ajándékozták meg.

Ellenben a hamisan megvádoltnak volt egy hűséges barátja, Cristóbal, aki szívósabbnak bizonyult az igazság felderítésében, mint a királyi hivatalnokok. És minden bizonnyal az az átkozott Luíz is a kezére játszott, szorult ökölbe a keze, valahányszor eszébe jutott. Szolgája bizonyára több iratot adott át Cristóbalnak, köztük talán az ő saját levelét is, amelyet egykor bolond fővel küldött különféle ígéretekkel és fenyegetésekkel tűzdelve Franciscónak. Amelyet az akkor visszautasított… és Luíz elmondása szerint haragjában darabokra tépett. De mostanra ebben Alfonzo már erősen kételkedett.

„Készülj, te átkozott cselszövő” – mondta neki Cristóbal, amikor utoljára találkoztak – „Nemsokára együtt lesz minden, amivel ugyanazt a sorsot mérhetem rád, mint amire te kárhoztattad Franciscót.” Akkor kezdett gyanakodni szolgájára és csaknem végzett vele első fellobbanásában. Végül mégsem tette; egyelőre még szüksége volt rá. „De amint kezembe kapom és elégetem az iratokat, a következő dolgom lesz tőrt mártani belé” – fogadkozott.

Az olmedói birtok is azok közé a földek közé tartozott, amelyeket a király elkobzott a kivégzett „áruló” családjától. Pontosabban Francisco öccsétől, más rokon nem maradt utána… A fiút Cristóbal vette pártfogásába és nem sokkal később, flandriai vitézségéért cserébe, megkapta Olmedót is. Azonban nem élvezhette sokáig frissen szerzett földjét, mert alighogy felépült sebeiből, ismét visszatért Felipe seregébe. Ahol egy gondosan lefizetett bérgyilkos gondosan célzó tőre hamarosan másvilágra küldte.

Hiába, mert a gazdátlanul maradt birtokkal ezúttal Valentinót tüntették ki. Pont Valentinót, aki tanúja volt, hogy ő milyen kegyetlenül bánt el egy meghódolt flamand várossal… és sosem bocsátotta meg neki.

Amennyiben azok az iratok Olmedóban vannak és Valentino olvasta őket… ő már halott ember. Csak idő kérdése, hogy meddig járkál még szabadon. Az időé, meg a Despachóé, amely olykor meglepően lassan tud működni… de előbb-utóbb eléri őt is. Valentinón bizonyosan nem fog múlni.

A tisztás szélén ág roppant, ahogy kettéhasadt a nehéz csizma alatt.

Alfonzo riadalommal elegy haraggal fordult meg, de azonmód elvigyorodott, amint felismerte az érkezőt.

- Hát itt vagy végre?

Valentino alig tudta fékezni magát, hogy azonnal rá ne rontson. Azonban időt kellett hagynia Ysabelnek, hogy kimenekíthesse a lányát.

- Hogy merészelted elrabolni Celiát?

- Hol van Luíz? – érdeklődött Alfonzo, figyelmen kívül hagyva a kérdést – Gondolom, megtaláltátok egymást. Mit tettél vele?

- Amit megérdemelt.

- Nocsak – nevetett fel amaz, erőltetett könnyedséggel. Csaknem gyűlölte magát, amiért hangján átsütött a rettegés – Akármit is, bizonyára kevésbé volt rossz neki, mint amit én tettem volna vele. És azt eldöntötted már, hogy átadod-e azokat a leveleket a lányodért cserébe?

Valentino arcára minden ellentétes erőfeszítése ellenére is kiült a döbbenet… mire a másik férfi önelégült mosolya is lefoszlott.

- A pokolba, Valentino, csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz róluk?! Jártál te egyáltalán a birtokodon?

A falhoz simuló Ysabel nem láthatta őket, de azt világosan érzékelte, hogy nem a kunyhóban vannak. Beszédfoszlányok… egy pillanatig úgy érezte, a fülében doboló vér minden más hangot elnyom, és kétségbeesett reménnyel szorította a földre a kezét: hátha a talaj durvasága itt tartja, s nem hagyja, hogy beleszédüljön az őt körülnyaldosó feketeségbe.

Kapaszkodásra görbülő ujjai közé kavicsok furakodtak.

A váratlan ötlet elfújta a rémület keltette szédülést; sebtében felmarkolta őket és megkerülte a kunyhó sarkát. Nem tévedett, épp az ablak alá jutott… és ott volt a szúette lóca is, ahogy emlékezett rá.

Celia felkapta a fejét. Nem tévedett: a tompán pergő hangot az ablakkeretnek ütődő kavicsok sorozata okozta.

Körbepillantott, de másfelől nem hallott hangot. Alfonzónak sem volt semmi nyoma, persze, ettől még nyugodtan leskelődhetett odakinn… mindenesetre azt nem láthatja, hogy én itt benn mit teszek, döntötte el a lányka.

Elővonta kezeit a háta mögül, s fájdalmasan dörzsölgette őket, ahol elszorította csuklóit a durva kötél. Nemrég jött rá, hogy a háta mögött éles kövek állnak ki a falból… nem kevés fáradságába került elnyesni velük béklyóit.

Feltérdelt, majd felállt a vészesen billegő székre és kilesett az ablakon.

Csaknem felkiáltott, amikor megpillantotta Ysabelt, de a nő ajkára tett ujjával még időben hallgatásra intette.

- Te ki vagy? – susogta Celia olyan halkan, amennyire csak izgatottsága engedte – Valentino küldött, ugye?

A nő csak egy pillanatra hökkent meg. Hiszen a senor elmesélte neki az erdei találkozás történetét.

- Ő is itt van – súgta – Azért jött, hogy megmentsen. De neked is segítened kell, és úgy tudsz segíteni, ha velem jössz.

Celia csak egy pillanatig habozott. Akár igazat mond az ismeretlen, akár nem, az csak jót akarhat, aki innen kiviszi; döntötte el.

Felhúzódzkodott a szék támlájára, szorosan átölelte Ysabel nyakát s hagyta, hogy a nő átemelje az ablakon.

- Milyen iratok?! – szegezte a kérdést ellenségének Valentino. Most már nem is akarta elhitetni vele, hogy látta őket… úgyis hiábavaló próbálkozás lenne.

Érezte, ahogy jeges rémület kúszik felfelé a gerince mentén. Összeesküvés, árulás… a lehetséges megfejtések fekete madarakként keringtek a fejében. Ha csak maga a birtok lenne… vagy valami elrejtett kincs, hát vigye Alfonzo minél hamarabb, őt úgyse tenné soha boldoggá… De ha valóban összeesküvés, afelett nem hunyhat szemet.

Apró moccanás a szeme sarkában, egy gyors mozdulattól felkavarodó köpeny örvénylése. A gyakorlott katona ösztönös gyorsaságával rántott kardot, épp időben, hogy felfogja a csapást.

- Ne várd, hogy elmondom! – zihálta Alfonzo, félreugorva egy vágás elől – Ha nem lettél volna olyan érzelgős és legalább feléje néztél volna az új birtokodnak, akkor most tudnád… Sőt: talán megmenthetted volna magadat és a lányodat is!