Vámpír sztorik 8. rész

Géza Imre

A széles ablak előtt álltam, golyóálló műanyagból készült az egyik legerősebb fajtából. Ha egy százhúsz kilós pali neki fut meg se kottyan neki. Apró esőcseppek koppantak a külső falára és egyhangúan csorogtak lefele a mélységbe magas irodaépület legfelső emeletéről. Fent a felhők szürke ólomköpenyként tömörültek és várták a pillanatot hogy hideg, metsző, nedves vihar formájában az emberek nyakába zúduljanak. Én a kávémat hörpintgettem az ablakok védelmében, már négy óra is elmúlt. Ki ki végzett a maga műszakjával és nyakukat behúzva rohantak az autóik illetve a buszok felé. Átkozott meló volt ez a nyomozói munka. Sokan figyelmeztettek, hogy nem lesz életem, de akkoriban makacs húszon éves fejjel engem nem lehetett eltántorítani. Harminc év szolgálat után jöttem rá hogy hallgatnom kellett volna rájuk. Egy szép és sikeres lánygyereket, zátonyra futott házasságot és egy átlagos nyomozói karriert tudhattam magam mögött és persze egy pár megoldatlan ügyet is. De ki nem? Mindig ezzel nyugtatgattam magamat.  Este hétkor ténferegtem hazafelé, nincs sok szükség rám odabent a nyugdíjazás már a küszöbön állt. Hátralévő éveimet nyugodtan akartam eltölteni, talán nyitok majd egy nyomozói irodát és féltékeny párok ügyeibe ártom bele magamat, klisének hangozhat, de ez volt a valóság. Alig vártam már hogy az a sok szörnyűség kimosódjon a fejemből és helyüket nyugodt évek és új emlékek vegyék át. Lányommal egy két találka, talán meglátogathatnám Evelint, most hogy rengeteg szabadidővel fogok rendelkezni. Tudtommal senkit sem talált a helyemre. Bár ami késik, nem múlik. Nem messze az irodától egy lakótelepen laktam, sok volt a zöldterület és ezek jól oldották a nyomasztó szürke lakótömbök hangulatát. A vihar megnyugodott, a bejárati ajtó előtt a mászókák fémkorlátjain csillogott az eső maradéka. A tizenkettedik emeleten laktam, volt lift is de inkább a lépcsőt választottam. A jól befűtött lakás magányosan várt, az előszobában lévő narancssárga bolyhos szőnyegbe egy boríték süppedt. Felnyitottam a konyha asztalnál egy kávé kíséretében. Képeslap csúszott ki belőle rajta fényesen csillogott a Dubaji Burdzs al-Arab épülete. A lányom küldte. Éppen ott dolgozott építészmérnökként. Csodálatra méltó hogy mennyi mindent ért el ez a lány. És hogy mennyire elszakadt a kisvárosi élet valóságától, szüleit azért szerencsére nem felejtette el. Gőzölgő kávémmal leültem a tévé elé, unottan néztem a műsorokat. Az álmosító monotonitásban belesüppedtem a fotelomba és édes álomba mélyültem. A telefon búgó sípolása és az ablakon beáramló kavargó, hűvös levegő ébresztett fel. Felvettem a telefont, a vonal túloldalán jól lehetett hallani egy túlsúlyos ember akadozó szuszogását. Jól ismertem ezt a hangot. Jánosé volt.

–Imre? –Mondta néhány másodperc hatásszünet után.

–Igen?

–Tudom, hogy itt a nyugdíj meg minden, de van egy ügy, amire egy pillantást kéne vetned. –Jánosnál a pillantás leginkább azt jelentette, hogy fordítsd rá az egész életed, fürödj heti kétszer és aludj napi négy órát.

–Mi lenne az?

–Egy gyilkosság. Fiatal lány, tizennyolc éves, nagyon furcsa eset. A liget mellett találtak a testre. Imre ezt neked kell megnézned, ezek az ifjú titánok semmit sem tudnak kezdeni az ilyennel.

Gondosan megforgattam a gondolatát annak, hogy még egyszer terepre menjek. Hiába hitegetem magamat a lányommal és Evelinnel nem fognak ráérni. Sok a dolguk, elindult nélkülem az életük. A lányomnak örülök, Evelint bánom igazán. Elbasztam… A munka volt az egyetlen társam és úgy látszik az is marad, egyelőre.

–Rendben János holnap benézek.