Végre megérkeznek a fiúk, azonnal neki is állnak a helyszín lezárásának. Minden kis centit lefotóznak, megjelölnek, majd leporoznak. Ez végre egy olyan eset, ahol aztán bővelkedünk nyomokban, elég csak a vér mennyiségét figyelembe venni, de az továbbra is kérdéses, hogy Redcliff nevéhez tudjuk-e kötni a gyilkosságot végre. Mindenesetre az biztos, hogy ezt nem lehetett Junior, hiszen a fiú már egy ideje a fogdában pihenget. 

- Rengeteg vért vesztett – szólal meg a doki. – Több szúrás érte a nyaki részt, valószínűleg az ütőér átvágása volt a halál oka. A has és mellkas tájékán a halál beállta után szerzett vágások is találhatóak, de ezt meg kell erősítenem még a boncolás során. Biztos, hogy nagyon hamar vége lett, rengeteg döfést kapott. 

- Nyomozó! – szólít meg egy fiatal járőr. – Megtaláltuk a bokabilincset a házban, nem látszik rajta semmi külső sérülés, nem feszegették. Valószínűleg a hozzá tartozó kulccsal lett kinyitva. 

- Rendben, köszönöm. 

Szóval Benjamin idecsalta Jim Hiltont, hiszen tudta, hogy ő az egyetlen, aki le tudja szedni róla a bilincset anélkül, hogy az bejelezne a központba. Nyilván kést fogott rá és kényszerítette, hogy vegye le róla a szerkezetet, majd amikor végzett a felügyelő, Redcliff kivégezte. Egyedül a kocsiban találtunk vért, így szinte biztos, hogy itt kezdődött és végződött is a gyilkosság. Valahogy rávette Hiltont, hogy másszon be a kocsiba, hiszen kizárt, hogy saját erőből betudott volna emelni egy felnőtt férfit, aztán halálra szurkálta… furcsa ez eset, de ahol Benjamin neve felmerül, mi más is lehetne, mint furcsa?!

Redcliff életében először nem azért ölt, hogy kielégítse beteg vágyait ezekkel a szerencsétlen kislányokkal, hanem azért, hogy megrázhassa magát és eltűnhessen szem elől. Kivételesen nem élvezetből, hanem bosszúból cselekszik, ez pedig csak egyet jelenthez: hibázni fog. Egy dühös gyilkos, aki próbál elbújni, ráadásul magával hurcol egy lányt, s közben nekem üzenget, egészen biztos, hogy nem tud tökéletesen koncentrálni. Én pedig ott leszek, amikor megbotlik. 

Megvárjuk, míg Hiltont összekaparják és bezacskózzák. A kocsit úgy, ahogy van, elvontatják a laborba. Még ma darabokra szedik és átvizsgálják minden kis részletét. Egy laza ebéd után doki is nekiáll a boncolásnak. 

Mire elstartolnak a helyszínelők és Daniellel végre beülhetünk a kocsiba, már be is sötétedik. Annyira összemosódnak a napok és éjjelek, sőt még az órák is, hogy teljesen elvesztem időérzékemet. Elindulunk a fogdába, a késői időre tekintettel már nem szállítják át a kapitányságra Juniort, ezért hát nekünk kell házhoz menni. Sebaj, úgyis régen voltam már böriben. 

Leparkolunk a szürke épület előtt, majd besétálunk a szupermodern beléptetőkapun, ekkor két börtönőr szegődik mellénk, zavaros kézmozdulatokkal mutogatják a helyes irányt. Már alig várom, hogy beszélhessek a fiúval, hiszen ő az utolsó reményem, hogy megtaláljam Benjamint. Nem érdekel, hogy meddig kell elmennem és hány szabályt kell áthágnom ahhoz, hogy szóra bírjam őt. Akármi történik, megkapom a válaszokat, amikre szükségem van ahhoz, hogy Alice hazatérhessen épségben. 

Mikor a C szárnyba érünk, már gyanakodva figyeljük a folyosón rohangáló egészségügyi személyzetet. Kiabálva, kapkodva futkosnak, majd egyszer csak gyanúsan összegyűlnek egy pontban mind. Az egyik cella előtt állnak meg, szótlanul bámulnak befele. Néhányukat arrébb rakom kicsit vállal, hogy végre megtudjam én is, min kell annyira csodálkozni.  

Mikor belépek a cellába, meglátom Junior sápadt arcát és fátyolos tekintetét. Az ágy függőlegesen felállítva, a sarokba kitámasztva ácsorog. A fejtámlára csomózott lepedő pedig a fiú nyakát szorongatja. 

- Valami fura hörgést hallottam… - magyarázza az egyik nő. – Mire ideérem, már… már alig kapálózott. Utána még el kellett rohannom a vészcsengőig és a kulcsig, aztán amikor visszaértem, már nem élt. 

Az egyik mackó testű őr Junior teste mellé lép, míg megemeli, egy másik őr kiköti a lepedőt. A földre fektetik, majd életjeleket kezdenek keresni rajta. Hiába tapogatják a véraláfutásos nyakat, már nem találnak semmit. Rég vége. 

Azt hiszem percekig állok a test mellett. Csak nézem, de még én is tudom, hogy képtelen feldolgozni az agyam a látottakat. Körülöttem sürögnek-forognak az ápolók és őrök, a szabályzat szerint ilyen esetben le kell zárni az egész folyosót, a cellát pedig átvizsgálni. Az orvosszakértőt már felkeltették mély álmából, azt ígérte nemsoká beér és kivizsgálja az esetet. Csak bámulom ennek a fiúnak az élettelen testét, tekintete a semmibe mered. Tudta, hogy mit csinál? Vajon tudatában volt egyszer is, hogy milyen életet választottak neki? Elfogadta a parancsokat és végre is hajtotta mindet. Szívem szerint mellé térdelnék és addig ráznám, míg magához nem tér. Üvöltenék a fülébe, hogy miért? Miért ölte meg magát pont most? Most, amikor szükségem lenne minden információra.

- Ő volt az egyetlen esélyem, hogy megtaláljam a lányomat – suttogom. – Micsoda véletlen, hogy pont ma lett öngyilkos… 

- Gondolod, hogy előre eltervezték? – kérdi Daniel. 

- Mit gondolsz… ha Benjamin megparancsolta neki, hogy hogy éljen, nem tett így a halálával kapcsolatban is? 

- Van benne logika… hiszen a fiúnak voltak egyedül információi róla… bármikor kifecseghetett volna valamit a bíróságon… 

- Tíz éve is egy halállal próbálták megúszni a fiú tettét, egy ideig be is jött. Most pedig magára vállalta mind a hat gyilkosságot. Vallott, meghalt és az ügy lezárva. Nincs további nyomozás, miért is lenne… most már az elmeállapotára se lehet hivatkozni, fel se merül a kétség, hogy nem ő tette ezeket a szörnyűségeket. Redcliff ismét megússza, szabadon éli a hátralévő kis életét… - dühögnöm, közben érzem ahogy kicsúszik kezeim közül az irányítás. - Azt a pár percet, amit még adok neki. 

- Claire… 

- Ha Alice egy haja is meggörbül… 

- Tudom, én is így érzek. Lényegtelen, hogy Junior meghalt… ugyanis Redcliff téged akar, te is tudod ezt. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára ismét felkeres! 

- Alig várom! – morgom. 

--

Valamikor az éjszaka közepén járhatunk, mikor arra riadok fel, hogy megcsörren a telefonom. Nyulakat megszégyenítő sebeséggel ugrok ki az ágyból, pedig lefekvéskor három szem altatót vettem be, de ezek szerint mit sem érnek. 

- Halló? – szólok bele a telefonba. 

- Remélem nem keltettelek fel. 

- Ki beszél? 

- Ó, milyen udvariatlan vagyok. Benjamin Redcliff vagyok!

- Mit akar? Hol a lányom? 

- Mindent a maga idejében, Claire… Ideje lenne megtanulni, hogy nem kell mindig úgy rohanni! 

- Hol van? – erősködök. 

- Jó helyen van, semmi baja nem esett még. 

- Honnan telefonál? 

- Egy telefonfülékéből, kár is lenne lenyomozni, megyek tovább nemsoká. Gondolom hallotta, hogy milyen szerencsétlen veszteség ért tegnap. 

- Juniorra gondol? 

- Igen, az a szegény fiú… vége, mint a botnak. – mondja, hangjában azonban nem sok részvétet vélek felfedezni.

- Vajon miért vagy kiért ölte meg magát? – teszem fel a kérdést.

- Elvégezte a feladtát a földön. Neki most kellett mennie. 

- Mit akar a lányommal? 

- Gyönyörű lett… olyan, mint egy kis rózsaszál. Nemrég még csak bimbó volt, most viszont kinyílt és illatozik… olyan kecses, minden mozdulatában egy táncos veszett el… 

- Ha egy ujjal is… - sziszegem.

- Nem kell aggódni, Claire. Hajlandó vagyok üzletet ajánlani. 

- Mégpedig? 

- Hajlandó vagyok lemondani a lányról, abban az esetben, ha kapok helyette valaki mást. 

- Magamat tudom felajánlani. – mondom gyorsan. – Úgyis engem akar, nem? 

- Én is így gondoltam. Áll az alku? 

- Igen, mindenképpen. – vágom rá. 

- De… - szólal meg. – Maradjon kettőnk közt ezt a dolog… nem szeretnék rendőröket a képbe. Ha megtudják, ugrik az üzlet és sajnos a lánynak meg kell halnia. Remélem megértettük egymást, Claire. 

- Nem szólok senkinek. 

- Jó kislány! Elküldöm üzenetben a címet nemsoká, egyedül gyere. Ott lesz a lány. Átadod neki a kocsit, tud vezetni igaz? 

- Tud, valamennyire. 

- Nem baj, jut ameddig jut. Ő hazamegy, te pedig a helyére kerülsz. 

- Rendben. 

- Ó és Claire… csak akkor kezdj bele a cserébe, ha kész vagy meghalni. Én mindig állom a szavam, betartom az alku rám eső részét. Vajon te is? 

- Én is, esküszöm. 

Bontom a vonalat, majd elindulok a fürdőbe. Letusolok és még a hajamat is van időm megmosni, mielőtt végre megérkezne az a bizonyos üzenet. Fekete farmert és bőrdzsekit húzok. A kabát jobb oldali zsebébe bújtatom fegyverem, hátha lesz alkalmam használni is. Egy pillanatra megállok a hűtő előtt, leemelem róla a mágneses tollat. Az egyik cetlire pöttyentem annak hegyét, azonban képtelen vagyok szavakat formálni vele. Pedig annyi mindent írnék, annyi mindent kéne megmagyaráznom Alice-nek, de valószínűleg erre már soha nem lesz alkalmam. A „szeretlek kislányom” szöveg első betűjét sikerül lefirkálnom, a többi már nem megy. Lerakom a tollat, majd könnyes szemmel a ferde „s” betűre pillantok még egyszer. 

Bezárom a lakást, majd beülök a kocsiba. Elszántan lépek a gázra, tudom mit kell tennem, habár fogalmam sincs mi vár majd rám, ha egyszer odaérek. Tartok tőle, hogy Redcliff nem valami szavahihető ember és felrúgja az alkut. Lehet, hogy mire odaérek, Alice már nem is lesz életben… honnan is tudhatnám. Azonban akkor is kérdéses a végjáték, ha a férfi tartja a szavát. 

Némi térképes segítséggel végre elérek a megadott címre. Első ránézésre valami ezer éve elhagyatott gyárépület lehet, ahol ma már a madár se jár. A rozsdás falak mentén még a fű is kikopott már. Az ülésem hagyom a térképet, hiszen Alice se fogja kiismerni ezen a helyen magát. Remélem azért hazatalál valahogy, bár még abban sem vagyok biztos, hogy ilyen idegállapotban megtalálj a pedálokat. Most igazán bánom, hogy nem irattam be még egy autósiskolába se… nyilván erre se volt időnk. Annyi mindenre nem jut időnk már, miért kell ilyen mocskosul elbánnia velünk az életnek? Tényleg ezt érdemlem, hisz nem vagyok rossz ember… legalábbis vannak nálam rosszabbak a világban. 

Leparkolom a kocsit, majd elindulok az épület felé. Egy ideig eltart mire sikerül kinyitni a súlyos ajtót, ezután belépek a sötét, dohos terembe. Belülről is pont olyan lepukkadt és keserves látvány, mint kintről. Az épület minden egyes lépésem hangját visszaveri, még saját lélegzetemet is hallom, akkora az üresség itt. Az omladozó tetőszerkezet helyenként átengedi az esőt, ezért néhány pocsolyán is át kell vágnom magamat. Pulzusom az egekbe emelkedik, a nyaki ütőeremen áttóduló vér még a dobhártyámban is lüktető érzést vált ki. 

- Tedd le a fegyvered – szólal meg Redcliff, azonban sehol nem látom. – Pakolj a földre mindent és ne próbálkozz semmivel, különben a lány meghal! 

- Rendben! – mondom beleegyezően. 

Kihúzom zsebemből a piszolyt, majd a földre rakom. Elrúgom, amilyen messzire csak tudom, majd felemelt kezekkel megállok. Várok és várok, még az életem is lepörög előttem, mire végre meglátom lányomat, ahogy rohan lefele a vaslépcsőn. Zokogva borul a nyakamba, belém temeti könnyes arcát. Úgy kapkod a levegő után, hogy megszólalni sem tud. Egy percre becsukom szemem, majd hajára hajtom fejemet. Próbálom belevésni elmémbe hajának édes, kókuszos illatát, aztán elengedtem, majd mindkét kezemmel megfogom vállainál. 

- Jól vagy? – kérdem. – Ne haragudj, Alice, nem akartalak belekeverni téged is ebbe! Kérlek, egyszer bocsáss meg nekem! Most pedig… el kell innen menned, kint áll a kocsi, ahogy tudsz, azonnal telefonálj Danielnek, rendben? 

- Te nem jössz? – kérdi remegve.

- Alice, én nem mehetek. 

- Miért nem? 

- Vagy te, vagy én. Indulnod kell! 

- Nem! Könyörgök anya, ne maradj itt! Nem tudok egyedül hazamenni, kérlek! Nem teheted ezt… 

- Hívd Danielt, majd ő megkeres. A kocsiban van egy térkép és a mobilom is. 

- De mi lesz veled? 

- Alice, nagyon szeretlek! 

- Anya… 

- Az istenért se akarnám félbeszakítani ezt a csevegést, de változott némileg a terv – szólal meg Redcliff. – Alice hazamehet, de egy barátom elviszi egy darabon. Kap a szemére egy kis takarást, aztán a cimborám kirakja a városban valahol. Onnan felhívhatja ezt a bizonyos Danielt… 

- Nem erről volt szó! – csattanok fel. 

- Nem esik baja, de nem szeretném, ha elvezetné idáig a rendőröket. 

- Rendben.

Az ajtó felé kísérem a lányt, még egyszer utoljára megszorítom a kezét, aztán behúzom az ajtót mögötte. Visszasétálok az egyik víztócsa mellé, majd letörlöm arcomról a könnyeket. 

- Itt vagyok. – mondom halkan. 

- Örülök, hogy álltad a szavad, Claire. Nem voltam benne biztos, hogy itt maradsz, de örülök, hogy jól döntöttél. Másképp kénytelen lettem volna, valami drasztikus lépésre. 

- Ő elmegy, én maradok. Pont, ahogy megbeszéltük. 

- Rendben. Ebben az esetben én is állom az alku rám eső részét, a lány épségben hazaér. Te pedig sétálj a lépőcsőhöz, ott találsz egy kis dobozt. Nyisd ki és vedd ki belőle, amit találsz. 

Úgy teszek, ahogy Redcliff kéri. A fekete kis dobozban egy injekciós tűt találok. Óvatos mozdulatokkal kiveszem, majd várom a további utasításokat. 

- Alice olyan okos, mint az anyja. Biztos vagyok benne, hogy így is emlékezni fog az útvonalra – mondja. - Csak altató van benne, ne aggódj. Add be magadnak, aztán elmegyünk egy másik helyre, ahol végre alkalmunk nyílik beszélgetni egymással. 

- Azt hittem lerendezzük itt és most. 

- Nem… évtizedek óta várok erre, szeretném kiélvezni. 

- Évtizedek? – kérdem értetlenül.

- Nem kell mindent értened, nyomozónőm. Tűrd fel a kabátod ujját és szúrd be a tűt! 

Leülök a földre, majd felhúzom a dzseki ujját. Felsandítok az emelete, de hiába minden, fogalmam sincs hol lehet a férfi. Hang alapján se tudom bemérni, mindig máshonnan visszhangzik vissza felém, de az is lehet, hogy mindig változtat helyzetén. Bőrömhöz érintem a tűt, majd nagy levegőt veszek és benyomom. Képtelen vagyok nézni, ezért csukott szemmel nyomom magamba az altatót. Közben csak lányomra tudok gondolni… na meg a tűre. 

Beletelik pár pillanatba, hogy megérezzem a lötty hatását, először csak enyhén szédülök, utána azonban lórúgásszerű érzésem támad fejtájékon és azonnal padlót is fogok. 

--