Valentino fogadalma – Első rész

- Merre vezet a legrövidebb út Sevillába?

- Át az erdőn, szolgálatára – hajolt meg készségesen a fogadós. A fiatal férfi ugyan éppúgy bőrig ázott, mint mindenki más, aki a vihar elől menekült a tavernába, de lerítt róla, hogy nemes. Sőt a fogadós reményei szerint pénzes nemes, nemcsak afféle hidalgó – De, engedelmével, útivezetőre lesz majd szüksége hozzá.

- Nem lesz. Ha megmondod, merre menjek pontosan, magam is elboldogulok. Nem lehet olyan nehéz átjutni azon a zsebkendőnyi kertecskén – intett az ablakon túl sötétlő fák felé.

- Ahogy kívánja, senor, de azért nem javasolnám. Magam bizonyosan nem mernék vezető nélkül nekivágni. Nem látszik rajta, de akadnak benne veszélyes ösvények, azonkívül észrevétlenül olvad belé a hegyre felkúszó nagyerdőbe. Aki abba belékeveredik és utat veszt, nemigen talál ki egymaga élve. De van itt nekünk egy nagyon tehetséges útivezetőnk. Ha úgy gondolja, senor.

- Te csak ne ajánlkozzál a más nevében! – mordult fel egy hang a terem sarkából. Kissé érdesnek hatott, mégis furcsamód nőiesnek, állapította meg meglepetten a férfi. Mellesleg ismerősnek is találta.

- Egész éjjel úton voltam, lefordulok a lábamról, olyan fáradt vagyok – lamentált tovább a fiatal útivezető – Meg akarom enni ezt a szemérmetlenül híg levest, ha már jobbat nem voltál képes adni, azután meg hazamennék aludni. Mellesleg – címezte most már a nemesnek a szavait – zuhog az eső, senor, és ha nem tévedek, márpedig azt ritkán szoktam, nagyon hamarosan ismét vihar lesz. Talán még hevesebb is, mint az éjjel volt.

- Akkor hát egyél, azt kivárom békével, de utána velem jössz. Sürgős az utam, nem várhat – lépett közelebb hozzá a senor – Duplán fizetem meg a fáradságodat.

Amaz még időben visszanyelte változatos javaslatait, miszerint pontosan hová is tegye az úr a pénzét. Végtére is, a csengő escudók mindig elkélnek… és hát ez a követelőző Don Akárki legalább a pénzestarsolyával érvel a tőre helyett, gondolta fanyarul. És még a levesét is megeheti.

Ahogy azonban kalapja karimája alól lopva rásandított, egyszeriben elment az étvágya. Felismerte a senort és bár őszintén kedvelte, ezúttal nem örült a találkozásnak. Nem akart a múltra emlékezni, nem akart semmit, ami felkavarhatná a nyugalmát. Három éve már, hogy utoljára látták egymást; akkor ő tizenhat éves fruska volt. Most felnőtt, ifjú nő, ráadásul férfiruhában. „Talán nem ismer fel”, gondolta reménykedve, s még mélyebben szemére húzta fövegét.

- Jöjjön, ha már egyszer olyan fontos az útja, hogy képes csuromvizesen ismét nekiindulni.

Odakinn már nem kerülhette el, hogy a senor alaposabban is megnézze. A férfi tekintete végigszaladt az arcán, a termetét alig leplező öltözékén, s ahogy ismét megállapodott az arcán, addigi erős gyanúja bizonyossággá érett.

- De hiszen te nő vagy!

Az útivezető mézédes mosoly mögé rejtette kikívánkozó szitkait.

- Hódolok az éleselméjűsége előtt, senor.

Igaz, szívélyességét némileg beárnyékolta a fölényes mozdulat, ahogy hátravetette a fejét. A meggondolatlan gesztus azonban a viseltes föveg számára túl soknak bizonyult s azonmód félrecsúszott. A kajla karima alól dús, lángveres fürtök buggyantak a vállára.

A férfi zöldeskék szeme tágra nyílt a meglepetéstől.

- Ysabel…? – kérdezte tétován – Te vagy az?

- Én hát – morogta dacos fintorral, amely megejtően gyermekivé tette az arcát – Bár nem gondoltam volna, hogy épp itt találkozunk, don Valentino.

- De mi keresnivalód van neked itt?

- Próbálok megélni. Senor.

Valentino zavartan lesütötte a szemét, pedig ez nemigen esett meg vele.

- Bocsáss meg. Nem akartam, nem így akartam, de…

Nem; gondolta elkeseredetten és már előre félve a választól. Ezt egyszerűen lehetetlen szépen megkérdezni.

- Mi történt édesapáddal, Ysabel? Vagy – kapaszkodott az utolsó reménysugárba – ő is itt van veled?

A nő arcán keserű árny suhant át.

- Nincs itt. Talán még emlékszik a senor, hogy apám, ha tehette és ha alkalom is volt rá, nem vetette meg a jóféle bort. Hiszen iddogáltak is a senorral ketten, nem is egyszer… Amikor nagy ritkán túl sokat ivott, mindig egy olyan világról álmodozott, ahol az Úr nem sújtja kórságokkal az embereket. Lassan két esztendeje is meglesz, hogy végül megtalálta.

Valentino ezúttal nem fordította el a tekintetét; hagyta, hogy az útivezető is megláthassa benne a gyász fájdalmát.

- Sajnálom, Ysabel. Kevés embert kedveltem és becsültem annyira, mint apádat.

A nő kurta biccentéssel köszönte meg.

- És ő is viszont. Mindig jó szívvel emlékezett meg a senorról. És mielőtt megkérdené: az Úr megkímélte attól, amitől mindketten a leginkább rettegtünk. Egyszerű kórság vitte el… mert még akkor is másokkal törődött a maga orvoslása helyett… És most nem akarok erről többet beszélni. Nem volt maradásom utána Carmonában, ezért kerestem fel apám sógorát, Jorgét, aki patikárius. A jó rokon emberséggel befogadott, és, miután bizonyítottam, hogy értek a főzetekhez és sok egyébhez is, kevéssé emberséges módon kihajította a segédjét és engem vett a helyébe. Mindemellett időnként útivezetőként is tevékenykedett, de ezt a feladatot hamarosan teljességgel rám ruházta. Ezért találkozhattunk most mi ketten. És bár tudom, hogy merő eretnekség a puszta megjelenésem is, hála az Égnek, van annyi belátás az itteniek áporodott fejében, hogy szoknyában képtelenség volna járni ezeket az ösvényeket. Majd meglátja a senor is, milyen édes kis mulatság átvergődni ezen a „zsebkendőnyi kertecskén”. Persze máskor én is tisztességes katolikus nőként öltözöm, úgy viselkedem, úgy étkezem, úgy vétkezem, úgy vezeklek és úgy…

- Ysabel, elég! – szisszent fel a férfi – Vedd már észre, hogy hol vagy!

- Észreveszem én, senor; amióta az eszemet tudom, mindig csak azt nézem, hol és kikkel vagyok, mielőtt akár csak levegőt is vennék.

- Egyszerűen csak féltelek.

Ysabel feladta a szóváltást, vagy talán csak elfáradt, mert lehunyta a szemét és a vihar emlékeként sárral telefröcskölt vályogfalnak támaszkodott.

- Tudom én azt. De senor meg azt ne feledje, hogy vigyázni is tudok magamra. Már nem vagyok hebehurgya süldőlány. Nincs rejtegetnivalóm, de ha lenne is, soha többé nem feledném el bezárni az ajtót.

Az utolsó szavak felkavarták a régi emlékeket. Pedig a férfinak most ez hiányzott a legkevésbé a meglévő gondjai mellé.

Ő maga kiterjedt családjának egy jelentéktelen oldalágából származott, s pár éve épp az egyik rangos rokon menyegzőjét ülték a Carmona környéki birtokon. Nem kedvelte különösebben a sokadikfokú unokatestvért, a végtelenbe nyúló ünnepségeket is hamar elunta, így hát hol vendéglátói könyvtárába vette be magát, hol pedig a földeken száguldozott almásderes paripája nyergében. Egy alkalommal azonban egy váratlanul felreppenő fürjtől megriadó lova levetette magáról, s ő a lábát törte. Meglehet, rokonai túl későn találtak volna rá, ha akkor este a gyógyfüveket gyűjtő converso dottore, José véletlenül nem bukkan rá és meg nem szánja a magatehetetlenül heverő fiatalembert. Segítséget hívott, a házába vitte és becsülettel ápolta.

Valentinót lenyűgözte a converso tudása, amely messze nem csupán az emberi test és kórságainak titkaira terjedt ki. José jártas volt többek közt a históriában is és ifjúkorában, tanulmányai során sokfelé utazott, csakúgy, mint Valentino. Volt hát bőven közös témájuk a fiatal senor lábadozása alatt. Valentino sejtette ugyan, hogy talán nem volt teljesen önkéntes apa és lánya megkeresztelkedése, de erről soha nem kérdezősködött. Mellesleg nem csupán a converso tudását csodálta, hanem azt is, hogy ennek jelentős részét továbbadta a lányának is. Ysabel eleven fruska volt, akinek nemcsak az esze volt éles, hanem a nyelve is, de Valentinónak jólesett a lányka csípős őszintesége. Felépülése után is szívesen látott vendég lett José házában, amikor Carmona felé vitt az útja. Csak a legutóbbi években nem kereste a társaságukat, de mostanság senkiét sem.

Azon az emlékezetes estén, amelyet most Ysabel emlegetett, azonban nem az elmés társalgás kedvéért, hanem főfájás elleni gyógyfőzetért indult hozzájuk. Éjjel ugyanis alkalmi víg cimborákkal éktelen nagyot tervezett mulatni és előre sejtette, hogy másnap valószínűleg nem lesz ereje az enyhítő italért elbotorkálni a converso házához. Az ajtó nyitva állt, de ezen nem lepődött meg: nem volt még túl késő és José háza mindig nyitva állt a segítségre szorulók előtt.

Ahogy azonban a sötétbe borult szűk előtérből a ház fő szobájába lépett, megdermedt a döbbenettől. Ahogyan a háziak is.

Az asztalon hosszúra nyúlt lánggal lobogott a két frissen gyújtott gyertya és a falak közt még ott visszhangoztak a félbeszakadt imádság héber szavai.

- Boruh Atoh Adonei Eloheinu Melech Holom…

Ysabel torkán akadt az ősi fohász, és a félelemtől s bűntudattól reszketve fordult apjához.

- Bocsásson meg, apám – motyogta, már amennyire sikerült vacogó fogai közül kipréselnie – Elfeledtem bezárni az ajtót.

Utolsó szavai már zokogásba fulladtak, s erejevesztetten a földre rogyott.

Talán el is alélt volna, de Valentino melléje térdelt és felsegítette, mielőtt még apja megszólalhatott volna.

- Ne aggódj, Ysabel. Bereteszelem én azt az ajtót, nehogy megharagudjon rád az apád. És ha megengeditek, ott az ajtónál megvárom, amíg befejezitek a szertartást. Bocsássatok meg, de ha már eljöttem, mégsem mennék haza gyógyfőzet nélkül. De nem sürgős, nem vagyok beteg; kivárom, amit kell.

Ysabel minderre ismét elsírta magát, de apja hangja is gyanúsan remegett, mire végre szavára talált.

- Köszönöm, Don Valentino. Megengedi, hogy… megemlékezzünk senorról az imáinkban?

- Hálásan fogadnám. Egy magamfajta gyarló embernek mindig nagy szüksége van az igaz lelkek imájára.

A lány meglepetten ütötte fel a fejét.

- Akkor hát a senor is…?

Lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy Don Valentino is titkon zsidó legyen, de hát egy keresztény sosem nevezné őket igaz léleknek.

- Nem. Én nem vagyok – értette meg rögtön a félig kimondott kérdést – És mielőtt túl sokat tartanátok felőlem, megvallom, nem értem, miképpen hihetitek Istent és tagadhatjátok ugyanakkor a Megváltót… de ez az értetlenség legyen az én bajom. Ettől függetlenül számomra mindenki igaz ember, aki tiszta szívvel és őszinte hittel fohászkodik.

A menóra fénye mindhármukat befogta, ahogy közelebb lépett, elfogadva a patikárius kézfogásra nyújtott jobbját.

- Ezt sosem fogom elfeledni, don Valentino – mondta a converso csendesen – Soha.

- És ez a te „jó rokonod” – tépte ki magát a férfi az emlékeiből – Ez a Jorge. Megbízol benne?

- Nem tartom a szokásokat és nem gondolkodom a hit kérdésein, amióta lezártam apám szemét. Nincs miért gyanakodnia senkinek. Ő nem tud rólam semmit; nagynéném, nyugodjék békében, amikor hozzáment, mindenestül feladta a múltját és igaz keresztényként élt. Mindez még a születésem előtt történt, csak keveset hallottam az egészből, de állítólag botrányosan gyors házasság volt. Nem hinném, hogy egyáltalán tudna róla, hogy nagynénémet nem a születésekor keresztelték meg. Így hát nem vagyok veszélyben; felesleges aggódnia miattam, don Valentino.

***

Valentino minden próbálkozása ellenére is inkább feszes, mintsem szívélyes hangulatban vágtak át az erdőn. És civódásuk nemhogy enyhült volna az esti pihenővel, hanem csak magasabbra csapott a tábortűz lángjaival.

- Nem fér a fejembe, hogy miért hajszolja úgy magát a senor keresztül ezen az erdőn, persze velem együtt, mert nélkülem nem jutna semerre se, mint akit a fúriák kergetnek – morogta Ysabel ingerülten, egy kendőre terítve a frissen fogott, megtisztított keszegeket.

- Persze, talán úgy is van valóban – folytatta válasz híján –, a senor mindig is a bajt kereste, csak akkor volt képes nyugton megülni, ha könyvekbe mélyedhetett…

- Utóbbit nemigen vetheted a szememre, mert te is nagy örömödet lelted benne.

A nő arckifejezése leginkább egy felingerelten fújtató macskára emlékeztetett.

- Most a bajkeverésről volt szó! Nyaktörő vágták…

- Úgy rémlik, egyszer hosszasan könyörögtünk apádnak, mire hajlandó volt megengedni, hogy magammal vigyelek lovagolni. És ha nem csalnak meg az emlékeim, szerfelett élvezted. Nem győzted utána almával meg édes lepénnyel kényeztetni Flort, de nekem még egy köszönetet sem mondtál. Bár – mosolyodott el szelíden – nem is kellett. Az arcod épp elég beszédes volt.

A mellettük legelésző almásderes kíváncsian felkapta a fejét neve hallatára, de minthogy fel sem nyergelték és nem is kedveskedtek neki, csalódottan ismét visszatért a füvek vizsgálgatásához.

Ysabel pedig őszintén remélte, hogy a pillantása most is elég cifrán beszél.

- Az más volt. Nem féltem, mert tudtam, hogy a senor úgyis vigyáz rám.

- Vigyázok én magamra is, ha kell. De sokszor ködös, alaktalan félelmek környékeznek, és csak akkor érzem igazán, hogy élek, ha táncra hívom a veszélyt.

A nő mintha meg sem hallotta volna.

- … de említhetném a párbajokat, az ezernyi meggondolatlanságát, hogy sose nézte, mekkora hatalommal bír, akinek a tyúkszemére lép, Felipe királyunknak azt az átokverte flamand háborúját, amely már vagy harmadik éve tart, és amelybe feltétlenül bele kellett keverednie a senornak is, és amelyből azt hittem, sose tér haza…

Dühösen nyársra vonta az egyik halat, de olyan erővel, mintha még egyszer meg akarná gyilkolni. Más se hiányzik, gondolta, hogy a senor megérezze: mennyire fájt neki, amikor Valentino utólag hamisnak bizonyult halálhíre a fülébe jutott.

A férfi csúfondárosan nézegette a keresztülszúrt uszonyost.

- Talán bizony engem képzelsz annak a szerencsétlen keszegnek a helyébe?

- Nem képzelek én semmit. Nem is gondolok semmit. Nem is mondok semmit – pakolta indulatos, szaggatott mozdulatokkal a tűz fölé a nyársakat – Sőt, képzelje csak el a senor, még csak nem is haragszom én senkire.

- Ez bizony felettébb rossz hír – vigyorodott el Valentino, leplezetlen vágyokozással szaglászva az ínycsiklandozó illatoktól terhes levegőt – Nem tudom, szeretném-e látni, hogy milyen az, ha még mérges is vagy.

- Csak még egyetlen hasonló megjegyzés, és meg fogja tudni!

- Mégiscsak kíváncsivá tettél. Például mit tennél?

A nő a következő keszeget is felrántotta a nyársra, még az előzőnél is lendületesebben.

- Majd még kitalálom. Akár itt is hagyhatnám a senort, oldja meg a baját, ahogyan tudja. Egymaga, ahogyan szereti. De addig is: vissza fogom hajítani ezeket itt a vízbe. Emlékeim szerint a senor az én bosszantásomon meg a nyaka kockáztatásán kívül enni is felettébb szeret, úgyhogy, gondolom, nem lenne túl boldog tőle.

Végül mégsem tette meg, s mire a keszegek megpirultak, a leszálló alkonyattal rájuk borult valamiféle békesség.

- Fogja – nyújtotta a férfinek az először megsült nyársat – A vesztésbe is, megérdemelte volna, hogy éhen maradjon, de amilyen megviseltnek tűnik, nincs hozzá szívem.

Valentino halvány mosollyal köszönte meg.

- Akkor áldom a jó szívedet. Mert hiába szapulsz, hiába kérdezed meg ezredjére is, miért keresem a veszedelmeket, csak ugyanazt felelhetem, mint amit annyiszor apád fedele alatt is feleltem. Vagyis tudsz előre minden választ és egyszerűen csak azért kérdezel, mert most valamiért orrolsz rám és vitatkozhatnékod van. Hát nekem meg ez egyszer nincsen.

Ysabel lapos pillantást vetett rá, de nem szólt semmit; akkorra már az ő harci kedve is megkopott. Ő is felkapott egy keszeges nyársat s egy darabig nem hallatszott más nesz, csupán a még sülő halak sercegése és a rőzse pattogása.

A tűz fényében úgy csillogott a lány lassanként megszáradó haja, mint a frissen olvasztott réz, és Valentino pillantása mind gyakrabban vándorolt rá. Addig-addig, mígnem egyszer csak összetalálkozott a tekintetük.

- Mit néz úgy rajtam?

Minden másra számított volna, de arra az őszinte csodálatra semmiképp, ami a férfi hangjából áradt.

- A hajadat. Elbűvölő. Mint a legritkább damaszkuszi rózsák szirma.

- Egyszer úgyis levágom – fintorodott el – Csak a baj van vele.

- Az ugyancsak kár volna. Lefogadom, hogy minden férfi megőrül érte.

Ysabel megvetően felhorkantott.

- Több hasznomra válnának az ép eszük birtokában. No nem mintha olyan sok volna belőle bármelyiknek is.

A férfi halkan felnevetett. A lány társasága éppolyan üdítő volt, mint régen. Neki pedig öccse fél évvel azelőtti halála óta nemigen volt oka a jókedvre. A pár hete kapott üzenet pedig, amely elindította ezen az úton, a maradék békességét is szétforgácsolta. „Nem hittem volna, hogy sikerül akár csak egy kicsit is felderülnöm, de ő még erre is képes volt.”

- Remélem, nem rám értetted? Semmit se veszítettél a gyermekkori merészségedből, ahogy hallom.

- A senor téved. Rengeteg mindenfélétől félek, sőt, egyenesen rettegek. De a senortól valóban nem. Azon a régi sabbathon, nos akkor aztán rettegtem, ahogy soha azelőtt és azóta sem. De akkor a senor emberségesnek bizonyult és jó szívvel volt hozzánk utána is, valahányszor csak ellátogatott hozzánk. Nem, Don Valentino. Akkorát nem tud fordulni ez a világ, hogy ebben az életben én még valaha is féljek a senortól.

Valentinónak kicsit torkán akadt a sült keszeg, de egy fél kupa borral csak sikerült lemosnia. A hangját fátyolozó meghatottságtól már nem tudott ilyen könnyedén megszabadulni.

- Nem szolgáltam én rá ekkora bizalomra, Ysabel.

A nő pillantása kifürkészhetetlenné sötétedett.

- Ez nem bizalom kérdése, senor.

- Ezt hogy’ értsem?

Ysabel azonban nem fejtette ki bővebben.

- Még egypár hasonló érdekes kérdés és válaszocska, és végül még bele talál fulladni a saját kupájába. Inkább hagyom nyugton enni – állt fel a tábortűztől –, én meg megyek és visszateszem az útimálhába a hálót. Holnap is szükség lesz rá.

- Várj egy cseppet! Nem úgy mondtad, hogy holnapra kiérünk az erdőből?

A nő ajka csúfondáros mosolyra rándult.

- És miből gondolja, hogy a halásztudományom kizárólag a senor kénye-kedvét szolgálja?

- Csak azt ne mondd, hogy olyan sűrűn teremnek errefelé az utazók, hogy naponta akad velük dolgod.

- Vásár lesz nemsokára a szomszéd városban. Mostanság többen vannak, mint egyébként; talán ezért. Mellesleg, ha már itt tartunk, senornak ugyan mi dolga akadt erre? Már ha kérdezhet effélét egy magamfajta egyszerű útivezető.

- Ne add az alázatost, mert egyáltalán nem áll jól neked.

- Nos?

- Meg kell találnom valakit.

Ysabel megújult érdeklődéssel mérte végig.

- Ugyan kit?

A férfi elkomolyodott és szorosabbra vonta a köpenyét. Mindig is karcsú volt, amennyire Ysabel emlékezett rá, most azonban jóképű arca kimerültnek és már-már soványnak tűnt. És a nő megérezte, hogy semmiféle drága, prémes bársonyköpeny nem adhatja meg a senornak azt a melegséget, amire vágyik.

- Nem kell felelnie – mondta hirtelen, megsajnálva a férfit – Látom, hogy valami nagyon rágja a lelkét, nem faggatom róla többet. Nem rám tartozik. De bárki legyen is, szívből kívánom, hogy találja meg.

Valentino az eget karomoló fenyőkre meredt. Messzi fenn, talán olyan magasan, ahol a felhőket kergeti a szél, lassan szitáló sas körvonalai sejlettek át a lombokon. Elrévedve követte röptét, míg a magányos vadász bele nem olvadt a mind sötétebb éjjel árnyaiba.

Most, az éjjel rejtekében már nem tűnt olyan nehéznek megvallani, amit voltaképpen azóta akart, hogy felismerte Ysabelt.

- A lányomat keresem.