Hasogató fejfájással kezdem a napot. Hiába reménykedek, a friss levegő sem segít rajtam. Sikerült olyan egyszemélyes bulit csapnom, amit ha tehetné, még a paradicsomszósz is letagadna. 

A főnök irodájába veszem az irányt, már a folyosón hallom krákogását. Húsz éve nem tudja letenni a bagót, hiába liheg már attól is, ha három lépcsőfokot kell megtennie. Szerencsére nem kell már aktív nyomozóként szelnie az utcákat,  de lássuk be, hogy ilyen állapotban nem is aratna világraszóló sikereket. 

- Jó reggelt! – köszöntöm. 

- Jobbat… kér kávét?

- Nem, köszönöm. 

- Hogy van a sérülése? 

- Kiválóan, már nem is érzem. 

- Ne húzzuk tovább az időt – kezdi mondandóját. - A mai napon ismét behozzák a Másolót a kihallgatóba, de semmi esetre sem szeretném, ha maga a helyiség közelében lenne. 

- Tessék? Ezt nem gondolhatja komolyan, egyedül velem állt szóba a fiú! 

- Igen, míg magára nem támadt! 

- Egyszeri eset… - nyögöm felé. 

- Hogy lehet benne biztos? Az egy nyomorult bolond! Ezen a kapitányságon nem történhet meg ilyesmi, nagyon komolyan rontja a hírnevünket, ha egy rendőrre támadnak a kihallgatóban… Különben is, hogyan történhetett meg? Miért nem volt megkötve a gyanúsított keze? 

- Elájult és a mentősök nem tudták stabil oldalfekvésbe helyezni a láncok miatt. 

- Ekkor tért magához? – kérdi halántékát dörzsölgetve.

- Igen. 

- Hogy jutott éles tárgyhoz odabent? 

- Én vittem neki egy bögre tejet, annak az egyik darabját kapta fel a földről. – mondom halkan, mint egy vétkező gyermek. 

- Többet hallani se akarok ilyesmiről… Maga nem kezdő, Claire! Miért nem műanyag poharat vitt? 

- Egy olyan biztonságos helyzetet akartam generálni, ahol mer beszélni a fiú. Azt akartam elérni, hogy az otthon töltött idők jussanak eszébe… és ezáltal megnyíljon! 

- Gratulálok, sikerül felbátorítania! Morgan fogja kihallgatni. – jelenti ki.

- Biztos vagyok benne, hogy ha más megy be… 

- Végeztünk. – szögezi le keményen.

- Ha más megy be, nem fog beszélni. Tudja jól, hogy nem szokott cserben hagyni az ösztönöm! A fiú kötődik hozzám, tudja, hogy azzal beszélhet, aki tejet visz neki. Az anyjára emlékeztetem… Ráadásul Morgan?! Az egy tuskó! 

- Ha nem csal az emlékezetem, megölte az anyját, igaz? Van még kedve vitázni? – kérdi kezeit kérdően széttárva. 

Sértődötten hagyom el a főnöki lakosztályt. Nyilván egy részem tudja, hogy igaza van a férfinek és hiba lenne ismét ilyen állapotba hoznom Juniort, de egy másik részemet szörnyen zavarja, hogy át kell adnom a gyeplőt. Talán a büszkeségem, talán az érzés, hogy muszáj megoldanom az ügyet. Nem tudom, tényleg. Tartok tőle, hogy ha új ember megy be hozzá, kezdődik előröl minden. Olyan nehéz volt a fiút betörni és még messze nem értünk el így sem az elvárt szintet. 

A kihallgató felé veszem az irányt, mire ideérek, már bent ül Junior a helyén. A hátsó szobába állok meg, innen szépen belátni azt a részt, ahol a fiú ül láncaival. Én látok mindent, ő viszont nem láthat át az üvegen onnan. 

Morgan nagy lendülettel vágja ki maga előtt az ajtót, bögre nélkül ül a fiú elé. Köszön neki, majd bemutatkozik. Junior még akkor sem néz a férfire, mikor az tollat és füzetet vesz elő zsebéből. 

- Meséljen nekem a két áldozatról, Junior – szólal meg a kihallgató. – Miért pont őket választotta ki? Próbálkozott másoknál is? 

- Nem. Szépek, könnyűek voltak. – szólal meg a Másoló. Igazán nem számítottam rá, hogy szóra bírja, ráadásul ilyen könnyen.

- Miért kente be őket babaolajjal? – kérdi a förbi nyomozó. 

- Finom lesz a bőr. Puha és selymes, fontos ápolni. Le kell mosni a koszt, aztán fényesíteni. Kész is! 

- Kitől vette az ötletet? 

- Isten súgta a fülembe. – sziszegi megszállottan.

- Két éve történt négy hasonló gyilkosság. Mindegyik lányt babaolajjal kente be az elkövető. A fő gyanúsított pedig Benjamin Redcliff volt az ügyben. Ő mondta, hogy így csinálja? Folytatja a munkásságát? 

- Nem! – kiáltja a fiú. – A tejes hölgy… a tejes hölgyet akarom! 

- Nem, csak én vagyok itt. 

- Nem beszélek veled! – erősködik könnyes szemekkel. 

- De igen, Junior. Velem kell beszélnie vagy szólok az őröknek és máris viszik vissza a cellába! 

- Gonosz vagy! Nem… nem… - zokogja a fiú megtörten.

Fejemet csóválva nézem a történéseket, néha Daniel-re pillantok egy gondterhelt sóhaj kíséretében, majd ismét a kihallgató történéseit szemlélem. Mire jó ez a stílus? Csak azt éri el, hogy a fiú megint zaklatott és zavart legyen. Ennyi erővel én is bemehettem volna, valószínűleg fele ennyi kárt nem okoznék. 

- Emma, Daniella, Kate, Kristen… - motyogja a fiú. – Emma… Daniella… 

- Mit mondtál? – kérdi Morgan. 

- Kate és Kristen… Emma és Daniella! 

Teljes testtel rásimulok az üvegfalra. A döbbenettől eleinte nem is jutok szóhoz, csak Juniort bámulom. A fiú sorban kántálja a neveket percekig, közben két mutatóujjával háromszögeket rajzol az asztalra. Nekem nagyon is ismerősek ezek a nevek, de hogy a fiú miért ismételgeti…

- Mind én voltam. – jelenti ki határozottan Junior. 

- Hogy érted? 

- Én tisztítottam meg őket. Emma, Daniella, Kate, Kristen, Julie, Susan. Mind ott vannak már fent, jó helyen! Ők már tiszták, boldogok. 

- Te ölted meg mind a hat lányt? 

- Igen, mind én voltam. – mondja nagyot bólintva. 

- Junior, tényleg azt állítja, hogy mind a hat lányt maga ölte meg egyedül? 

- Igen, csak én. Én… én… Ott a háromszög, csak én tudom, hogy volt. Miért, miért? Én véstem, sitty-sutty befirkáltam. Vicces volt, igen. 

Kirontok a hátsó szobából, majd bekopogok a kihallgatóba. Mivel a főnöki utasítás szerint nem mehetek be, muszáj megvárnom, míg Morgan jön ki hozzám a folyosóra. Mikor ez végre megtörténik, a pasas előtt kezdek toporogni.

- Ezek a nevek… - suttogom. – Ők voltak Benjamin áldozatai! 

- Tudom. 

- Ugye nem hiszi, hogy tényleg a fiú tette?! Nem létezik, hogy képes lenne egyedül megoldani hat gyilkosságot! 

- Nem tudom, Thomson. Miért vallaná be, ha nem tette meg? – kérdi összehúzott szemekkel. 

- Gondolom falaz neki… vagy Benjamin mondta neki, hogy vallja be! Gondolkodjon már, biztos, hogy neki engedelmeskedik csak! 

- Lehetséges. – ismeri be. 

- Kérdezze meg, hogy az utolsó két lányba miért nem vésett háromszöget. Ó, és mit is jelent ez a háromszög? 

- Rendben. 

Feszültem várom, hogy a férfi visszaérjen a terembe, közben én is beállok eddigi leshelyemre. 

- Ha valóban maga követte el a gyilkosságokat, Junior… elárulná, hogy mit jelent a lányokba vésett háromszög? 

- Istent jelenti, szép jel. – dünnyögi a fiú. – Ugye szép? 

- És hova véste a mintákat? 

- A szájukba. – vágja rá. 

- Mind a hatnak? 

- Nem, nem. Kettő kimaradt, nem volt rá idő, futni kellett! Huss-huss, na futás! 

- Meglátta valaki? 

- Nem, soha! Idő volt, menniük kellett a mennybe. Ha sokáig várok, a lelkük nem tudja elhagyni a mocskos testet. – magyarázza az értetlenkedő nyomozónak. 

- Junior, hogy véste bele a szájukba a jelet, ha még a vér látványától is elájul? 

- Öh… én… - motyogja gondolatai közt kutatva. - Isten fogta a kezemet. 

- Junior, megkérdezem ismét – mondja Morgan szigorú hangon. - Valóban azt állítja, hogy meggyilkolt hat lányt? 

- Igen, én tettem mindet. Hat kicsi lány volt. 

- Egészen biztos, hogy nem volt segítsége? 

- Nem! Egyedül én. 

- Tisztában van azzal, hogy ezért börtönbe kerül? 

- Isten óvni fog, megmutatja az utat. Én tettem mindent, én voltam! Emma, Daniella, Kate, Kristen, Julie, Susan nincs már idelent. A fényben vannak, ott nincs már fájdalom. Érti már? A lányok ilyenek, ezt kell tenni velük. 

- Végeztünk. 

- Hol a tejes hölgy? Neki is látnia kell a szép fényt! Mennie kell, eljött az ideje. Mocskos koszos ribanc, megtisztulsz! Mondja meg neki! Junior üzeni, hogy megtisztulsz! 

- Vigyék a fogdába! – parancsol Morgan az őröknek. 

A fiút eloldozzák a széktől, majd kikísérik a folyosóra. Mire én kiérek, ő és az őrök már a liftben vannak. A kávéfőzőhöz lépkedek, majd töltök magamnak egy jókora adagot. Sóhajtva kortyolok bele, rágcsálni kezdem a még el nem olvasd cukorszemcséket. Megvárom, míg Morgan a nyomozás összes résztvevőjét a tárgyalóhelyiségbe vezényli, majd én is csatlakozom a nyájhoz. 

- Nos, úgy tűnik a két éve történtekről szóló ügyet is lezárhatjuk – szólal meg az FBI-os. 

- Nem hiszem, hogy valóban ő követte volna el mind a hat gyilkosságot! – csattanok fel. – Egyszerűen nincs olyan szellemi állapotban, hogy képes legyen ilyesmire… még ha a testi ereje meg is van, mégis hogyan tudná szinte tökéletesen eltűntetni a nyomait? És két éve hogy került Benjamin vére a lány körme alá? Igen, nem fogadta el a bíróság, de attól még ott volt, mint nyom! 

- Az utolsó két gyilkosságot egyértelműen ő követte el és habár az előző négyhez nem tudjuk egyértelműen kötni, a hasonlóság miatt mégis nehéz lenne megkérdőjelezni ezt a vallomást. Hiszen az ügyek közti eltérést is megmagyarázta azzal, hogy most nem volt ideje vésegetni. – mondja határozottan. 

- Morgan, biztos vagyok benne, hogy Redcliff volt a való elkövető. Ezt a fiút csak rongybabaként irányítja… rávette, hogy tegyen vallomást, így az ő neve már nem merül fel gyanúsítottként! A fiút lecsukják, ő pedig vígan él tovább! 

- Valószínűleg a fiút sem csukják le. 

- Hogy érted? – kérdem.

- A bíróság a tárgyalás során biztosan indítványozni fogja a fiú elmeállapotának kivizsgálását. Mindenki láthatta, hogy nem mondható normális, korának megfelelően viselkedő és beszámítható férfinek. Ebben az esetben pedig nem börtönbe kerül, hanem elmegyógyintézetbe. 

- Zseniális… tehát végül mégsem bűnhődik meg senki ezekért az elvett életekért… - összegzem a lényeget. 

Befejezettnek tekintem a megbeszélést, ezért nagy lendülettel el is hagyom a termet. Sőt, az egész kapitányságot. Annyira felforrósodik az agyam, hogy még a kocsit se tudom beindítani elsőre. Lefullasztom, ilyen nincs! Utoljára harminc éve csináltam ilyet, amikor még oktató ült mellettem és hülyeségekkel tömte a fejemet.

Valami zegzugos erdei útra sikerül rátévednem, ezért egy fél órás késéssel, de azért hazaérek. A lakás állapotáról inkább nem is nyilatkozom, odébb rúgok két kabátot a lábtörlőről, hogy legalább a cipőmnek legyen helye. A hűtőhöz lépek, a cetliket kezdem bogarászni. Alice ma jön haza az apjától, sőt pontosabban szólva, már haza kellett volna érnie egy órája. Mindegy, biztos belemerültek az apa-lánya percekbe. 

A tegnapi főzicskélésből maradt pudingért nyúlok, először az eperdarabokat kanalazom be a tetejéről, utána pedig jöhet a többi is. Könyörtelenül elpusztítom.

Hiába teszek-veszek a lakásban, nem sikerül elterelnem Junior vallomásáról a gondolataimat. Csak arra tudok gondolni, vajon hogyan fogom bebizonyítani, hogy Benjamin kényszerítette arra a fiút, hogy beismerje mind a hat gyilkosságot. Még ha meg is állapítják róla, hogy nincs éppen a toppon szellemileg, akkor is bevallotta a gyilkosságokat. 

Két gyors, egymásutáni csöngetés zavarja meg elmém táncát. Sikerül leblokkolni, mikor kinyitom az ajtót, ugyanis eddig biztos voltam benne, hogy Alice csönget, hiszen sűrűn a szobájában felejti a kulcsát. Azonban gyermekem helyett egy idegen férfi áll a lábtörlőn. A futár átnyújt egy papírt, majd visszaül robogójára és békésen tovahajt. 

Erősen gyanakodva fogom a papír csücskét. A belső kis nyomozóénem megkongatja azt a bizonyos csengőt, elsétálok egy tiszta kukászsákért, majd annak segítségével fogdosom össze a továbbiakban. Elkezdtem kibontani a borítékot, melyből egy apró kis cetli csusszan ki. 

„Micsoda szép lánnyá cserepedett a te édes kis balerinád!

Elvettél tőlem valamit, ezért most én is elveszem őt tőled!

Üdvözlettel és mély csodálattal,

Benjamin Redcliff”

- Nem, nem, nem… ez nem lehet! – motyogom miközben telefonomért kutatok a konyhapulton. Brian számát kezdem tárcsázni. – Brian? 

- Igen? – szól bele gyanútlanul a férfi. 

- Nálad van még Alice? 

- Alice? Nem, már vagy két órája elment a busszal. 

- Ez nem lehet… - nyögöm, majd jól hallhatóan roppan egyet a lelkem.

- Mi a baj? 

Alice mobilját kezdem csörgetni, de hiába, még csak ki sem csöng a vonal. Ez egyszerűen nem lehet… az én lányommal ez nem történhet meg! Egyszerűen kizárt, hogy az a mocsok elvegye tőlem… Biz Isten, megtalálom, ha addig élek is! 

- Itt Daniel – veszi fel társam a telefont. 

- Azonnal mérjétek be Alice mobilját! – mondom zaklatottan. – Daniel elkapta… már lassan két órája otthon kéne lennie, Daniel. Küldött egy cetlit, hogy nála van. Hiába hívom, ki se cseng a mobilja! 

- Ez nem lehet igaz… 

- De igaz, Daniel! Kérlek, mérjétek be! – sürgetem. 

- Oké, csinálom. Várj egy kicsit… nem, nincs jel.

- Nem hiszem el… Mérjétek be Redcliff lábbilincsét, azonnal indulj el te is a házához! Szólj két járőrnek is! 

- Indulok! Claire, ne csinálj semmi őrültséget, ha előbb odaérsz! 

- Hová gondolsz… - morgom, közben eldönti agyamat a fekete köd. 

Felkapom a kocsikulcsot, majd kirontok a házból. Nyilván nincs időm pulzust méregetni, de ha megmérném, biztos kiderülne, hogy rekordot döntök éppen. Ráadásul olyan jól sikerül a kocsi kilövése, hogy tolatás közben elgázolom a szomszéd postaládáját és kerti törpéjét is. 

Természetesen én érek először oda Benjamin házához. Még csak eszembe se jut, hogy megvárhatnám esetleg a többieket is, helyette inkább berúgom magam előtt az ajtót. Nem cicózok, töltött fegyverrel kezdem kutatni az utolsó perceit töltő gyilkost. Azonban hiába járom körbe kétszer is a házat, senkit nem találok. 

- Megvan? – kérdi Daniel, mikor végre betoppan ő és a járőrök is. – Claire? 

- Nem, üres a ház. 

- Nézed a padlást? Pincét is? 

- Néztem hát… senki nincs itt! – mondom ingerülten. 

- A járőrök átnézik még egyszer! 

- Jó.

- Figyelj, felraktuk Alice-t az eltűnt személyes listájára… és kiadtam a körözést Redcliff ellen. Nem jut messzire, hidd el. 

- Hidd el, hogy pont odáig jut, ameddig kell! Direkt játszik velem, direkt! De miért nem engem vitt el? Miért nem öl meg végre engem és zárjuk le ezt az egészet? Mindenki tudja, hogy én kellek neki, mire jó ez a játék? Hát nem tudja, hogy önként elsétálnék vele a történet végére?! 

Zokogva borulok a férfi mellkasára. Most az egyszer, nem érdekel, ha gyengének látnak. Még ha zavarna is, akkor se változtatna azon a tényen, hogy egy megtört, legyengült porszem vagyok csak ebben a világban. Egy senki, aki nem tudta megvédeni a saját lányát sem. Ha még ez sem megy, mi értelme az életnek egyáltalán? 

- Nem fogja bántani a lányodat. – jelenti ki Daniel, olyan határozottsággal, amit jelen helyzetben képtelen vagyok megérteni.

- Honnan tudhatnád? 

- Téged akar… te magad mondtad, hogy játszik veled. Nem fogja bántani, tudom. 

- De ha mégis… - szipogom, majd elakad a szavam. 

- Eszedbe se jusson ilyesmi! Megtaláljuk és hazavisszük, érted?   

Az egyik járőr elém lép, megvárja míg letörlöm könnyeimet, majd megszólal. 

- Megtaláltuk Redcliff lábbilincsét. Valahogy leszerelte magáról, ezért tudta elhagyni a házat. – tájékoztat. 

- Mi van a felügyelőjével? – kérdem.

- Hiába hívjuk Jim Hiltont, nem veszi fel. 

- Felhívom Jack-et, hogy mérjék be a telefonját! – mondja Daniel, majd tárcsázni kezd. – Pár perc és meglesz Hilton!

- Még valami, nyomozók! Redcliff kocsija kint áll a platón, tehát nem tudjuk, hogy milyen járművel közlekedik. 

- Csodás… 

Beülünk a kocsiba, hogy mégse lásson a fél rendőrállomány ilyen állapotban, majd csöndben várunk pár percet, hogy Jack végezzen a kereséssel. Mikor megkapjuk a bemért mobil címét, homlokunkat ráncolva nézünk egymásra. 

Kiszállok a kocsiból, majd Redcliff rozsdás furgonjához lépek. Daniel fegyverrel a kezében mögém áll, majd biccent, hogy nyithatom. Rámarkolok a csomagtartó ajtajára, majd jól megrántom. Ahogy kinyílik, megcsap egy ismerős szag. Egyes emberek azt hiszik, hogy csak a több napos, bomlásnak indult tetem lehet büdös. Nos, nagyot tévednek. Nincs annál büdösebb, mint amikor egy frissen felkaszabolt hullát találunk. Az egész test és tetthely úszik a vérben és a jó kis béltartalomban… inkább nem is részletezem tovább. Szar egy helyzet, na! Sóhajtva nézem Jimmy fiú élettelen testét. 

- Nem semmi pusztítást végzett Redcliff… - nyögi Daniel. 

- Ez a sok vér igazán nem az ő stílusa… - állapítom meg. 

- Gondolom nem tudott megfojtani egy fiatal férfit egyedül, inkább elővette a kését. 

- Logikus… de ha… mit csinál, ha nem bír el Alice-el? Tudod, hogy milyen harcias… 

- Ne gondolj ilyesmire. Hiltont el kellett hallgattatnia, ezért ölte meg. Hé, hívja valaki a helyszínelőket és dokit! 

Érzem, sőt szinte már hallom is, ahogy a nap perzseli a bőrömet. Heteknek, sőt hónapoknak tűnik az az idő, amit várakozással töltünk, hogy a kollégák végre megérkezzenek. Közben csak zakatol az agyam… hol rontottam el, mégis hogy történhetett ez meg. Amikor megszültem, megesküdtem, hogy Alice sose kerülhet veszélybe a munkám miatt. Tizenhat évig sikerült is elkerülnöm a bajt…. Meg kellett volna ölnöm Benjamint, amíg még megtehettem. Ha a hátralévő életemet börtönben is töltöttem volna miatta, legalább a lányomat biztonságban tudhatnám.

--