Hetedik rész

- Ez az otthonunk? – érdeklődött a lányka s máris élénk tekintettel fürkészte az útkanyarulatnál feltáruló udvarházat – Ó, milyen gyönyörű! Érzitek a loncillatot?

Lehetetlen volt nem érezni, a halványsárga virágok ugyanis dúsan befutották az udvarház falát s a kertben álldogáló fák alsóbb ágait. A szél pedig épp a birtok felől fújt, egészen beburkolva őket az édeskés illat felhőjébe.

Még Ysabel is ellágyulva szimatolta a virágillatot, egyedül csak Valentino meredt komoran a láthatárra.

- Nem ez az – felelte, még jókor visszanyelve azt a véleményét, hogy „hála Istennek” – Csak akadt itt egy kis dolgom; amint elvégeztem, továbbmegyünk. Minél hamarabb. Bánod, hogy még nem ért véget az utunk? – pillantott aggódva a lányára – Ha elfáradtál, itt maradhatunk holnap is.

- Dehogyis bánom! – tiltakozott a gyerek olyan heves fejrázással, hogy csak úgy repkedtek kusza fürtjei – Persze, várom azt is, hogy végre otthon legyünk veled és Ysabellel, de én még sosem voltam ilyen hosszú úton és egyáltalán, semmit se láttam Sevillán kívül, és ez az egész olyan csodálatos! – hadarta egy szuszra – Tegnap éjjel is úgy örültem, hogy a szabad ég alatt alhattunk!

- Gondolom, még ebben sem volt részed – mosolygott rá Ysabel.

- Sajnos sose engedte madrecita. Pedig úgy élveztem tegnap is! Szép lesz bizonyosan itt is – intett az udvarház felé –, de azért kicsit kár, hogy ideértünk, mert reménykedtem, hogy ismét idekinn alhatunk majd. Annyira izgalmas!

- Én azonban túlságosan sokszor élvezhettem egy időben a szabad ég kínálta izgalmakat, így ez egyszer örömmel beérem négy akármilyen unalmas fallal is. Feltéve, ha felettük van egy tető – jegyezte meg Valentino.

Azt már csak gondolatban tette hozzá, hogy az olmedói birtok és a szabad ég közül, ha csak rajta múlna, bizony ő is az utóbbit választaná. Még a legcudarabb ítéletidőben is. Meggondolatlanul elejtett vallomásával azonban alaposan felkorbácsolta a lánya kíváncsiságát.

- Gyakran voltál a szabad ég alatt? Mikor? Mi történt? Csavarogtál az országban, mint Ysabel? Vagy harcoltál a királyi lobogók alatt? Esetleg hajón? Vagy talán…?

- Celia – borzolta össze gyengéden az amúgy is irgalmatlanul kócos fürtöket –, örülök, hogy ennyire nem látszik rajtam, de hidd el: igenis fáradt vagyok. Majd egyszer elmesélem, de nem most.

- De igazán elmeséled majd? És tanítasz majd históriára, latinra meg versekre és minden másra? Írni meg olvasni már most is tudok, madrecita beszélt a pappal, hogy tanítson, de én még sokkal többet akarok!

- Úgy lesz. Mindezeket én is szívesen tanulmányoztam és téged is boldogan megtanítalak mindenre, amit tudok.

- Senki se volt még olyan odaadó tanítvány, mint amilyen én leszek! – ujjongott fel Celia – Már előre várom! És ugye lovastrükkökre is megtanítasz? Olyanokra, mint amikor leszedtél a fáról, és…

- Ha megfogadsz egy jó tanácsot: a trükkök előtt talán nem ártana magát a lovaglást megtanulnod.

- Kezdhetjük most? – ragyogott fel a kislány szeme.

- Holnap elkezdjük, megígérem. De most már mihamarabb szeretnék gőzölgő ebéd és otthonosan pattogó tűz mellett ülni.

Celia komoly képpel mutatott az út menti bozótosra.

- Van itt rőzse elég…

Ysabel nem sok sikerrel nyelte vissza a kuncogását. „Le se tagadhatnák egymást” – gondolta, ahogy kettejüket nézte.

- Úgy értem, odabenn – rándult mosolyra a férfi ajka is – A nagyteremben… vagy akármelyik teremben, amelyik lakható. Luíz – intette magához az addig csendben, mögöttük meghúzódó szolgát –, menj és szólj a birtokon, hogy készüljenek az érkezésünkre. Készítsenek valamit ebéd gyanánt és kerítsenek íróeszközöket is, meglehet, szükségem lesz rá. Nyugodtan tedd hozzá azt is, hogy nem maradunk sokáig.

- Mehetek vele? – kérdezte a lányka, de már le is csusszant apja öléből a földre és Luíz lova után akart futni.

- Mi lett olyan sürgős egyszerre? – érdeklődött Valentino – Mostanáig mindent elkövettél, hogy minél később érjünk oda.

- Beláttam, hogy mindhiába próbálkozom. És ha már úgysem alhatok idekinn, akkor legalább szeretném felderíteni az udvarház minden szegletét. Egy ilyen régi házban biztos tömkelegével vannak titkos folyosók, falfülkék és búvóhelyek; és én szeretnék minden percet kihasználni.

- Igazán megérthetnéd a lányod – sietett Ysabel készségesen a gyerek segítségére – Ha jól emlékszem, saját vallomásod szerint te is szívesen kutattál ilyesmik után, amikor a táncórák elől menekültél.

Celia rögvest feledte az udvarház várható titkait.

- Nem szerettél táncolni?

Láthatóan meglepte, hogy akad olyasmi is, amit kalandvágyó apja nem kedvel.

- Akkoriban, jóformán még gyerekként, nem – ismerte be a férfi – Egyszerűen mindig összeakadtak a lábaim. Az sem segített, hogy a nevelőm folyton ostorozott miatta. Sehogy sem fért a jóember fejébe, hogy ha a nyeregben mindenféle nyaktörő mutatványt megteszek, akkor miért nem vagyok képes pár állítólag egyszerű lépésre. Lenn, a földön.

- Pedig táncolni jó! Sevillában mindig folyt a mulatság a főtéren, amikor ünnepnap volt. És olyankor még madrecita is hagyta, hadd ugrándozzam én is a fiúkkal meg a többi gyerekkel. Megtanítsalak?

- Hálás leszek érte, senorita – hajtott fejet udvari galantériával Valentino, de a lányka akkor már vidám bakugrásokkal rohant az udvarház felé a friss patanyomokon.

Ahogy magukra maradtak, évődőn Ysabelre kacsintott.

- Elismerésem a kitűnő emlékezetedhez.

- Ahogy elmesélted akkoriban, azt úgysem lehet elfeledni. Csak azt sajnálom, hogy nem láthattam a csetlés-botlásodat – kacagott fel a nő – Mulatságos látvány lehetett. Egyébként pedig irigylem a derűlátásodat – igyekezett kényelmesebb helyzetbe fészkelődni a nyeregben. Afonsóék fogadóban hagyott lova ugyan meglepően szelíd volt, de ő nem szokott hozzá a lovagláshoz és a hosszú út alatt alaposan elgémberedett. Ráadásul kora reggel kiadós eső is szakadt a nyakukba, amelynek nyomait még mindig nem szárította fel egészen a mind magasabbra hágó nap.

- Ezek szerint az előnyömre változtam – mosolyodott el Valentino – Régebben mindig e nemes erény hiányával vádoltál.

- Már megbocsáss, de ha nem csal az emlékezetem, akkor egy olyan birtokon keresgélünk, ahol még életedben nem jártál. És mellesleg olyasvalamit, amiről csak annyit tudsz, hogy egy köteg irat, amely veszélyes volt Afonsóra. Mindezeket latba vetve a „kis dolog” és a „nem maradunk sokáig” – utánozta csúfondárosan jegyese hangját – számomra több mint derűlátás. Ez merő naivitás… vagy inkább hagymázas képzelgés.

- Képzelgés? – csillant dévaj fény a férfi tekintetében – Nem… ha már a képzelgésnél tartunk, egészen másfélékről szoktam én álmodozni. Sokkal… szebb… és titokzatosabb kérdésekről.

- Például miről?

Valentino úgy hajolt közelebb, mintha országos titkokat készülne megvallani.

- Arról, hogy veled táncolok.

- Hiszen nem is tudsz!

- Azóta megtanultam. Méghozzá kiválóan.

- És ha nem hiszem? – vont vállat enyelegve Ysabel.

- És ha bebizonyítom?

- Akárhogy is igyekszem – vágott sajnálkozó arcot –, egyre csak arra emlékszem, hogy saját bevallásod szerint összeakadt a két bokád és végignyúltál a nagytermetek padlóján. Teljes hosszúságodban. Szóval ugyancsak meg kell küzdened érte, ha most meg akarsz győzni a tehetségedről. Elég kitartó vagy hozzá, drága senor?

- Tegyél egy próbát… ha van hozzá elég türelmed! – vágott vissza a férfi és helyből vágtába ugratva Flort az udvarház felé sietett. Az arcába csapó szél összekócolta a haját és a vad száguldás mámorától nevetni támadt kedve… amit csak tovább fokozott Ysabel mögötte felcsattanó változatos szitkozódása.

***

- Hol kezdjük, senor? – pillantott körbe tanácstalanul Luíz; de a szorosan a nyomában belépő Valentino arcáról is nyomban lehervadt a magabiztosság.

A szobában ugyanis szorosan egymás mellé zsúfolva szorongtak a ládák, és a székeken, asztalon vastag kötegekben állt a számos levél s egyéb irat, amelyre Cristóbalnak életében gondja volt. Csak ez utóbbiakat napokig tartana áttanulmányozni… és akkor még hozzá se nyúltak a ládákhoz. Az esetleges rejtekhelyek felkutatásért pedig még annyit sem tettek.

És… a minden vastagon belepő por ellenére olyan volt az egész szoba, mintha lakója csak az imént hagyta volna el. Valentino szinte látta maga előtt, ahogy Cristóbal pergamenjeibe temetkezik, virradatig olvassa a Despachóból érkező iratokat, rója az újabb és újabb leveleket.

Betolakodónak érezte magát s tétován, már-már szégyenkezve állt meg az ajtóban.

- Talán… kezdd a ládákkal. Nézd meg, hátha valamelyik duplafenekű; én addig is megnézem, miféle írásokat halmozott fel az asztalon.

Éktelen robajlás szakította félbe. Ahogy Luízzal meglepetten a hang irányába kapták a fejüket, az emeletre vezető lépcső aljából könnyű porfelhő szállt fel és a legalsó fok romjai között feltűnt Celia.

- Sajnálom – hajtotta le bűntudatosan a fejét – Ysabel mondta, hogy maradjak az emeleten, ne zavarjalak benneteket, de tudom, hogy valamit kerestek, és segíteni szeretnék…

Akkor Valentino már mellette állt és felsegítette.

- Ó, pequíta… megütötted magad?

- Nem… annyira – ismerte be kelletlenül, tétován sandított a lépcsőre – De ennek itt annyi. Pedig én nem akartam!

Abban a pillanatban a grádus egyetlen épen maradt deszkája is tompa reccsenéssel megadta magát… majd egy újabb, még halkabb puffanás kíséretében egy vászonba tekert csomag hullott a földre.

- Mik ezek? – rebbent ijedten Celia tekintete – Valami fontos?

Aggodalmasan hajolt le érte s már bontotta volna ki, de mielőtt beléjük nézhetett volna, az apja elvette tőle.

- Az, pequíta. Nagyon fontos… és sokat segítettél nekünk, hogy megtaláltad.

- Igazán? – derült fel a lányka – Akkor nem haragszol, amiért tönkretettem a lépcsőt?

- A lépcső a legkevésbé sem érdekel, de te azért vigyázz magadra és inkább hagyj fel most már a ház felkutatásával. Látod, hogy a berendezés felét csak az imádság tartja a helyén… nem akarom, hogy bajod essen.

- A kert is ugyancsak érdekesnek tűnik – kapcsolódott be a szóváltásba Ysabel. A senornak fogalma sem volt, mikor léphetett be jegyese, de végtelenül hálás volt érte – Gyere, derítsük fel ketten – nyújtotta kezét a nő a kislánynak, aki pár pillanatnyi töprengés után elégedetten szökdécselt ki vele.

Amikor magukra maradtak, Valentino kelletlenül kezdte bontogatni a porlepte iratcsomót. „Oly sok mindenen mentem keresztül, Uram” – gondolta – „Miért rakod rám ezt a keresztet is? Miért én… miért én derítsem fel azt, ami már annyi ember vesztét okozta?”

Kezdeti viszolygása valósággal undorrá fokozódott, ahogy haladt előre a pergamenek olvasásában. Most már világosan átlátta Alfonso gazságait… és azt, hogy ellensége valóban bármire kész lett volna, hogy mindezek örökre titokban maradjanak. Ott volt Alfonso fenyegető levele… és még megannyi kisebb írás, mindahány apróbb adalék, újabb lépcsőfok a vérpadhoz. Azaz lennének, ha nem végzett volna vele ő maga.

De már nem árthat senkinek.

„És szép ez a föld, el kell ismernem” – futott át önkéntelenül is a fején, ahogy a délutáni szellő besodorta a szobába a virágzó lonc mézes illatát – „Végtére is… az én birtokom. Szegény Maurón már nem segít, ha soha többé nem is jönnék vissza ide. Akkor hát miért is ne…”

Mégis… ha jól érti az iratokat, akkor az ártatlanul kivégzett nemesnek él még egy rokona. Akit valójában megilletne ez a birtok.

Ahogy továbbpergette ujjai közt a leveleket, megtorpant egynél. Nem sokkal a halála előtt írhatta Cristóbal, méghozzá egyenesen a királynak. Vádolja Alfonsót, a vádak igazolásául küldi a mellékelt leveleket és egyebeket, futotta át a gondos kézzel rótt sorokat… semmi új, gondolja s már lapozna tovább, mikor megakadt szeme pár szón.

„Luíz, akit többször említettem, Alfonso szolgája. Nagyot vétkezett, de megbánta bűneit és tőle telhetően jóvátette, amit tett. Amennyiben Felséged is úgy látja… én kérem számára a kegyelmet. Egy jóravaló úr szolgálatában még hasznára válhat akár még az országnak is.”

Kegyelem.

Amiért ő maga oly sokszor könyörgött az éghez…

És most oly könnyen megadhatná Luíznak. Cristóbal bejáratos volt az udvarhoz, lehetetlen, hogy ne adnának hitelt a szavának.

És ő maga sose akarta ezt a birtokot.

Más kérdés, hogy minden itt töltött perccel egyre otthonosabban érezte magát, az udvarház minden viharvertsége ellenére is.

Legalább az íróeszközökre vonatkozó parancsát pontosan betartották, gondolta fanyar elégedettséggel, s a nehéz tölgyasztal mellé telepedett.

Luíz reményvesztetten kuporodott le az ablakfülkében; felváltva nézegetett ki a kertbe s fürkészte a senor arcát. Utóbbit ugyan hiába, ahogy haladt előre az iratok tanulmányozásában, majd az írásban, úgy merevedtek kiismerhetetlenné vonásai.

- Elbűvölő családja van – jegyezte meg halkan, csendes szomorúsággal, mikor ismét kirévedt az ablakon.

Valentino követte a pillantását és minden frissen szerzett gondja ellenére is elmosolyodott a látványtól. Odakinn ugyanis Celia egyensúlyozott egy vén olajfa egyik ágán, Ysabel pedig – széles mozdulataiból ítélve – minden szónoki képességét bevetette, hogy lekönyörögje onnan… míg végül feladta, és inkább a lányka után kúszott, hogy segítsen neki gyűjteni a savanykás, lédús bogyókból.

- Úgy van – ismerte el – És hálás vagyok, hogy rájuk találtam.

Luíz félszegen nézett rá.

- Senor… ahogyan megesküdtem, soha a jövőben nem fogok ártani sem a senornak, sem azoknak, akiket szeret. És tudom, hogy jelentenie kell a király urunknak mindent, amit talált, meg Alfonso halálát – intett bizonytalanul a készülő levél felé – Mert, gondolom, erről írhat. Nem kérem, hogy ne tegyen rólam említést benne… nem kérhetem. De könyörgöm, adjon időt… engedjen futni. Mit ér, ha senor meghagyta az életemet, ha a király úgyis elveszi, amiért Alfozno szolgája voltam? Sosem hall felőlem többet, ígérem… csak hadd fussak messzire innen a feleségemmel. Valahová, ahol talán még az Isten se tud rólunk, nemhogy a földi hatalmasságok.

Valentino porzót szórt a frissen befejezett levélre. Mihelyt száradni kezdett rajta a tinta, kezébe vette, úgy téve, mintha újraolvasná és meghökkenne rajta.

- Igaz is… úgy lekötött az Alfonso iránti harag, hogy eszembe sem jutott téged megemlíteni benne. Most már nincs kedvem újraírni. Mindennek ellenére nem ajánlom azt a messzire futást. Úgy vélem, akár a király, akár valamelyik hivatalnoka olvassa ezt a másik levelet, megadja vagy megszerzi számodra a kegyelmet – tartotta Luíz elé Cristóbal levelét.

Remegett a keze, ahogy átvette a pergament, s szeme előtt összekuszálódtak a sorok.

- És mindezt te fogod Madridba vinni. Nem egyedül; amikor megkaptam Olmedót, egy tiszttartót küldtem ide. Mellette és az én pecsétemmel megnyílnak majd előttetek az ajtók. Ő megbízható emberem; ahogy elnézem, a birtok állapota ugyan nem foglalkoztatta különösebben, ennek ellenére a becsületében egy percig sem kételkednék. Ahogyan a tiédben sem.

Luíz hitetlenkedve nézett rá. Hiába értette a szavakat, elhinni nem merte; még mindig attól tartott: a senor csupán kegyetlen tréfát űz vele.

- Úgy érti… ezt mind… vigyem el Madridba? Cristóbal iratait is?

- Úgy.

- De akkor… senor talán elveszíti a birtokot – szaladt ki a száján meggondolatlanul.

- Meglehet – vont vállat Valentino – Magam is úgy vélem. De nem számít, van sajátom. És egyébként is, ha el is veszítem… kapok cserébe egyebet.

- A királytól…? – bizonytalanodott el. Most már végképp nem tudta, mit várjon a senortól.

Valentino olyasfajta elnézéssel mosolygott, ahogy kisgyermek fecsegését szokás hallgatni.

- Nem, nem a királytól – révedt ki a csúcsíves ablakon a kertbe. Celiáék már nem voltak ott, meglehet, az eleven lányka is csak elfáradt végül; mulatságuk emlékét csak a fa alá hullott olajbogyók zöldje őrizte. Csak akkor ébredt rá, mennyi időt tölthetett a pergamenekbe temetkezve: az ég perzselő kékjét szürkés párák fakították. Hányszor kereste hiába az áhítatot magányos remetekápolnákban és katedrálisok boltívei alatt…

„A legszebb imádság, ha jót teszünk másokkal” – mondta egyszer régen Ysabel apja. Akkoriban őt merőben más gondolatok foglalkoztatták; tisztelte érte, persze, az öreget, de nemigen törődött a naivnak hitt szavakkal. Azután el is feledkezett róluk, hogy most végre megértse őket a levendulaszín felhők alatt.

- Nem a királytól – ismételte elmerengve – Egészen másvalakitől. És másvalamit.

Az egykori szolga szeméből kiperdült egy könnycsepp.

- Nyilván nem csak értem teszi, senor… de velem is nagy jót tesz vele. Mivel hálálhatom meg valaha is?

- Már megtetted. Nem is olyan régen; pár emberséges szóval és egy fél lepénnyel, egy vadászkunyhóban.

Luíz nagyot nyelve igyekezett elfojtani meghatottságát, de végül felhagyott a meddő próbálkozással, s úgy, ahogy volt, könnyes tekintetével a senor szemébe nézett.

- Áldja meg az Isten, Don Valentino… Senor, ha megengedi… bár esküt nem tennék rá, de talán… talán jókedvükben lesznek Madridban a nagyságos urak. Talán mégis megjutalmazzák senort… mármint a király is, az égieken kívül. Nem akar ott lenni?

- Nem volna rossz mulatság, elismerem – vont vállat a senor – Ha egyedül volnék, még talán ki is próbálnám, sikerülne-e kardot akasztanom Alfonso pár egykori talpnyalójával. De az idők megváltoztak, nekem pedig most már fontosabb dolgom is van, mint kakaskodni és nagyurak előtt hajbókolni.

Luíz kérdő tekintetére elmosolyodott és az elhagyott olajfa felé intett.

- Végre hazaviszem a jegyesemet és a lányomat.

***

A kertben talált rá Ysabelre; egy kőpadon üldögélve csodálta az alkonyodó eget. Ahogy megérezte magán a férfi pillantását, feléje fordult.

- Mire jutottatok?

Valentino arca most sem tűnt pihentebbnek, mint amikor megérkeztek, de mégis –boldognak látszott.

- Minden jól van – ült jegyese mellé – Most már minden jól van. Celia merre kószál?

- Olyan vehemenciával tiltakozott az elalvás ellen, hogy szerintem végül pusztán ebben fáradt ki – mosolygott szeretetteljesen a nő – Elszenderedett. És olyan büszke volt rá, hogy ő találta meg azt a pergamencsomót… Végül is valóban azt kerestétek?

- Azt – bólintott Valentino és nekifogott elmesélni, mit tudott meg Alfonso titkairól… s azt is, hogyan határozott Luíz és a birtok felől. Minthogy azonban jegyese sokáig hallgatott, végül nem állta meg a kérdést.

- Talán rosszallod?

Csendes mosoly gyúlt a nő ajkán.

- Talán hirtelen megromlott az emlékezeted? Hiszen alig pár napja már feltetted ugyanezt a kérdést... és én most sem mondhatok mást, mint akkor.

Kezük szinte öntudatlanul fonódott egybe és Ysabel ujjai boldogan fészkelték be magukat Valentino tenyerébe. Most különösen jólesett neki a férfi kezének melege; az érintés elvette a váratlanul feléledt gyász fájdalmát és csak az emlékek szépsége maradt meg.

- Jól vagy? Mintha elszomorodtál volna – fürkészte a férfi aggódva a tekintetét.

- Nem mindig egyszerű elválasztani a boldogságot a szomorúságtól… olykor egyazon dolognak a két arca.

Fejét Valentino vállára hajtotta és gyengéden végigsimította az arcát.

- Apámra gondoltam. És arra, hogy akár még pár nappal ezelőtt sem hittem volna, hogy áldását adná a házasságunkra… de most már… ki tudja. Egy időben mindig erőnek erejével meg akartam fejteni minden talányos mondatát, azonban talán… nem is kell. Talán nem rejtvénynek szánta őket… talán idővel magától a helyére kerül mindegyik.

- Van, amit nem is szabad kutatni. Hagyni kell, hadd tárja fel magától titkait… máskülönben csak tönkretennénk.

- Ezt akár ő is mondhatta volna. Egyébként nem feltétlenül értett egyet mindig azzal, ahogy élsz és amit teszel, de mégis megbízott benned. „Lobbanékony és amit tesz, az sokszor homlokegyenest szembe megy minden józan megfontolással… és mégis: a Sors mindig őt igazolja”, így vélekedett rólad. Ez jutott eszembe az imént.

És nem; nem bánom, hogy valószínűleg visszaveszik a birtokot; jól döntöttél. Egyedül csak ezt a gyönyörű loncot sajnálom kicsit – tépett le egy frissen kinyílt virágot s mélyen beszívta az illatát – Nekünk is volt apám kertjében. És én már akkor is nagyon szerettem.

- Amint hazaértünk, ültetek egyet a kedvedért. Megígérem.

- Volt mostanában egy másik ígéreted is – parázslott fel a nő tekintete a mind sűrűbb alkonyatban – Arra vajon emlékszel-e?

Valentino felelet helyett halkan dúdolni, majd dalolni kezdett egy régi madrigált, amelyet sokszor játszott nekik, mikor apja házában vendégeskedett. Hogy’ szerette hallgatni… és most ismét szertefutnak körülöttük a rég’ nem hallott dallamok.

A férfi rámosolygott; szomorkás, féloldalas mosolyával, ahogy meghajol előtte, s táncra kéri. Ysabel meglepett örömmel fogadta el a felkérést. Másfajta táncokat ismer, futott át a fején, ezt nem… de jegyese mellett nem tart semmitől.

Megrezzen, ahogy Valentino megfogja a kezét. Egymással szemben állnak, tébolyítóan közel; de csupán ujjaik érintkeznek… tenyerük is alig; s a férfi érintése leheletfinom, kegytárgyhoz sem érhetne nagyobb tisztelettel; mégis érzéki és meghitt. Érzi bőrén a senor ereinek lüktetését; ahogy szenvedélyesen rohan bennük a vér; s ahogy egy pillanatra összeér csuklójuk, egy szívdobbanásnyi időre egymáson ver a két ér.

Észrevétlenül kerülnek közelebb egymáshoz; már rég’ nem csak a kezük ér össze; összesimulva forognak a kertben, Valentino oly szorosan ölelte, hogy lassanként elvesztette érzékeit, már nem tudta, hol végződik a saját teste, s hol kezdődik a férfié… Szédült, jóleső mámorral; talán el is esett volna, ha jegyese nem tartja olyan erősen. Mégis sikerült megbotlania; mire Valentino már nemcsak ölelte, hanem karjába vette, s úgy kerengett tovább vele, mintha csak pehelykönnyű gyermeket emelne.

Az andalító, lassú forgás elringatta; mintha álomban élne… ahol minden lehetséges. Legalábbis oly sokszor vágyott erre… Álom és valóság; a férfi zöld szempárja ragyog a rájuk hullott éjszakában. Ysabel körül szertefoszlik a világ, egyedül csak abba a tekintetbe kapaszkodik, mert az a pillantás szenvedélyes, sebezhető, boldog és hálás… Őszinte.

És az a bizonyosság is, hogy mindez most végre… mégis megtörténik.