Don Fernando futárja – Első rész

 

- Könyörgöm, jöjjön azonnal, dottore!

A vörhenyesszőke, vékony fiatalember vad kétségbeeséssel csapott az ajtóra újra meg újra, de egyre inkább úgy tűnt, hogy felesleges az igyekezete. Az orvos otthona makacsul zárva maradt, ellenben a többi házon utcahosszan feltárultak az ablakok, s a bámész polgárok kíváncsian hajoltak ki a lárma okát kémlelve.

A fiatalember keserű indulattal kívánta pokolba mindegyiket, akik unaloműzésképpen tekintenek a más nyomorúságára.

Lassan telnek a napok. A környezetemből és a változásokból nem sokat érzékelek. Lekötözve fekszem, magamról alig tudva, csupán a nap és a hold váltakozásából tudom, hogy 3 nap telhetett el. Néha bejön valaki, durván beledöfi a vénámba az injekciót, valamit az altestemnél matat, majd kimegy. Ekkor jutott el a tudatomig, mi is történt. Bepelenkáztak.

Időről időre egyedül maradok az emlékeimmel és a szégyenérzetemmel, így inkább az alvásba menekülök.

Mintha ott nyugtom lenne.

 

13.

 

Nem is lett volna baj az ügyelettel, ha minden műszakot hárman viszünk. Aki nem igényelt azonnali ellátást, azt Tomi már vitte is szirénázva tovább. Ő egész éjszaka úton volt ezért, legalább annál kevesebb ember jutott nekünk. Peti volt az idősebb mentős, bár mindenre megtanította Tomit is, például simán megműtöttek vakbelet, vagy kivettek egy lépet az emeleten lévő sebészeten, mert itt a szükség mindig törvényt bontott. És sebészre lett volna szükség, mindenfélére, de az nappal is csak néhány órát volt jelen, és nem is mindegyik nap.

Fekete, szürke, vörös,
Emlékezetem ködös,
apróságok tette közös.
utam mindvégig rögös.

Vámpír sztorik 5. rész

 

Gábor vallatása

 

Gábor haragtól gyűrött arca elsimult. Nem tudtam hogyan ölhet meg így fegyvertelenül, de tapasztalt vámpírként biztosan képes volt rá. Igazából azt éreztem, hogy mélyen legbelül, reménykedik abban, hogy kimagyarázzam magamat a slamasztikából. Úgy láttam, hogy Gábor kedvel engem, de hogy miért az egyelőre titok maradt előttem.

 

–Hát ő… izé. –Nem volt túl diplomatikus a kezdésem.

 

–Élvezted? –Kérdezte kifejezéstelen arccal, nem tudtam hogy mi a jó válasz.

 

10.

 

Zsongott a fejem az egész élettől. Talán valamiféle sokkot kaptam, vagy a letargia azon szintjét kezdtem súrolni, ahol már minden mozdulat hatalmas erőfeszítéssel jár. Ott álltam mellette, és a semmibe bámultam, a sötét utca végébe, ahol már nagyon úgy tűnt, hogy az egyetlen utcalámpának is sanyi.

Mellém lépett.

- Azt mondják, több, mint hetven éves vagy.

Nevetett. Ránéztem: reggel óta is fiatalodott.

- Sok mindent mondanak, Evelin – bólintott.

 

Őszhó

 

Az égig érő ablak előtt támaszkodott, egy kis időre muszáj volt kijönnie ide kiszellőztetnie a fejét. A felhőket nézte, de akárhogy koncentrált, mindenütt, minden habban csak szörnyű erőszakot vélt meglátni. Nagyot sóhajtva felegyenesedett, és megfordult. Tekintete a falon függő rézkvarcokra tévedt, melyek a hónaptestvéreket ábrázolták. Elmerengve figyelte a tizenkét testvérről készített fekete-fehér rajzot.

 

- Eszti hol lehetsz?

Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett, végtelen békesség szállta meg. Soha nem látott világ vette körül, de áradt belőle valami megmagyarázhatatlan, megnyugtató érzés. Egyedül volt, mégsem érzett magányt, mintha minden, régi ismerőse lenne, részei, amelyek most eggyé váltak. A távolban felfedezett egy dombocskát, rajta hatalmas, terebélyes fával. Lábai ösztönösen ide vitték. Leült a fa tövébe. Valami bódító illat vette körül, amelytől nem tudta nyitva tartani a szemeit.

Egy helyről, mely fontos a füredieknek. Minden, csak nézőpont kérdése.

 

Helyi szemmel

 

A Holt-Tisza. Ott töltöttük gyermekkorunk fülledt, nyári délutánjait. Akkor még jó volt. Nem hevert annyi szemét és kutyaszar a fűben, mint most. Ma már, főszezonban olyan sok a turista, hogy a hely elveszítette hangulatát. Nem tudunk kettesben maradni a természettel, mert akárhová lépünk, emberbe botlunk.

 

Saját szemmel

 

A morotva, már gyermekként sem vonzott úgy, mint másokat.