Második rész

- A… lánya? De… én… én nem is tudtam, hogy…

Zavartan hallgatott el. Elvégre is, szidta magát, miért kellene tudnia róla. A senor arcát azonban pír futotta el, bár hogy haragjában vagy szégyenében-e, azt a lány elsőre meg nem mondta volna. Mindenesetre Valentino gondosan kerülte a tekintetét; olyan kitartó figyelmet szentelve porlepte csizmája orrának, mintha életében először látná.

- Én sem.

Ysabel először fel sem fogta az épphogy csak elmormogott szavakat. Azután mégis.

- Senor mindeddig nem tudta?!

A férfi még szorosabban burkolózott be a köpenyébe. Leginkább egy szárnyaszegett sasmadárra emlékeztetett, harcra és menekülésre egyaránt képtelennek.

- Úgy van – sóhajtott fel meggyötörten, továbbra sem nézve a szemébe – Nem tudtam. Pár hete egy kalmár keresett fel és egy üzenetet hozott. Sevillából. Egy Juanita nevű bába írta vagy inkább íratta valakivel. „Don Valentino kezébe. Bocsásson meg, senor, de régóta őrzök egy titkot és már nem őrizhetem tovább. Ezelőtt hét és fél esztendővel világra segítettem itt egy takács lányának gyermekét. A kicsi neve Sofía, és eleven, egészséges kislány. A takács lánya María és nem sokkal a szülés után meghalt, de előtte megesküdött, hogy senor a gyermeke apja. Azóta én nevelem Sofíát. Tudom, talán túl sokat remélek, de ha esetleg mégis látni kívánná a senor, keressen engem, Sevillában mindenki ismeri a házamat. Mindezeket Juanita bába írta, kelt Sevillában, az Úr 1571. esztendejében, Szent Iván havának idusán.”

Mintha a nagy keservesen kiküzdött vallomás utolsó erejét is felemésztette volna, kimerülten végignyúlt a kavicsos partmenti füvön. Oly sokszor olvasta már a megviselt pergamenre rótt sorokat, hogy kívülről tudta – de akárhányszor is mondta fel magában, a szavakat befonó titkok egyre csak sűrűsödtek.

A lány döbbent és rá nem jellemzően félszeg kérdése szakította ki töprengéséből.

- És senor… hisz neki?

Valentino arcán még egypár árnyalattal sötétedett a pír.

- A kérdéses időben jártam Sevillában. Jó… vagyis inkább rossz cimborákkal. És valóban együtt voltam egy lánnyal, akit Maríának hívtak. Egyszer. Másnap továbbmentünk. Bizonyára megmondtam a teljes nevemet, sosem titkoltam, miért épp akkor tettem volna. Úgy érthető lenne, hogyan sikerült most megtalálniuk.

Most már egyértelműen szégyenkezett.

- Gyakran vétkeztem készséges nőkkel, nem tagadom… de ártatlan lányokkal sosem. És mindig… khm… úgy, hogy ne hagyjak magam után gyermekeket. De akkor, Sevillában túl sokat ittam. Alig emlékszem valamire. María szenvedélyesen ajánlkozott fel, nagyon is; máskülönben, akarta ellenére, nem tettem volna a magamévá. És már nem volt virgo. De semmi többet nem tudok. Akárhogy is akarok emlékezni… Most megvetsz?

Bárki más lett volna a helyében, Ysabel gondolkodás nélkül rávágta volna az igent. De ahogy pillantása találkozott a férfi meggyötört tekintetével, már tudta: képtelen volna fájdalmat okozni neki.

- Én nem ítélkezem. Senki felett, a senor felett pedig különösen nem. De miért nem gyónja meg? Talán könnyebb lenne.

- Már megtörtént. Elvégeztem a penitenciát; többszörösen is. De hiába. Amíg én nem hiszem el, hogy méltó vagyok a kegyelemre, semelyik pap nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Egyébként – próbált mosolyogni, de csak egy fintorra futotta – nem feleltél. Bár voltaképpen ez is válasz, a maga nemében.

Ysabel dühösen érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe; gyorsan kipislogta őket. Pedig alig fertályórája még olyan vidáman voltunk, gondolta keserűen. Miért kellett ennek is tönkremennie?

- Nem vetem meg, Don Valentino. Elvégre is úton van Sevilla felé. Sokan mások ennyit se tennének.

A férfi a kulacsa pereme mögé rejtette fanyar mosolyát és derekasat húzott a jérezből.

- Világéletemben mindig azon voltam, hogy én ne „mások” legyek. De meglehet, ezúttal nem leszek rá képes. Nem tudom, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék! – csapott tehetetlen dühében a földre. Az éles kavicsok azonmód felsebezték a kezét, keskeny vérpatakot fakasztva az ujjai közt, de jóformán észre sem vette – Nem tudom, igazat írtak-e a levélben, nem tudom, valóban egyedül csak énvelem volt-e akkor María, főleg nem tudom, miért titkolták előlem ennyi ideig a gyereket és ha már megtették, most mégis miért keresnek meg! És legfőképpen azt nem tudom – izzott fel hangjában a kétségbeesés és egy rég’ eltemetett fájdalom –, miből gondolja az Isten, hogy képes vagyok gondot viselni egy gyerekre, amikor a saját öcsémet sem…

Elharapta a mondat végét; Mauróról most végképpen nem akart beszélni. Ha csak rajta múlik, sosem csatlakozott volna a flamand háborúhoz. De az a forrófejű fiú megveszekedetten akart harcolni a „tengeri koldusok” ellen. Így hát ő is vele tartott, azt remélve, hogy talán megvédheti. Nem sikerült. Öccse meghalt és őt magát is csaknem elpusztította az oldalán vágott seb. Végül sérülésének köszönhette, hogy hazatérhetett – ahogyan az olmedói kis birtokot is, amellyel parancsnoka közbenjárására kitüntették. Soha sem járt ott. Képtelen volt nem vérdíjként tekinteni rá.

- Tudom, mi történt, senor. És fogadja részvétemet a testvére miatt. Igen, mifelénk is olykor elsodorta a szél a flamand harcok híreit. Csak amikor először hallottam, még úgy mondták: senor halt meg.

- Bár úgy lett volna valóban. Vagy ha már nem adta meg az Isten, akkor bár az lennék mihamarabb.

- Hogy’ merészeli? – fortyant fel a lány – Hogy’ dicsérheti a halált éppen énelőttem, amikor nagyon is jól tudja, honnan jövök?! Amikor jóformán a születésem óta apámmal és mind az enyéimmel a máglyák elől futunk, akkor a senor hogy’ veheti ennyire semmibe az életet? A sajátját is, meg azét a szerencsétlen gyerekét is?

Az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, ahogy ráébredt: mit is mondott.

Valentino gyolcsfehérre sápadt s vonásai álarccá merevedtek.

- A ti életeteket, úgy hiszem, nagyon is tiszteltem, és ez a jövőben sem fog változni. Úgy általában a mások életét is tisztelem. A sajátommal meg azt teszek, amit akarok.

A lány érezte, hogy most kellene bocsánatot kérnie, vagy legalábbis végre csendben maradnia, de éppúgy képtelen volt rá, ahogy a holló sem öltözhet soha fehérbe.

- A halált keresni is az öngyilkosság egy formája, az pedig bűn!

- Na és? Az ölés is. Mégis, egész formás kis szentbeszédekben biztattak minket a tengeri koldusok elleni harcra. Ki tudja, talán egyszer áttérek Kálvin mester tanaira, állítólag szerinte már születésünk előtt döntenek kárhozatunk vagy üdvözölésünk felől. Milyen kényelmes, nemdebár? Ne… ne válaszolj. Hadd higgyem, hogy legalább a te hited sértetlen. Még ha nem is gyakorlod, ahogy magad mondtad.

Ysabel összekuporodott a lassan kihunyó parázs fényénél. Tisztában volt vele, hogy a férfi számára ez kiváló lehetőség a menekvésre, és lénye egyik része egyáltalán nem kívánta neki ezt megadni… egy másik része viszont nagyon is akarta. És még inkább akarta végre megvallani mindazt, ami már régóta foglalkoztatta, de amit soha nem mondhatott el senki másnak.

- Az apámnak a hite volt a mindene. Mindig mondogatta, hogy ez az ő legfőbb megtartó ereje. Neki bizonyosan sokat segített, de nekem mindebből csak a titoktartás súlya jutott. Olyan teher, amit egyetlen gyermeknek sem lenne szabad hordoznia. Már egészen kicsi koromtól, amikor először láttam meg a sabbathi fényeket, hallottam apám intését is: ha erről bárkinek is szólni mersz, te és én is úgy égünk el, mint az a tyúkláb, amelyet tegnap a tűzön feledtem. De mi elevenen. Akkor, Don Valentino, az orromba kúszott az odaégett vacsora bűze, és vissza is tért mindahányszor, amikor sabbathot ültünk. A halálfélelem, az jutott nekem apám hitéből… bocsássa meg Adonáj nekem. Vagy akárhogy is hívják azt, aki a felhők felett jár.

- Haragudtál rá valaha is miatta?

- Olykor. Talán. De kezdeném újra boldogan az egészet, ha ismét mellettem lehetne. A sabbath számomra iszonyú volt, egyre inkább, ahogy múltak az évek, de amikor elmúlt és felvirradt az új nap, megnyugodtam: túléltük ezt is. És a többi nap, az varázslatos volt. Nem sok olyan apa van, mint ő volt.

***

Másnap késő délután értek ki az erdőből. Ysabel az útelágazás felé intett.

- Innentől már eljut Sevillába, csak kövesse azt az utat, egyenesen dél felé.

A férfi vonakodva bólintott; most sokért nem adta volna, ha még akár csak pár napig maga mellett tudhatná. Pedig az elmúlt órákban sem tudtak mit mondani egymásnak, semmi fontosat… de most még az apró semmiségek… sőt még a köztük feszülő csend is jobb lenne a magánynál.

Egyszerre zavarba jött, ahogy eszébe jutott a tavernában tett ígérete. Heves keresgélés után előkotort tarsolyából négy escudót és az útivezető felé nyújtotta.

- Majd’ elfeledtem… Bocsáss meg.

Yssbel azonban megrázta a fejét s háta mögött összekulcsolta a kezét.

- Nem kell. A senortól nem. Ha már annyira nem tud vele mit kezdeni, hát dobja az egyik koldus sapkájába vagy vegyen belőle valamit a lányának. Vagy akár mulassa el, ahogy elnézem, ráférne az is alaposan a senorra.

- Nem szeretek adósa lenni senkinek.

- Van olyan adósság, amit úgysem lehet megfizetni. És ha már a tartozásoknál tartunk: nem fejeztük be azt, amiről tegnap éjjel beszéltünk a pataknál.

A senor ujjai önkéntelenül ökölbe szorultak s egész tartása is megmerevedett.

- Felesleges próbálkoznod. Nem tudok többet mondani.

- Vagy talán nem akar, de végső soron mit sem számít. Mert én viszont igen – fektette tenyerét a férfi kantárt tartó kezére. Valentino ujjai megrebbentek a váratlan érintésre, de azért jóleshetett neki, mert nem húzódott el – És ahogy mondtam, őszintén sajnálom az öccsét. Mégis, én hosszú idő után először voltam boldog azon a napon, amikor megtudtam: a fekete hír csak félig volt igaz és Don Valentino mégis él.

És most – lépett hátra könnyedén s hajolt is meg egyazon mozdulattal, kecsesen, mint könnyű szélben a nádas –, áldja meg senort az Isten, akiben még talán mindketten hiszünk.

Egy darabig követte tekintetével a lovas lassan távolodó alakját… Majd egyszer csak összerázkódott, mintha csak egy fájó gondolattól kívánna megszabadulni, és elindult hazafelé.

A szél azonban váratlanul vitatkozás hangját sodorta felé. Pontosabban szólva meglehetősen egyoldalú fajtát, amely leginkább az egyik fél szitkozódásából és a másik fél mentegetőzéséből állt… és semmi jót nem ígért. Fürgén lehúzódott a csapásról a bozót rejtekébe s onnan leste, ugyan kik zavarják meg ilyen éktelenül az erdő csendjét.

- Megmondtam, Luíz, hogy szerezz egy útivezetőt! De te egyre csak hajtogattad, hogy ezen a maroknyi dugványon csak átjutunk! – dohogta egy magas, bársonyköpenybe burkolózott nemesúr, míg keservesen igyekezett csizmáját kiszabadítani a előző napi sár vendégmarasztaló öleléséből.

Kísérője engesztelően fejet hajtott, bár nem annyira alázatosságból, inkább, hogy elrejtse ingerült grimaszát. Ő ugyanis épp fordítva emlékezett a történtekre: hosszasan könyörgött urának, hogy higgyen a kocsmáros intelmének és várják meg a helyi útivezető visszatértét. Don Alfonzo azonban gőgösen állította, hogy nem nagy művészet átvágni a kis erdőn. A „maroknyi dugvány” azonban alattomosnak bizonyult, és Luíz más körülmények között még hálás is lett volna, amiért ez egyszer megnyirbálták ura túlfejlett önérzetét. Most azonban csupán azt akarta, hogy mihamarabb vonuljon el a vihar, anélkül lehetőleg, hogy benne különösebb kárt tenne.

- Az Úr nevére, már egyébként is bánom, hogy hallgattam rátok – füstölgött tovább Alfonzo – Odaküldelek benneteket, hogy ejtsétek foglyul Valentinót, nem is volna nehéz, hiszen mindenki tudja a környéken, hogy gyakorta lovagol ki egyes-egyedül, ti meg két veterán zsoldos vagytok. De nem, ti leálltok egy küldöncnek használt kalmár fecsegését hallgatni, és aztán megveszekedett iramban szaladtok hozzám a hírrel, hogy a „jóravaló”, a hős, a lovagias Valentino jó pár éve összehozott egy kis fattyút… egy lányt, még csak nem is fiút, és most a keresésére indult sietve. És ti ebből arra jutottatok, hogy nyilván fontos lehet neki a gyerek… Elismerésem, mondhatom! Én meg hitelt adtam az ötleteteknek és fejvesztve loholok a nyomában, hogy még előtte Sevillába érjek és foglyul ejtsem a lányt... és ha nem is kell neki a fattya? Tán csak azért megy, hogy elhallgattassa az egész pereputtyot! De figyelmeztetlek, ha balul üt ki a dolog, a saját két kezemmel fojtalak meg, arra megesküszöm!

Luíz ismét magában tartotta méltatlankodását, bár ezúttal sokkal nehezebben ment. „Kikérem magamnak; a kalmárral ugyan mindketten beszéltünk, igaz, de ez a szörnyűség egyedül a másik kutyád, Fernando ötlete volt! Én kitartottam amellett, hogy amint lehet, támadjuk meg magát Valentinót és csak őt. Ha Isten megsegít minket az asszonnyal, őszre nekem is lesz gyermekem… sose kockáztatnám azzal a kegyelmét, hogy egy másik ártatlan lelket bajba sodrok!”

De mondani csak annyit mondott:

- Hiszen tudja, senor, hogy híven szolgálom. Most sem kell csalódnia bennem.

- Azt melegen ajánlom! A saját érdekedben.

Ysabel szívdobogva lapult a bozótban. Majd lassan, araszról araszra, hogy zajt ne üssön, visszakúszott az erdő mélyébe. És a mind szűkebben kanyargó mellékösvények útvesztőjében sebesen megindult visszafelé, a sevillai út irányába.