Mire magamhoz térek, már babaolajtól ragad egész testem. Mivel a bőröm még nem szívta be teljesen, hamar kitalálom, hogy friss lehet még a dolog. Pár pislogás után meg is pillantom Redcliffet, nagyban pakolászik valamit. 

- Remélem sikerült elgondolkodni a vétkeiden, Claire – szólal meg. – Junior lelke most már jó helyen van, nemsokára te is követheted. Beismered a hibáidat? 

- Hogyne! Nagyot hibáztam, amikor hagytam, hogy két éve elhagyja a bíróságot épségben. Sokat beszéltünk a kollégákkal, hogy ki hogyan ölné meg… igazán kreatív megoldások is születtek! 

- A halál… nos, a halál nem büntetés. Az maga a megváltás, hiszen általa végre el lehet hagyni ezt a fertő világot. Ahova megyünk, csak jobb lehet. 

- Előbb is mondhatta volna, hogy megakar halni… tettem volna róla. 

- Még mindig nagyon zabos vagy, nem baj. Van még időnk, meg fogod érteni. 

A Tisztító elém lép, majd újra átken az olajjal. Miután megszáradok, egy foltos, repedt fülű bögrét nyom a számhoz, majd olyan hideg vizet csurgat számba, hogy majdnem leválik fogaimról a zománc. A hideg hatására még a halántékomba is belenyíllal a fájdalom, sziszegve várom, hogy végre alább hagyjon.

- Miért bosszantalak ennyire, Claire? – kérdi. – Olyan gyűlölet sugárzik a szemedből felém, amit ezelőtt még sosem tapasztaltam. Mi ennek az oka? 

- Az, hogy maga egy pszichopata gyilkos, akinek már rég a föld alatt kéne lennie! Elrabolta a lányomat, ezért pedig meg fogom ölni!

- Ugyan már, csillapodj le. Láttad, hogy elengedtem a lányod, semmi baja nem esett. Téged nem ez zavar… hiszen nem törődsz annak a gyereknek a sorsával. Neked az fáj, hogy nem tudtál lecsukni engem a gyilkosságokért. Hiszen ez azt jelenti, hogy nem vagy jó nyomozó sem, igaz? Csak ez számít neked az életben, ez a hivatás, az, hogy te légy a legjobb. Miért van ez így? 

- Jó vagyok a munkámban, de nem igaz, hogy a gyerekem nem érdekel! Ő a legfontosabb, csak utána jön a többi. 

- Tudjuk, hogy ez nem igaz. Ha így lenne, vele töltenéd azt az időt, amit most a gyilkosokkal és erőszakolókkal. Míg más gyerekét véded, a sajátodat magára hagyod. 

- Még ha bele is halok, biztos, hogy magammal viszem magát is Redcliff… 

- Mindketten tudjuk, hogy egyikünk se lép ki innen élve, Claire. Veled bevégzem a munkámat ezen a földön és végre én is megpihenhetek. 

A férfi elővesz egy orvosi szikét. Imákat mormolva önti le egy adat szentelt vízzel, majd ismét elém lép. A kés élét először csak finoman bicepszemhez érinti, utána pedig fokozatosan egyre nagyobb nyomást gyakorol rá, végül pedig belemélyeszti bőrömbe. Egy egészen apró kis háromszöget vés belém, majd áttér a másik bicepszemre is. Ott is ugyanolyan mintát alkot, majd egyet hátra lépve megcsodálja művét. A csípő fájdalom mellett érzem, ahogy a meleg vér lecsordogál karjaimon. Hiába zsibbadnak szörnyen már a kezeim ettől a kikötözött és kifeszített póztól, még így is nagyon tud fájni ez a pár aprócska vágás. 

- Miért pont háromszög? – kérdem nagyot nyögve. – Mit jelent? 

- A háromszög a testet, a szellemet és a lelket jelképezi. Ez a három dolog alkotja az embert meg. Azonban nem mindegy milyen ez a háromszög, ugyanis ha felfelé mutat, akkor az az jelenti, hogy az emberi természet Isten felé igyekszik, kész a megtisztulásra, kész átadni magát a fénynek. Ha csúcsával lefele mutat, akkor az anyagiak felé közelít, a fekete mágia jele. Most már látod, hogy milyen olyan fontos a háromszög és hogy helyesen kerüljön a testre! Ez a megtisztulásod jelképe. 

- Miért az áldozatok szájpadlásába véste? 

- Hm… annak nem volt különösebb jelentése, hiszen a helye nem számít. De lássuk be, így mégiscsak izgalmasabb volt, ugye? 

- Rendben, ennyi elég is lesz ebből… - mondom, miközben ficánkolni próbálok. 

- Nem, ez még nem elég, Claire!

Újabb támadásba lendül az újdonsült gravírozómester, csakhogy most combjaim felé veszi az irányt. Először bal lábam elé guggol le, combom belső felére kezd alkotni. Ez már jelentősen nagyobb fájdalommal jár, mint a kezeimen lévők, úgyhogy most képtelen vagyok erősen visszafogni a kifelé igyekvő üvöltést. Amikor jobb combomhoz ér, már a fejemet sem tudom tartani, erőtlenül csuklik előre. Minél többet mocorgok, annál inkább rájövök, hogy ez inkább árt, mint használ a helyzetnek, ugyanis ahogy megmozdulok, erősebben nyomja nekem a pengét és nyomatékosabban fogja le kezével lábamat is. Ha nem tudnám, hogy Isten felé mutató háromszögecskéket kapok, biztosan arra tippelnék, hogy éppen egy tompa késsel nyúzzák le a bőrömet. 

- „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is." – motyogja Redcliff, közben néha letörölgeti a vért rólam. Muszáj néha megtisztítania a területet, hogy tartani tudja a háromszög tökéletes vonalait. - "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól."

- Elég legyen ebből! 

Elkészül az újabb két háromszög. Bárcsak ne kéne látnom Redcliff elégedett arcát és vigyorát, ahogy művében gyönyörködik. 

Most már igazán eloldozhatna, leszedhetne erről a filézőpadról. Bár kapnék egy esélyt arra, hogy elkaphassam, bár fölénybe kerülhetnék csak egy rövidke pillanatig… csakhogy sajnos vagy egy olyan érzésem, hogy még ha ki is szabadulnék, nem lenne már bennem annyi erő. 

Isten katonája, a Tisztító még nem végzett munkájával. Ismét pengéjéért nyúl, majd nagy levegőt szippant be. Szemében olyan tűz lobban fel, mintha csak egész életében arra várt volna, hogy én kiterülve feküdjek előtte és bármit megtehessen velem. Köldököm alá nyomja a kést, az eddigi aprócska mintákkal ellentétben most egy sokkalta nagyobb lélegzetvételűnek áll neki. Egyszer csak elérek arra a pontra, amikor már nem tudok üvölteni se. Nem mozdul a testem, a tudatom kikapcsol. Minden lecsendesül és lelassul, eltompulnak a fények. Hirtelen egy édeskés illat villan be agyamba, egész testemet megtölti ez az isteni kókuszillat. Elképzelem, ahogy a lányom hajába borulok. Fogalmam sincs miért, de eszembe jut a nemrég megtartott születésnapi bulim. Lehunyom szemem és látom, ahogy a házban állok. A barátaim és Alice mind ott vannak velem, körbe vesznek és bájosan csacsogunk egymással. Lenézek és megpillantom a csuklómon csillogó kis bizsut, széles mosolyra húzódik a szám. Aztán Daniel arcát látom magam előtt, felrémlik bennem a csókunk. Ha újra átélhetném, talán már nem lökném el magamtól, talán már nem érezném, hogy nincs rá szükségem. 

- „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

Benjamin zihálni kezd, majd megtorpan kicsit. Hüvelykujjával kis keresztet rajzol homlokomra, majd eltörölgeti a véres szikét. Gondosan becsomagolja a dobozkába, majd az ajtónál megállva visszanéz rám. 

- Kimerültem én is, te is. Mindkettőnknek meg kell kicsit pihenni, utána folytatjuk a munkát. Nincs más sok hátra, vigasztaljon ez a tudat, Claire. 

- Neked… sincs… nincs sok hátra neked sem! – sziszegem felé.

Egy álszent mosoly után magamra hagy a Tisztító. Végre fellélegezhetek egy kicsit és kicsit alább hagy a fájdalom erőssége. Nyilván most is pokolian sajognak a vágások, de legalább egy ideig nem keletkeznek újat. Az eddig bosszantóan meleg kínzókamra hirtelen szörnyen hideg lesz. Minden porcikám vacogni kezd, hogy némi hőt termeljen, azonban a szíjak nem sok didergést engednek. Annyi vért nem veszíthettem, hogy kihűljek, legalábbis nagyon remélem. A felkarjaimra vésett mintákból már alig-alig szivárog némi vér, ezt mondjuk épp a krisztusi póznak köszönhetem, ellenben a lábaimon még mindig erősen érzem a lefelé távozó meleg csíkokat. Halkan mormolva kezdem győzködni magam, hogy maga a tudat sokkal rosszabb, mint a valóság és a látvány. Annyira nem lehet vészes…ugye?!

Az évek során sok beteg elméjű gyilkossal találkoztam már. A nyomozás során könnyen rámondja az ember ezekre a gyilkosokra, hogy elmebetegek, pszichopaták, skizofrének és így tovább, de ezeknek a szavaknak a súlya csak akkor tudatosul igazán bennünk, amikor elkapjuk őket és szemtől szembe találkozunk. Amikor a kihallgatóban elmondják az ő saját kis történetüket és eszmefuttatásukat, akkor döbbenünk rá, hogy ezek tényleg bolondok. Az őrületük minden egyes szavát és mozzanatát komolyan gondolják és nem értik igazán, hogy mi a gond velük. Nekik természetes az a káosz, ami a fejükben tombol. 

Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy Benjamin Redcliff őrülete is csak most tudatosult bennem igazán. Nyilván tudtam, hogy bolond, de egészen eddig nem ismertem az igazi indítékait. Az ő bomlott elméje ha nem is Istennek, de Isten egyik jobb kezének hiszi magát és ennek fényében próbálja a vétkezőket megbüntetni. Bosszúja pedig kizárólag a nőkre terjed ki, hiszen akkor reccsent meg az agyában valami, amikor végignézte anyja örömlány pályafutását. Biztos vagyok benne, hogy ez a férfi meg van róla győződve, hogy valóban a jót és igazat szolgálja. Azt hiszi, hogy az ő célja és tettei egy magasabb jót eredményeznek majd, amikor eljön annak az ideje. Amikor már nem lesznek romlottak az emberek, amikor már méltóak leszünk arcunkat Isten felé fordítani. 

Biztosan eltelik minimum egy óra, mire Redcliff visszatér hozzám. Kisimult arcából ítélve szunyókált egy keveset, így végül csak visszanyerte kicsattanó frissességét. Meg se rezzenek, mikor ismét előkerül a vágóeszköz, ugyan mit tudna még ártani, mi fájhatna jobban, mint az eddigiek. A kés mellé előkap még egy furcsa szerkezetet is, első pillantásra olyan, mint valami középkorból ide csöppent szájpecek, de ha jobban belegondolok, második ránézésre sem tűnik bizalomgerjesztőbbnek. Kedvenc tisztítóm lassan közelít felém, megnyugtatónak szánt mosollyal markol rá államra. Sajnos fogytán lévő erőmnek köszönhetően nem sikerül sokáig tartanom magam, sikerül szétfeszítenie számat és belenyomni azt a régi vackot. Először a fémes ízt érzem meg, csak ezután tűnik fel, hogy mennyire kényelmetlen ezzel a feszítéssel járó fájdalom. Akkor se tudnám összecsukni az állkapcsomat, ha az életem múlna rajta… jaj, miket beszélek én, hiszen az életem múlik rajta… 

- Olyan régóta várok erre a pillanatra… - szólal meg mámoros hangon. – Amikor először megláttalak és találkozott a tekintetünk… már akkor tudtam, hogy te leszel az, akivel bevégzem a munkám. Minden percét kiélvezem ennek most… álmaimban már rengetegszer láttam, ahogy a nyakad köré fonom az ujjamat és kiszorítom belőled az életet… közben láttam a szemedben a hálát, amiért végre megszabadítalak a bűneidtől. Érezni fogod, amikor szorul ki a lelked a testedből, felemelő érzés lesz!

Egy száraz vattával áttörli állkapcsomat, majd szájpadlásom felé kezd közelíteni a pengével. Amikor megérzem annak élét, összerándul minden egyes izmom. Nem tudnám szavakba önteni, hogy milyen pokoli érzéssel jár az, ahogy elkezdi vésni a háromszöget, hiába tudom, hogy valószínűleg nem vág olyan mélyre, hogy elérjem az agyamig, egyszerűen akkor is az elviselhetetlenség határát súrolja. Hosszú órák óta visszatartott vizeletemmel nem tudok már a szenvedés mellett megbirkózni, ezért szégyenszemre bepisilek. A Tisztító nem sokat foglalkozik az apró kellemetlenséggel, hidegvérrel karcolgat. Egyik ujjával folyamatosan lenyomja a nyelvemet, nehogy eltakarjam munkafelületét. Hangszálaim már nem tudnak mit kezdeni az esettel, ezért csak némán zokogok. Patakokba folyik a könnyem és hiába várom, hogy vége legyen végre, csak egyre rosszabb lesz az egész. Ahogy egyre több vágást ejt, úgy egyre több vér jut a számba és folyik hátra a torkomra. Lefogott nyelvem és szétfeszített állkapcsom miatt nem tudok nyelni, ezért öklendezve, fulladozva próbálom kibírni, hogy az összes vér lecsorogjon nyelőcsövemen. Ha éppen rosszkor veszek levegőt – márpedig ilyen helyeztben csak rosszkor lehet – nem a gyomromra folyik a cucc, hanem egyenesen a tüdőmbe, ezzel olyan köhögőrohamot idézve elő, amitől csak még erősebben fulladni kezdek.

- "Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." – mondja elégedetten. – „És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.”

Redcliff kiveszi számból a pecket, egy hirtelen mozdulattal eldobja a kést, majd rámarkol nyakamra. Most, hogy az eddigi véres nyál általi fulladást megspékeli egy kis oxigénmentes fulladással is, nem állítom, hogy jól szórakozom, sőt… kifejezetten várom már a végszót. 

Egyszer csak elkezd beszűkülni a látóterem. Pont úgy érzem magam, mintha egy távcső képén keresztül nézném a világot. Azt az apró kis kört, amin keresztül még látom valamit, egy fekete homály veszi körül, amiben kis szürke pöttyök ugrándoznak. Ahogy nő a szorítás ideje, úgy csökken a feketementes rész is. 

Hirtelen motoszkálás üti fel a fejét, először azt hiszem, hogy csak képzelem és egyedül az én agyamban szólnak kis csengettyűk, de mivel Benjamin elereszti a nyakam és hátra botladozik pár lépést, rá kell jönnöm, hogy ő is hallja ezeket a hangokat. Idegesen hátam mögé lép, majd matatni kezd valamivel. Egy jó ideig nem látom, hogy mit csinál, csak azt hallom, ahogy idegesen motyog magában valamit. Egy csábos kis puskával lép mellém, ahelyett, hogy felém fordítaná és végre megölne, egy zsinórt teker a puska csövére, megköti, majd felhúzza egy kötél segítségével a fejem fölött lógó lámpára. Zihálva, nyökögve guggol a padlóra, majd ott is matatni kezd. Összeköt pár további zsinórt, majd a kilincshez lép és leellenőriz rajta valamit. Abszolút nem értem mit csinál, míg fel nem egyenesedik és nem néz a fejem fölé kicsivel. Mikor én is odapillantok, meglátom a tőlem nem messze lógó fegyvert, majd szememmel végig követem a drótokat és köteleket. Döbbenten nézem az ajtót. 

- Igen, aki rányit a kilincsre, az meghal! – igazolja a gyanúmat a Tisztító. – Szerinted ki jön be először? Igen, én is rá tippelek… ő is megérdemli a halált, hiszen téged bálványoz! 

A férfi elneveti magát, majd kacsint egyet. Természetesen én is tudom, hogy Daniel lép be elsőként, feltéve, ha valóban van valaki a felső szinten. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy tényleg elhiggyem, hogy merjek reménykedni abban, hogy valóban eljött valaki értem. Mégis hogy lehetne? Hiszen senki nem tudja, hogy hol vagyok… senki. 

Benjamin elrejti késeit, majd ismét a falhoz guggol és a korhadt fa léceket kezdi lefeszíteni a falról. Hiába próbál kapkodni a szabadulással, mozdulatai egyre lassabbak és nehézkesebbek, minden pillanattal kicsit jobban kifogy az ereje. A hangokból ítélve már biztos, hogy valaki, illetve valakik közelednek felénk. Csak a lépéseiket halljuk, amik egyre közelebbről jönnek. 

Egyszer csak berobban az ajtó, majd megjelenik egy férfi alak. A hirtelen jött és nagy fényáradat miatt képtelen vagyok pontosan kivenni a vendég arcát, csak a golyóálló mellényt ismerem fel. A fejem fölé lógatott fegyver a tőle elvárt módon elsül, mikor az ajtó berúgása megrántja a ravaszhoz között zsinórt. A férfi mit sem ér a mellénnyel, pont arcába kapja a golyót. Piros fröccsenés kíséretében zuhan a földre. Még azelőtt zokogni kezdek, hogy a többi rendőr benyomulna a szobába. Nem tudom összeszámolni őket, úgy elkezdek szédülni, hogy csak foltokat látok. A talpig harci szerkóban tolongó fegyverek teljes kapacitásukkal Redcliff felé fordulnak, a további parancsra várnak. A gyilkosnak ezúttal nem volt ideje meglépni. 

- Claire! Te jó isen… 

Pislogok párat, mellkasomra potyognak könnyeim, így végre kitisztul kicsit a kép és felismerem Danielt. A férfi levágja végtagjaimról a szíjakat, majd hónom alá nyúlva lesegít maga mellé. A számban összegyűlt vér és nyál elegyét szolidan kiköpöm, közben véletlenül nyelvemet hozzáérintem a vágásokhoz, ezzel ismét felerősítve a vérzést. Dan letépi magáról a golyófogót, majd az alatta lévő fehér ingjét rám teríti. A vékony anyagot gyorsan átitatja vérem, elgémberedett lábaim képtelenek megtartani. Társam magához szorít, majd a jobb kezében lévő fegyvert egyenesen Redcliff feje felé nyújtja. Ütemesen emelkedő mellkasa elárulja a testét szétfeszítő éktelen dühöt. Ujját a ravaszra teszi, majd korrigálja célpontját. 

- Ne! – nyögöm, majd Daniel kézfejére teszem tenyerem. – Ne tedd. 

- Ez a szemét… megérdemelné! 

- Rámenne a karriered – suttogom erőtlenül, vért nyeldesve. – A halál csak megváltás lenni neki… hidd el. 

- Szívesen megváltom, Claire! Senki nem fogja azt mondani közülünk, hogy fegyvertelen volt, amikor lelőttem… 

- Hidd el nekem, egyedül a halálra vár már csak! Ne adjuk meg neki ezt, szenvedjen inkább egy cellában élete végéig!

- Nem megy, nem tudom elengedni! 

- Ne csinálj hülyeséget… tedd le a fegyvert! 

- Eddig te is megakartad ölni, ne tagadd! – morogja dühösen. 

- Igen, úgy gondoltam, hogy csakis halált érdemel egy ilyen állat, de most már tudom, hogy az mit jelentene neki… megnyugvást és békét és én pont ezeket nem akarom megadni neki!

Társam végre leengedni karját, de egy pillanatra se veszi le szemét Redcliffről. Két rendőr a megtört Tisztítóhoz lép, átkutatják ruháját, majd hátra bilincselik kezeit. Löknek rajta párat, majd kivezetik szorosan maguk közt fogva. 

Mi is megindulunk a kijárt felé, azonban már az első lépés felénél sikerül térdre rogynom. Hiába parancsolok rá lábaimra, egyszerűen nem hajlandóak engedelmeskedni, képtelen vagyok talpra állni. Daniel alám nyúl, majd ölébe vesz. kezeimmel átkulcsolom nyakát, majd fejemet is megtámasztom a férfin. 

Egy pillanatra megállunk a padlón heverő test mellett. Most, hogy közelebbről látom, már felismerem. 

- Morgan… - sóhajtom. 

- Ragaszkodott hozzá, hogy elsőnek menjen – bólint Daniel. – Pont ezért veszekedtem vele kint… mondta hogy hívjam fel az FBI-os főnökét és kérdezzem meg, hogy hozzá képest hol vagyok a ranglétrán. 

- Nem ezt érdemelte. 

Tovább haladunk, aztán végre elhagyjuk a büdös raktárat. Hunyorogva próbálok visszaszokni a napfényhez, a kölcsöning ujjával újabb nyáladagot törlök le szám széléről. 

- Hogy találtatok meg? – kérdem. 

- Miután Alice felhívott a kocsiból, bemértük a mobilt és érte mentünk. Sajnos mire megérkeztünk, már nem voltatok a gyárban, de több iratot is találunk az egyik régi szekrényben. Kis kutakodás után rájöttünk, hogy Redcliff valamiért a saját nevén bérelte ki ezt a helyet – mondja. – Illetve több helyet is, ezért tartott ilyen sokáig, hogy ideérjünk… mindent át kellett néznünk. Valószínűleg jó ideje tervezte ezt az egészet… csak arra tudtam gondolni, hogy próbált annyi időt nyerni magának, hogy végezzen veled, mire megtalállak. 

- Mi ez a hely? 

- Egy elhagyott raktárépület. Nagyjából húsz éve nincs itt semmi… és legalább tíz másik ilyen raktárat is a nevedre íratott. Sajnos azzal kezdtük az átvizsgálást, ami a legközelebb volt ahhoz a gyárhoz, ahonnan Alice eljött, az pedig teljesen üres volt. 

- Ő jól van? 

- Kutya baja, alig várja, hogy hazaérj! 

- Azt én is alig várom… 

A világ legelégedettebb embereként nézem végig, ahogy Redcliffet benyomják az egyik járőrkocsiba, majd elhajtanak vele. Most már semmi és senki nem mentheti meg a börtöntől… Hiába készült úgy, hogy egyikünk se éli túl ezt a kis találkozót, a terve félresikerült. Kiváló kollégáimnak hála élek és virulok – még ha nem is túlzottan - ő pedig mehet egy sötét, nedves és csótányjárta kis magánzárkába, ahol hátralévő napjait tengetheti.  

Hiába szeretném végignézni, hogy elguruljon a járőrkocsi, az ájulás keresztül húzza terveimet, s alámerülök a fekete csöndnek. 

--