Harmadik rész

Friss aromájú szellő fújdogált a Sevilla környéki ligetben és Valentino élvezettel szívta be az illatos levegőt. A narancsillat hozzátartozott kora gyermekkora nyaraihoz, végigkísérte dél-itáliai utazását… és narancsillatú volt az éjjel is, amikor félszegen bár, de annál nagyobb vággyal először csókolt nőt.

Merengéséből tompa puffanás riasztotta fel, és meglepetten vette észre a térde s a nyereg közt megrekedt érett gyümölcsöt. Kész csuda, hogy fel nem repedt a héja az ütés erejétől.

- Merda! – harsant meglehetősen élénk szitkozódás a feje fölül, majd a lombok rejtekéből kihajolt egy kócos fekete fürtökkel keretezett eleven kislányarc – Vagyis úgy érettem, bocsásson meg, senor!

Valentino lovagiasan elfojtotta a nevethetnékjét, s felkapta a narancsot, mielőtt a földre hullhatott volna.

- Kitől tanultál te ilyeneket?

- A fiúktól, akikkel vasárnaponta szoktam játszani. De nem gondoltam, hogy olyan hangosan sikerül mondanom, hogy senor is hallja. Igazán nem haragszik?

- Ne aggódj; egy narancsnál ért már váratlanabb meglepetés is az életben – mosolygott a férfi, egyik kezéből a másikba ejtegetve az illatos gyümölcsöt.

A gyerek arca elkomolyodott és csaknem félszegen méregette Valentinót.

- Senor ugye tanult és világlátott? Annyira olyannak látszik…

A férfi elmerengett salamancai tanulmányain, itáliai utazásán… számtalan különféle rangú emberen, akiket megismert, és akik jó részével sikerült megkedveltetnie magát… nőkön… és Fülöp flandriai háborúján, bár ez utóbbi tapasztalatokat szívesen elfeledte volna mindörökre.

- Mondjuk, hogy szeretem annak hinni magam.

- Az jó. Mert… mert szeretnék kérdeni valamit a senortól.

Valentinót kezdte mulattatni a lányka élénksége.

- Rajta, tedd csak bátran.

- Vajon a mennyországban vannak szövőszékek?

Meghökkenten pislogott a faágon kuporgó gyerekre.

- Hogy… szövőszékek?

- Igen. Kérdeztem a papunkat, de ő felképelt és tíz Miatyánkot rótt rám a szemtelenkedésemért… Pedig én nem akartam az lenni! Meg madrecítát is faggattam, de szegény sírva fakadt és otthagyott. De én nem akartam semmi rosszat! Csak azt mondják, a mennyekben mindenki boldog… de madrecíta úgy mesélte, az édesanyám, az igazi, mert madrecita voltaképpen nem az, csak ő visel rám gondot; szóval az én édesanyám akkor volt a legboldogabb, amikor szőhetett. És én csak azt szeretném tudni, hogy szegény szőhet-e odafenn a mennyben, ha már egyszer úgy szerette…

- Biztosan – szorult el Valentino torka – Ha egyszer olyannyira szívesen tette.

„Ugyan kinek árt, az Istenért, ha így hiszi? Hiszen csak egy gyerek! Ha ettől könnyebb a gyásza… és egyébként… mea culpa a gondolatért, de… honnan tudhatnánk, mi van pontosan a felhők túloldalán? És ha már… ha valóban lehetséges volna, akkor, Uram, én az örökkévalóságra az öcsémet akarom, a könyvtáramat és a lovamat. Még a tejjel-mézzel folyó Kánaánra sem vágyom… egy jérezes változattal kiegyeznék.”

- Jól van? – csicseregte a lányka aggodalmasan – Olyan furcsa képet vág…

- Semmi bajom. Inkább arról mesélj, hogy ugyan mit keresel ott a magasban?

- Narancsot – vágta rá olyan hangon, mintha nem értené: miért faggatják olyasmiről, ami ennyire természetes – Azonkívül pedig élvezem a kilátást.

- Értem. És meddig tervezed még élvezni?

- Mostanáig.

- Gyere le, hazaviszlek. Én is Sevillába tartok.

- Nem tudok – fintorodott el a lány és igazolásképpen felmutatta tenyerét, amelyről alaposan lenyúzódott a bőr – Képtelen vagyok vele kapaszkodni. De ne féltsen – tette gyorsan hozzá a férfi elszörnyedt tekintete láttán –, volt már sokkal rosszabb is. Például akkor, amikor késsel felhasítottam a tenyeremet, hogy bebizonyítsam a fiúknak, tudja, akiktől a merdát is tanultam: érek én is annyit, mint ők. Azóta hívnak mindenhová, horgászni, ide az erdőbe, madárfészekből tojást csenni… mondjuk, azt csak egyszer tettem. Megsajnáltam szegény magára maradt mamamadarat.

- Helyesen tetted. No, gyere, hosszú út van mögöttem és elfáradtam; szeretnék mihamarabb fedél alá jutni.

- És hogyan menjek le?

„Azt én is szeretném tudni” – gondolta Valentino az ágakat méregetve. Végül megadó sóhajjal feltérdelt, majd óvatosan felállt a nyeregben. Utoljára sihederként tett ilyesmiket, akkor is csak azért, hogy a végsőkig felbosszantsa a nevelőjét, aki sosem szűnt meg szidni azt a „sehonnai naplopó csürhe” mutatványostársulatot, amelyiktől a trükköket tanulta. Mindenesetre azóta sem veszített hajlékonyságából, és rövidke egyensúlyozás után már a kislánnyal a karjában huppant vissza a nyeregbe.

- Ez csudajó volt! – kurjantott a gyerek lelkesen – Majdnem olyan ügyes volt, mint a mutatványosok, akik két hete jártak erre!

- Örömmel hallom. Sok évvel ezelőtt magam is tőlük tanultam. És most, ha megengeded, pequíta – mosolyodott el bátorítóan, s a kézelőjéből lehasított csipkedarabbal pár gyors mozdulattal bekötözte a sebet. Ráadásképpen a narancsot is a kezébe nyomta, ha már úgy megküzdött érte a gyerek.

- Milyen jó puha – simogatta a lányka meglepetten a drága anyagot – Majd elteszem emlékbe. Egyébként Liának hívnak.

- Szép neved van.

- Ő is szép – borzolta össze a gyerek szeretettel a deres ló sörényét – És olyan okos jószág, milyen türelmesen várta, míg a senor leszüretelt engem a fáról!

A férfinak váratlanul elszorult a torka. „Ó, milyen gyönyörű” – lelkesedett évekkel ezelőtt Ysabel a lova iránt – „És az az okos szeme… belenézett már valaha senor? Úgy igazán? Állítom, több lélek van Florban, mint sok emberben, akkor is, ha ez eretnekség! Akkor is így van. És milyen elbűvölő lehet repülni rajta a földeken át! Ó, senor, kérem, nagyon kérem, vigyen el egyszer magával! Napok óta csak erről álmodom…”

- Okos bizony. Flor a neve. Az enyém meg Valentino. Nos, Lia? Indulhatunk?

- Várjon! – kiáltott fel a lány hirtelen és lecsusszant a nyeregből – Jobb nekem, ha egymagam megyek haza. Tudja, nekem nem lenne szabad egyáltalán itt mászkálnom egyedül, azokkal a fiúkkal pedig végképpen nem lenne szabad játszanom… Madrecita mindig mondogatja, hogy azok olyan „rosszfélék”, de hát nem is! Jó-jó, folyton-folyvást hangoskodnak, és olyan malacféle nótákat dalolnak meg olyan szavakat mondanak, hogy az nagyon sok miatyánknyi büntetést jelentene, ha meghallaná az atya… de nem bántanak senkit és igazán mulatságos a társaságuk! És persze nem lenne szabad beszélnem senkivel, akit nem ismerek, aki nem a városunkban él. Semmit nem szabad, ami egy kicsit is izgalmas, hiába… Láthatja: kevésbé lesz mérges madrecita, ha egyedül megyek. De köszönet mindenért! – rikkantotta vidoran, s megiramodott a fák között.

Egyszer csak megtorpant és visszafutott Valentinóhoz.

- No mi az – mosolygott rá a férfi –, meggondoltad magad?

- Az nekem nem szokásom – szegte fel büszkén az állát – Amit én mondok, azt tartom. Mindig! De a senor nélkül még most is a fán kuksolnék, így hát… köszönöm még egyszer – motyogta szégyenlősen és átnyújtotta a megkezdett narancs még ép felét – Remélem, szereti.

Valentino a gyümölcsöt harapdálva még akkor is elmerengve nézett utána, amikor a gyerek fürge léptei rég’ elenyésztek. Lia, hasított belé a gondolat, az akár a Celia becézése is lehet… Meg persze rengeteg másik névé is, torkolta le rögvest ébredő reménykedését, és rengeteg más árva gyerek siratja az anyját szerte az országban… Nem Celia az egyetlen. Nem jelent semmit. Mégis….

„Nem sokszor teljesítetted, amit kértem Tőled, Uram, igaz?” – kereste tekintetével a lombok közül elősejlő kékséget – „A Te akaratod… a Te utad, én nem szólhatok semmit ellene. És én megfogadtam, hogy akármilyen is, én megtalálom és becsülettel felnevelem a lányomat. És meg is tartom. Mégis, kérlek, ez egyszer add, hogy az én Celiám is ilyen életvidám, eleven gyerek legyen! Ugyan mi a búbánathoz kezdhetnék éppen én egy alázatos, jámbor, félszeg teremtéssel?”

***

- Hé, te gyerek!

Lia nyugtalanul pislogott az elébe toppanó két férfira. Gőgös, nyers vonásaik nagyon máshogy festettek, mint az almásderes lovasának derűs arca, és fegyvereik is rögvest a szemébe ötlöttek. Most már bánta, hogy nem rögvest hazaindult, hanem még egy kicsit kóborolt a ligetben… ahogyan azt is, hogy nem fogadta el a lovas ajánlatát. Ha vele utazna, biztosan nem félne, hiába vannak ezek ketten!

- Merre van Juaníta bába háza Sevillában?

- Miért akarják tudni, senores?

- Ahhoz semmi közöd! – fortyant fel a díszesebbik köpenyt viselő férfi, kezét ütésre emelve, de Lia fürgébb volt és elhajolt az ökle elől. Most már sápadt volt a félelemtől, de azért igyekezett tartani magát s büszkén odavágta:

- Igenis van, mert ő az én madrecitám!

Alonzo arcán alattomos vigyor terült szét.

- Úgy? És van más gyereke is a te madrecitádnak?

- Nincs. Csak én.

A lányka most már komolyan megszeppent és igyekezett hátrálni, de a drága köpenyes férfi társa elkapta a vállát.

- És a te neved micsoda?

- Celia. Kérem, hadd menjek, én…

Azonban már nem fejezhette be.

Alonzo tőrének markolata lesújtott rá és ő maga aléltan zuhant a fűbe.

***

Sevilla kapuja éktelen döndüléssel csapódtak be, s Valentino elégedetten nyugtázta, hogy neki még időben sikerült a falakon belülre kerülnie. Nem sokon múlott… „Vajon Lia hazaért?” – jutott eszébe a beszédes erdei lányka – „Hiszen magam is csak épphogy, pedig nem gyalogszerrel utazom. De ő legalább, velem ellentétben, ismeri ezt a vidéket.”

Nem sok minden változott errefelé azóta, hogy utoljára itt járt, így az őröktől kapott útmutató alapján elég magabiztosan tartott Juaníta bába háza felé.

Ott azonban az ajtót tárva-nyitva találta, benn elvétve sem gyújtottak gyertyát, pedig a környező házakból meghitt fények szűrődtek ki.

És a házfalhoz kucorodva, a puszta földön egy asszony zokogott szívettépően. Egy másik, egy fiatal nő hajolt fölé csitítóan, bár ő is úgy reszketett, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Egy csorba kupából próbálta itatni zokogó társát és ahogy a kiürült edénnyel felegyenesedett, Valentino meglátta az arcát.

- Ysabel! Te meg hogy kerülsz ide?! És mi folyik itt, az Istenért?

A nő szomorúan ingatta a fejét.

- Úgy sajnálom, senor… siettem, ahogyan csak tudtam, de túl későn érkeztem.

- De hát mi történt?! – akkorát kiáltott, hogy a már éjjelre elült galambok riadtan reppentek fel; de egyszerűen képtelen volt fékezni az indulatát – Ysabel, mi folyik itt?

- Amikor szétváltunk, én… én hallottam valamit – kezdett bele akadozva az erdőben kihallgatott beszélgetés történetébe – És miután ezeket megtudtam, rögvest siettem a legrövidebb úton visszafelé, ide, Sevillába és elvezettettem magam Juaníta bába házához. Alig fertályórája vagyok itt, még annyi sem talán. De őt akkor már így találtam – intett fejével a könnyeibe merült asszony felé –, és ezt a levelet szorongatta.

A férfi kitépte Ysabel kezéből a sűrű sorokkal teleírt pergament.

„Ahogy ismerlek, Valentino, legkésőbb pár napon belül ennél a háznál fogsz kikötni, a sosem látott lányodat keresve. Annyira nevetséges… és annyira jellemző rád! Ha látni akarod valaha az életben a kis fattyút, akkor éjjel eljössz abba a fogadóba, ahol nyolc éve mulattunk. Emlékszel? Nem is kellett sokat itatnom a kis Maríát, elég hamar készségesen olvadt bárki karjába… vajon meddig várhatták otthon a borral, amiért küldték? Tehát a fogadóban leszek. És várni foglak mától számítva egy héten át. Megtalálsz, ha akarsz. És úgyis tudod, ki vagyok. Addig is, gondolkozz el az olmedói birtokod titkai felől.

Persze lehet, hogy nem te olvasod először ezeket a sorokat, hanem az a Juaníta nevű nőszemély. Tehát, Juaníta vagy bárki más: eszébe ne jusson senkinek értesíteni a városőrséget… sem bárkit. Különben már fogalmazhatod, hogyan számolsz majd el a másvilágon a kis védenced életével. Egyébként jó szándékkal figyelmeztetlek: felesleges fáradság lenne, mert úgysem valószínű, hogy bárki is különösebb erőfeszítést tenne egy senki kis fattyú érdekében. Ne tégy semmit és várd Valentinót, akinek az eljövetelében olyannyira bízol.”

- Don Valentino?

A senor ingerülten kapta fel a fejét: ugyan ki zavarja meg. A házból az imént előlépett férfi kereskedőforma volt, megviselt arccal. Űzött tekintete úgy rebbent ide-oda, mintha képtelen volna eldönteni: Juanítát vigasztalja vagy inkább ezt az ismeretlen nemesurat igyekezzék megbékíteni, mielőtt még több bajt okoz nekik.

- Én vagyok – vetette oda Valentino mogorván, azon fohászkodva, el ne veszítse végleg a türelmét – És te?

- Simón, szolgálatára. Kalmár vagyok. Juaníta pedig a jegyesem, jövő hónapban esketnének meg minket, ha Isten is…

- Nem érdekel! Arról beszélj, hogy’ került hozzátok ez a levél?

- Igen, senor, bocsásson meg – hajtott fejet a kereskedő – Amikor történhetett, benn voltunk a házban, Juaníta meg én… bocsásson meg, senor… utána már csak azt láttuk, hogy egy tőrrel az ajtóba tűzték… itt a nyoma is – mutatta a keskeny hasadékot, amelyet a penge hegye okozott a fában – A szomszédok mondták, hogy egy köpenyes lovas sietett végig az utcán és ő hagyta itt. Nem látták az arcát. Féltek… én is féltem volna, senki nem merte megszólítani… de égedelem egy szerencséje volt a nyomorultjának, pont elkerülte az őrjáratot!

- Vagy egyszerűen tudta, hogy mikor van – morogta Ysabel. Váratlanul azonban harag izzította át a hangját – De könyörögöm, Don Valentino; ugyan mi a vesztés olyan fontos azon az olmedói vagy hogyishívják birtokon nekik?!

- Tudja a pokol! – vágott tehetetlen haragjában ököllel a házfalba a férfi – De akármi is kell nekik, vigyék minél gyorsabban, sose szíveltem azt a földet, felőlem el is süllyedhet mindenestül ott, ahol van!

- Senor, kérem – zokogott fel Juaníta, s megpróbált felállni, de csak visszahanyatlott a földre – Könyörgöm, hozza vissza Liát… Kérem… az én hibám, sose volt szívem keményem megbüntetni, pedig azt kellett volna, valahányszor kiszökött a városból… de úgy megszerettem… és senkije nincs, csak én… vagyis hát, senor… bocsássa meg, de mégis én nevelgettem és… Könyörgöm, hozza vissza épségben! Senor… senor, hová megy?! – rettent meg, ahogy Valentino minden különösebb búcsúzkodás nélkül nyeregbe pattant és útnak eredt.

Azaz csak eredt volna.

- Azt már nem, Don Valentino! – csattant fel Ysabel, keményen megragadva az almásderes kantárját – Visz engem is és kész. Nem érdekel, hogy veszélyes. Nem azért jöttem ide, hogy tétlenül várjam, mire jut egymaga.