Éppen egy hete történt, hogy végre elhagyhattam a kopott kórházi szállást, most azonban ismét a klinika felé kényszerülök hajtani. Talán nem volt életem legszebb pillanata, amikor hazatérhettem, de azért egy hónap kényszerkezelés után isteni volt megélni. Mivel gyengélkedő testem miatt még nem állhattam vissza szolgálni a hazát, egy igazán unalmas kis szerdai napot terveztem mára, egy olyat, amin az ember csak odahaza döglik és hol az egyik, hol a másik oldalára fordulgat. De mint tudjuk, ember tervez és Isten végez, így hát egészen más irányt vett ez a nap, mikor megcsörrent a telefonom. 

Az onkológia egyik álmos nővére hív a rossz hírrel, azt kéri minél hamarabb menjünk be a kórházba, ugyanis Alice apja elég rossz passzba került. Ő nem szeretne jóslába fogni a telefonban, de úgy ítéli meg, hogy nem sok időnk van már elköszönni. A hír hallatán elkap a gyomorgörcs, testem alig látható remegésbe kezd. 

Alice ujjait tördelve, körmeit rágcsálva ül mellettem az anyóson egész úton. Egy árva szót sem szólunk egymáshoz, még a rádiót se kapcsoljuk be kivételesen. Mint anya, természetesen tudom, hogy kiváló pillanat lenne ez néhány nyugtató szóra, de egyszerűen nem jön az ihlet. Inkább némán tépelődünk. Mégis mit tudnék neki mondani? Őszintén sajnálom, hogy leveszti az apját, akit csak tizenhat év után sikerült megismernie. Miután megszabadultam Redcliff barlangjából, egy ideig jó állapotban volt Brian. Alice gyakran aludt nála, hiszen engem nem engedtek haza sokáig. Körül kerültek egymáshoz, napról napra láttam az egyre erősödő kapcsolatot köztük. Aztán nagyjából két hete fordult a dolog rossz irányba, Brian hirtelen lett nagyon rosszul. Azóta bent fekszik, már lélegezni sem képes segítség nélkül. Sajnos tudtuk, hogy erre hajaz a dolog, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar és ilyen módon kell megélnünk ezt. Óhatatlanul belekerültünk érzelmileg, máskülönben nem is lennénk jó emberek. Természetesen a lányt jobban megviseli, de még magamban is érzem a kínt.

Amikor a folyosóra lépünk, már a kórterem előtt várnak ránk a nővérek. Az egyik duci nő a fülembe súgja, hogy mielőbb menjünk be és búcsúzzunk el, nincs már sok vissza. Alice amint meglátja a csöveken lógó apját, azonnal sírva is fakad, majd leül az ágy mellé egy pirinyó székre. Megmarkolja Brian kezét, majd fejét a férfi mellkasára fekteti. Szótlanul állok az ágy végében, fogalmam sincs mit kéne jelen pillanatban tennem. Talán nekem is oda kéne ülnöm hozzá, de valahogy mégis képtelen vagyok megmozdulni irányába, egyszerűen a földbe gyökereznek a lábaim.

Csak várunk és várunk csendben, szinte visszafojtott levegővétellel, aztán hirtelen megszólal az a bizonyos bántó hang a monitorból. Nem tagadom, összeszorul a szívem, amikor meglátom a vízszintes csíkot futni. Ilyenkor még várná az ember, hogy megremegjen az a makacs vonal, bár igazából mindenki tudja, hogy erre semmi esély. Lepillantok az órámra, csak ekkor tudatosul bennem, hogy az egész mindössze négy perc volt. Négy perce jöttünk be azon az ajtón és már el is ment Alice apja. Az egykor erős combú, magas fiú… mindössze négy perc volt. Mire elég négy perc egy életből?

Egy nővér kikapcsolja a monitort, így végre abbamarad a dobhártyánkat kínzó sípolás is. nyomasztó űr marad a levegőben. 

- Menjünk – súgja Alice. 

- Maradhatunk, amíg csak szeretnél. 

- Nem, tényleg menni akarok. 

Elhagyjuk a kórtermet, de még képtelenek vagyunk beülni a kocsiba és elhajtani. Inkább kiülünk a kórház hátsó bejáratánál bujdosó kis kertbe. Elnézegetjük a pirosló rózsákat, és a borostyán méregzöld leveleit, ahogy azok felkapaszkodnak a kerítés mentén. Akár még szép is lehetne. 

- Sajnálom, Alice – mondom. – Sose akartam, hogy így lásd az apádat. 

- Legalább láttam… ha nem is sok ideig, de legalább megismertem. 

- Igen, végül is jó, hogy így alakult.

- Tudod nem így képzeltem el, amikor még nem ismertem. Azt hittem, hogy egy rossz ember, hiszen elhagyott téged és én nem is érdekeltem soha. Most, hogy megismertem, rájöttem, hogy nem volt rossz ember. 

- Nem csak a rossz emberek hibáznak, Alice. Élete utolsó hónapjaiban pedig azon volt, hogy jóvátegyen mindent… nem akart úgy meghalni, hogy a lánya egy szemét alaknak tartsa… 

- Annyira féltem, hogy te is meghalsz… - tör ki zokogásban. – Azt hittem, hogy mindennek vége… hogy az a bolond férfi megöl mindkettőnket! Aztán csak azért imádkoztam, hogy haza gyere… 

- Tudom és nagyon sajnálom, kicsim! Nem akartalak kitenni ennek, hidd el nekem!

- Már ezerszer bocsánatot kértél, pedig inkább neked kéne haragudnod rám! Amikor a kezembe nyomtad a kulcsot és mondtad, hogy menjek el… én… ahogy beültem a kocsiba, egyszerűen alig tudtam elindulni, mert csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel én öllek meg! Ott hagytalak egyedül egy gyilkossal… és tudtam, hogy Daniel azonnal elindul értem, de éreztem, hogy te már nem leszel ott! Elindultam a kocsival, mert féltem, hogy utánam jön vagy, hogy meghallom a lövést, amivel lelő téged és amikor visszamegyek… ne haragudj rám! 

- Ne butáskodj, nem haragszom! Ügyes voltál. Szót fogadtál és elhajtottál, hogy biztonságos távból tudj szólni a többieknek. Látod, meg is találtak!

- De majdnem meghaltál, anya! 

- Áh, volt már rosszabb is. 

Legyintek egyet, majd összeölelkezve mégiscsak gyűjtünk elég bátorságot ahhoz, hogy elinduljunk a kocsi irányába. A kórházi kis büfében vegyünk egy-egy fagyit, elnyalogatjuk némi boldogsághormon reményében, két és fél óra ücsörgés után végül megunjuk a kertet. Sóhajtva ülök a kormány mögé, ugyanis még mindig sajognak a combjaimba vésett kis háromszögek, sajnos hosszútávú felépülési időt javasoltak az orvosok ezeknek is… igazán kellemetlen érzés, ahogy a farmeranyag dörzsöli a sebeket… 

Nagyjából egy hónapja arra fordítom az összes energiámat, hogy Alice elől eltitkoljam az igazságot. Hogy mi az igazság? Az, hogy totálisan megreccsentem lelkileg és fizikailag is. Akárhogy próbáltam tartani magam és keménynek látszani, Redcliff olyan könnyedén megtört, ahogy egy medvetalp a faágat. Ha belegondolok, hogy anno már az is megviselt, hogy számomra idegen családoknak okozott fájdalmat és én nem tudtam lecsukni bűneiért… hát ami ezek után jött, szinte már fel se fogható ép ésszel. Kezdve azzal, hogy elrabolta tőlem a gyerekemet, biztosan nem éltem volna túl, ha neki is baja esik. Megtörte a testem, akárhogy is nézem, megcsonkított… amíg élek, viselnem kell a belém vésett háromszögeket. Soha többé nem hordhatok ujjatlant vagy rövidnadrágot, hiszen kizárt, hogy más is meglássa ezeket. Az első napokban zokogva tudtam csak fürdeni, ahogy megláttam a mintákat, máris eltört a mécses. Mégis azt tudom mondani, hogy a lelki dolgok a legrosszabbak. Az a tehetetlenség, amit éreztem végig… a gyengeség és a kétségbeesés. Soha nem akartam ezeket érezni, egy nyomozó nem érezhet ilyesmiket… az a dolgunk, hogy megfékezzük ezeket az állatokat. Benjamin pedig kénye kedve szerint kaszabolt miközben a Bibliát olvasta rám. Kiráz a hideg, ha csak eszembe jut a babaolaj. Ahogy a férfi szétkente a testemen… többszöri ismétléssel. Hiába tudom, hogy már börtönben ül és esélye sincs onnan kijönni, még így is képtelen vagyok nyugodtan végig aludni egy éjszakát, állandóan felriadok valamire.  

- Hova megyünk, anya? 

- Fel kell vennünk Danielt a kapitányságon. 

- Jön hozzánk vagy hazaviszed? 

- Egyik sem. 

- Akkor? 

- Van egy kis meglepetésem. 

- Mi az? 

- Pont azért meglepetés, mert nem árulom el előre! 

Behajtok a kapitányság elé, azonnal meg is pillantom társamat. Az öreg gyerek pénzérme dobálgatással bírta csak ki ezt a hosszú várakozási időt… Nyöszörögve, elégedetlenkedve ül be a hátsó ülésre. Na, nem csak az elhelyezéssel van problémája, hanem magával a járművel is. Daniel ugyanis csak a saját kis tragacsában hajlandó közlekedni, ha olykor kivételt kell tennie, az felér neki egy-két gyomrossal.

 Mikor a színház parkolójába érünk, leállítom a motort. Alice értetlenül pislog rám, lövése sincs, mit higgyen. Lábai ideges mocorgásba kezdenek. 

- Ma van a hattyúk tava premier – mondom halkan. – Rekord mennyiségű jegy fogyott el, ezért azt hiszem, hogy a közönség megérdemli, hogy a leszebb hattyútól láthassa. 

- Ezt hogy érted? – kérdi, miközben szemében könnycseppek kezdenek sorakozni.

- Szerintem ott kéne lenned a színpadon, Alice. 

- De… azt mondtad, hogy nem táncolhatok!

- Olyan rövid az élet… szeretném, ha megélnéd! Tudom, hogy ennél jobban semmit nem szeretsz a világon, nem fogom elvenni tőled. Nemsokára felnőtt leszel, meg kell tanulnod irányítani az életedet és helyesen csinálni.  

- Többet nem csinálok olyat… amit tettem, ígérem. Tudom, hogy nagy hiba volt. – ígéri el-el akadó hangon.

- Jól van.

- De nincs is ruhám! Nem tudok így táncolni! 

- Van neked valami a csomagtartóban. 

Alig mondom végig a mondatot, Alice már ki is ugrik és a kocsi hátuljához rohan. Felnyitja az ajtót, majd a tülszoknya látványától felsikkant örömében. Kikapja az egész szettet, majd a nyakamba ugrik. Olyan erővel szorít a fene nagy boldogságában, hogy csaknem kiszorítja belőlem a szuszt. Még azt se tudja eldönteni, hogy sírjon vagy kacagjon, ezért felváltva, sőt néha kombinálva teszi ezeket.

- Te vagy a világ legjobb anyukája! Ezt komolyan mondom, nem csak ezért! – hebegi izgatottan.

Alice boldog ugrálva, botladozva indul el a hatalmas szoknyával a bejárat felé, meg se vár minket, már rohan is az öltözőbe. Nincs szüksége kísérőre, hogy megtalálja a helyét. Ő pedig ebbe a világba, egyenesen a színpadra született, ez ellen pedig nem tudnék én se tenni. Hozzáteszem, hogy már nem is akarnám megakadályozni. 

Daniel és én közben elfoglaljuk a nézőtéren helyünket, ahogy leülünk, szinte már emelkedik is fel a függöny. Óvatosan a férfi tenyerébe csúsztatom kezem, aki ezen halványan elmosolyodik, majd összekulcsoljuk ujjainkat. 

Először egy csapat fehér ruhás lányka jelenik meg a színpadon. Nyitótáncuk tökéletesen imitálja a madarak kecses mozgását, köztök megjelenik egy bohócszerű kosztümbe bújt férfi is, majd együtt járják el az örömtáncukat. Mikor a részlet végére érnek, Alice a színpad közepére lépked. A lány együtt mozdul és lélegzik a zenével, minden mozzanata olyan tökéletes, mintha csak erre gyártottuk volna tizenhat éve. Kisvártatva megjelenik a herceg is, majd a sok fehér hattyú közül kiválasztja a legszebbiket, majd szerelmes táncot lejtenek egymással. A királyi sarj gonosz anyja is felbukkan, aki eltiltja a fiút szerelmétől. A lány és hattyú társai csakis az igaz szerelem reményében szabadulhatnak fel az átkuk alól, hogy ismét emberi formát ölthessenek, azonban a fekete hattyú elcsábítja a herceget, ezzel összetörve a szerelmesek szívét. Alice teljesen átváltozik, mikor a fekete lányt játssza, mozdulatai tüzesek és energikusak, szemében perzselő gonoszság bujkál. Természetesen a történet végén felszabadítja a hattyúkat a herceg, s mindenki szabadon élhet tovább, ahogy annak lennie kell. 

Könnyes szemekkel nézem, ahogy az én lányom a színpad elejére sétál, s meghajol a tapsoló közönségének. Az igazgató egy csokor virággal jutalmazza meg kitűnő munkájáért, majd a többi táncossal együtt is elbúcsúznak, háromszor hajolnak meg a hálás nézőknek. 

Igazából nem kellett sokat gondolkodnom, hogy elengedjem-e erre a fellépésre. Amikor megkaptam Brian állapotáról a hírt, tudtam, hogy nincs sok már vissza. Egy ilyen tragédiát pedig csak egy módon tudtam enyhíteni, visszaadtam neki azt, amit a világon a legjobban szeret. Mindig is ő volt a hattyú, a fekete és fehér együtt. A jó és rossz oldal küzd az ő lelkében is, én pedig azon vagyok és leszek is mindig, hogy az nyerjen, amelyiknek nyernie kell. Ezért hát felhívtam a tánciskolát és megbeszéltem velük, hogy a főszerep Alice-é lesz, nála jobban amúgy sem érdemli meg senki sem. A tanár majd kiugrott a bőréből, alig tudtam lehalkítani a telefonomat hallásom védelme érdekében.

A nehéz függöny egyszer csak leomlik a plafonról, ezzel jelezvén, hogy az előadásnak ezzel vége. A táncosok a színpad oldalán lévő lépcsőkön futnak az öltözőkig. A közönség felegyenesedik, majd mindenki elkezdi a legrövidebb utat kutatni a kijárat irányába, én azonban még ücsörgök egy kicsit. 

- Ne menjünk? – kérdi Daniel, kicsit megszorítja kezemet, hogy biztosan felkeltse figyelmem. 

- Ne, még ne. 

- Jól vagy? 

- Jól, sőt nagyon jól. Csak… ki akarom élvezni a pillanatot. – suttogom.

- Szép előadás volt, Alice kiváló táncos. 

- Igen, ő egy csodálatos gyerek… - mondom, majd hirtelen elakad a szavam. - Én pedig életben vagyok. 

- Igen, de biztos, hogy rendben vagy? 

- Élek és itt lehetek – tudatosítom magamban is, ahogy kimondom. – Egy hónapja nem hittem volna, hogy itt fogok ülni most, Daniel. 

- Itt vagy, ideje elhinned, Claire. Mehetünk? 

- Csak egy percet adj még. 

- Rendben. 

Szótlanul bámulom a bársonyfüggönyt, csak meredek magam elé, pedig minden irányból szállingóznak a kimentet után kutakodó szülők és testvérek. Mégsem tud egyikük sem kibillenteni a mozdulatlan bámulásból, nem tudják ellopni tőlem ezt a pillanatot. Most először fordul elő, hogy végre nem kavarog megannyi gondolat a fejemben, hogy végre nem Redcliff van a középpontban. Most már nem kell azon agyalnom, hogy jól tettem-e, hogy életben hagytam, ugyanis ebben a pillanatban minden lényegtelennek tűnik. Az elmúlt két év bajait és kínjait lerakom egy képzeletbeli lufiba. Tele pumpálom levegővel, majd elengedem a semmibe. Had menjen, minél messzebb lesznek tőlem, annál jobb lesz! 

Visszatérve az előadása, őszintén mondom, hogy életemben nem láttam még ilyen szépet és léleksimogatót. Micsoda kár lett volna meghalni még előtte… micsoda kár. 

Találkoznom kellett az Ördöggel, hogy megismerjem. 

2016. 06. 13.

Vége