Negyedik rész

- Nem.

Ysabel még egy fokkal feljebb lépett a taverna emeletére vezető korhadt lépcsőn és hanyagul a korlátnak dőlt. A ráakasztott hagymafüzér zizegve rezdült meg.

- Dehogynem, senor.

- Hálás vagyok a jó szándékodért, de anélkül is van elég bajom, hogy rád kelljen vigyáznom.

- Rám ugyan nem kell – font karba kezét a lány – Ha azonban balul ütne ki ez a találkozás, akkor jó lesz, ha legalább én tudok róla és hozhatok segítséget

Jani

- Mindig meg akartam kérdezni... - Csak hümmögött, miközben lapozott a magazinban.
Néztem őt. Hófehér és sima bőr feszült ránctalan arcán. Mintha a kilenc év alatt, amióta ismertem, semmit sem öregedett volna. Pedig tizenöt évvel volt idősebb nálam. A szemét néztem. Semmi szarkaláb. Ujjammal megsimítottam a sajátomat, és azt hiszem, hogy az enyémek alatt már akkor árkok húzódtak, amikor még nem is ismertük egymást.
Rám nézett. Sötétbarna szemei kérdően figyeltek.

               Az idős altiszt úti okmányokat  állitott ki számomra, közben többször rám  nézett, mert megszeretett volna győzödni róla, hogy elmeállapotom a helyére billen, és megváltoztatom döntésemet, majd utamra bocsájtott, ferde szemmel nézve utánam. De azt még megjegyezte:Ne felejts el vonatot cserélni Apahidán. A képlet előttem teljesen világos volt, ha váltok Apahidán , Nagybány a, ha nem akkor Szatmárnémeti . Magamba kellett nézzek, mert bensőmben óriás harc kezdődött, a józan ész , és az érzelmek között.

A keleti boszorkány

Az erkélyajtón át, fejét csalódottan forgatva lépett felém, kezében váltásruhát hozva. Még mindig a talajon ültem, de ez meg sem közelítette azt a mélységet, ahova vágytam volna.
Elém guggolt, és felém mozdította a ruhát, várva, hogy levegyem a vértől tocsogó pólóm.

- Thoracotomia? Ez komoly? - meresztette rám a szemét.
- Nem embólia volt, a fibrinolízis segített volna – sírtam el magam. - Volt, hogy bevált a belső szívmasszázs!

                                         Közel a kapuhoz

           De milyen közel? Azt nem mondja meg senki. Megérkezel az életbe egy kapun. Aztán folyton tanitgatnak irányitgatnak , egyszerüen hülyének néznek, mert nem tudsz egyből két métert átugrani. Egy másik kapu felé haladsz -  akarva akaratlanul. Ha nem akarsz akkor nyomnak. Nyom az idő  - amire azt mondod igazságos, mert mindenkit egyformán tuszkol a végzet felé, a másik kapu felé.

Dél körül járhatott, mikor a lassan hömpölygő patak melletti kis padon ülve meghallottam a szirénákat.

Kaotikus zajuk a közeledésükkel egyre hangosodott, egy amorf szimfóniát alkotva.

Elnyomott mindent.

A madarak csicsergő hangját,

a patak csobogását, a kacsák evezésének a zaját, melynek ütemessége nyugalommal töltött el.

De amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, egy szempillantás alatt. És megalkotta ezzel ,a fülsértő csendet, mely az elképesztően hangos kavalkád után állt be.

Angyalka

Bűnösnek éreztem magam, amióta csak az eszemet tudom. Mert végül is, itt volt ez a gyönyörű balerina, az anyám. Magas, légies alakjával, tekintélyt parancsoló mozgásával, a család hamisítatlan gyöngyszemeként élt, és járta a világot. Éles eszű és kivételes tehetség volt az élet minden területén. Mindent megtanult, amit a család horribilis elvárásai csak megkívántak. Keménnyé vált, mert annak nevelték. Ő csak hű volt. Nem bűnös.
Egyetemeket végzett el, művészeteket gyakorolt, a világ összes könyvét ismerte, és mindeközben még jótékonykodott is, ahogy ez a kiválóság a család összes tagjára jellemző volt.

William még mindig eszméletlen volt, egyik emeleti szobába vitték és az ágyra fektették. Az egész társaság türelmetlenül várta, hogy mi fog történni a fiúval. 

Doktor Lyam az életjeleit vizsgálta, amik stabilnak tűntek. 

- William a purgatóriumba van! – mondta az öreghölgy, aki immár a saját lábán állt.

- Mit tettél te vén boszorka?! – rivallt rá Haskell.

- Nem tett semmi rosszat! – vágott közbe Bella. – A túlvilágon jártunk, ahol találkoztunk egy felemelkedettel, a neve Noán.

Vérkönnyek és rózsavíz

Nem láttam a műszerfalat, annyira rázta a sebesség. A kezdeti émelygésem gyomrom mélyére szorult, ahogy egész testem is, mélyre süppedt az ülésben.

- Félek – suttogtam felé.
Felém pillantott, aztán engedett a gázon. Az autó lassult.
- Hogy-hogy? - kérdezte.
- Nem tudom – sírtam el magam.
Újra rám nézett, elkapva tekintetét az útról.
- Csak nem sírsz?! - meredt rám.
- Nem! - ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.

             A vonat nagy sebességgel  száguldott keresztül Dobrudzsán és a Baragánon. Ez utóbbi most  a barátságossabbik arcát mutatta. Tengernyi , sárguló buzaföldek váltakoztak , kissebb területü zöldellő kukorica táblákkal.Ahogy közeledtünk Bukaresthez, eszembe jutott az erdő ahonnan fát hoztak vállalkozó kedvű barátaim-- de ekkor már csak mosolyogni tudtam az egészen , mert  nem fáztam , nem voltam éhes, és a vonat nyelte a kilómétereket.