Vámpír Sztorik 7. rész

 

Egy távoli rokon

 

Az utóbbi öt hónap nem volt túl mozgalmas. Mária utáni nyomozásom hamar kudarcba fulladt pedig őt kerestem minden éjszakai kóborlásom során, unos-untalan. Begolyóztam az egyedül léttől. A barátaimmal nem találkozhattam. Minden nap feszülten vártam a pillanatot, amikor a rendőrség az ajtónkon kopogtat. Amint megöltem azt a némbert tudtam, hogy el kell hagynom a várost. A gyász, napról napra felemésztett, egyre mélyebbre és mélyebbre gyűrűztem az önsajnálatban. Gyakran a szobám padlóján feküdtem és csak a fehér plafont bámultam.

***

Fél kilenckor keltem, kicsit tovább aludtam a kelleténél. A panzióban már kezdetét vette a rövid éjszakai élet. Felvettem egy szimpatikus ruhát és lementem a kávézóba. Alíz már elkezdte a munkát nélkülem, én bementem a konyhába, oda sem figyelt rám.

 

–Bocsi hogy késtem, szóltam. –Mikor megfordult odabent.

 

–Semmi baj. –Válaszolta hűvösen. –Észre se vettem, hogy nem vagy itt. –

Megdermedtem a válasz hallatán, de aztán gyorsan megnyugtatott. Ellágyultak, fagyos vonásai. –Bocsi, csak ugrattalak, majd este beszélünk jó?

 

–Rendben!

 

Majd belefeledkeztem a tenni valókba. Nem volt egy kemény meló itt dolgozni. Néha mosogattam, letöröltem az asztalokat, olykor csak néztem ki a fejemből. Nem volt túlságosan bőséges az étlapunk sem. Mikor végeztünk Alíz leült az egyik asztalhoz. A kávézó narancssárga színben derengett az öreg csillár fényétől. A pincéből néhány lakó zaja szűrődött fel, a pulton egy apró tévé zörgött. Gábor szerezte be néhány napja, bár volt egy olyan érzésem hogy hamarosan a szemétben fogja végezni. Alíz lába mellett találtam egy üres helyet. Gyorsan odamentem és lecsaptam a székre. A lány sokatmondóan felnézett, könyvét letette, kék szemeit pedig rám szegezte, mintha csak erre a pillanatra várt volna.

 

–És élvezed a vámpír létet? –Szegezte nekem a kérdést, minden felvezetés nélkül.

 

–Igen, még az újdonság varázsával hat a dolog.

 

–Láttam néha kimész éjszakánként, nem unalmas egyedül? 

 

–Még nem. Tegnap például megkergetett pár kóbor kutya, biztosan nem szeretik a vámpírokat.

 

–Baromságokat csinálsz! –Mondta Alíz nevetve.

 

–Miért, te tudsz jobbat?

 

–Lehet, de szerintem neked nem nagyon fog tetszeni. Velem jössz azért?

 

Alíz kérésére némán rábólintottam. A lány felkelt és az alagsor felé vette az irányt. Mely a lakosztályokhoz vezető ajtó mögött balra volt. Hideg betonlépcső vezetett lefelé, nyirkos kő szaga áradt a sötétségből. Lent széles vasajtók sorakoztak a falba mélyülve. Alíz az elsőnél megállt megfogta a lakatot egy könnyed mozdulattal elfordította a kulcsot. Én gyorsan odatermettem és ajtót nyitottam. Szűk helyiségbe léptünk alig volt hely kettőnknek, fejem a plafont súrolta Alízzal testünk néha össze-össze ért. Valóban máris jobb volt az egész egy céltalan éjjeli kóborlásnál. A lány lámpát kapcsolt. Vékony izzószál zizzent fel a sötétben. Kemény, hideg fény hasított a csöppnyi szobába. Jobbra egy polc rajta különféle agyagedényekkel. A földön egy apró sámli előtte forgós agyagozó asztal.

 

–Szóval, ez a hobbid?

 

–Igen, kerámiázok, ezt szoktam csinálni a szabad időmben.

 

Érdekes, nem erre számítottam egy vámpír lánytól. Megnéztem egy művet közelebbről is. Szimmetrikus alakja volt, szabályosan lekerekített formák. Mintha egy gép csinálta volna, pedig egyértelmű volt, hogy itt minden csak kézzel készülhetett. A váza mindenképp a tehetség jeleit mutatta.

 

–Ez nagyon jól néz ki, mióta csinálod?

 

Alíz leült a kis sámlira, és karmaival elkezdte forgatni az asztalt.

 

–Jóval a vámpír lét előtt kezdtem. –Sóhajtotta. –Mehettem volna Olaszországba, felvettek egy jó művészeti suliba.

 

–Sajnálom.

 

–Á, ne sajnáld, te sokkal többet vesztettél.

 

–Tudom… de ki akarna Olaszországba menni vámpírként? Ott nagyon tűz a nap, még elporladsz!

 

Alíz halkan kuncogott válaszként.

 

–A vámpírok nem porladnak szét a napfénytől te dinka! Nem történik semmi, csak legyengülsz. De azért köszi hogy megpróbálsz kiengesztelni.

 

–Szívesen, szét nézhetek egy kicsit? Olyan érdekes ez a hely.

 

–Persze, nyugodtan.

 

Beljebb mentem, ujjaimmal végigsimítottam a falat. Vastag porréteg hullt le róla. A sarokban törött cserépedény, a polcon egy fekete fehér fényképet találtam, bekeretezve. Rajta három ember állt, Gábort és Alízt felismertem. Itt még gyerek lehetett a vámpír lány, vékony volt akár egy gyufaszál. Viszont a harmadik személyt nem ismertem fel. Szemébe sűrű raszta lógott, testére vastag bőrdzseki nehezedett.

 

–Ő ki?

 

Alíz hegyes karmait gyengéden a bordáim közé szúrta. Felszisszentem a fájdalomtól majd mérgemben megfordultam. De a lány azonnal hozzám simult és fejét gyengéden a mellkasomra hajtotta. Viszonoztam ölelését és vékony teste majdhogynem eltűnt karjaim között.

 

–Menjünk, ki! Csináljunk valamit. –Nézett rám angyali szemeivel.

***

Alízra vártam, érdekelt mi fog kisülni ebből. Valahányszor szép lányokkal találkoztam, mindig ugyanúgy izgultam, nem betegesen. De azért zavart. Fuvallat söpört végig az utcákon, melyet a villamos nehézkes hangja kísért. Csörömpölése a távolba veszett, ahogyan elfordult egy kanyarban.  Alíz végre megérkezett. Arcán hibátlan smink, a szokásosnál azért visszafogottabb. Feszes sötét felsőt, farmernadrágot és acélbetétest vett fel.

 

–Ugye nem készülődtem sokáig?

 

–Á, dehogyis. Elvoltam a gondolataimban.

 

–Szuper. Az nem baj, de vigyázz nehogy bezsongj tőlük! Láttam, hogy sokat vagy egyedül.

 

–Valóban. Te tényleg belelátsz az ember veséjébe. De hova fogunk menni?

 

–Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sörözni.

 

–Emberek közé? –Kérdeztem rémülten.

 

–Miért mi baj lehet, ugyan ne legyél már ilyen puding!

 

Alíz gyorsan meggyőzött, ahogyan megindult a villamos megálló felé hátán himbálódzó hosszú fekete hajával. Fent a villamoson leült egy olyan egy üléses befelé forduló helyre. Én vele szemben helyezkedtem el. Szörnyű bűz csapta meg az orromat, mintha egy rohadó szemetes lenne az utastérben. Egy hajléktalan feküdt öt üléssel arrébb. Mosolyogva összenéztünk a lánnyal, egymás tudomására adva, hogy észrevettük a szag forrását. Ismerős hely felé közeledett a villamos, gyorsan kinéztem az ablakon.

 

–Alíz, tudok erre fele egy jó helyet!

 

–Rendben, menjünk. –Mondta a lány és már fel is szökkent az ülésről.

 

A sörkert felé vettük az irányt. A könyvtár sötétbarna, magas, tömb alakú épülete mögött terült el, kissé az aszfaltba mélyedve. Fehér sátrak feszültek, a lötyögős padsorok fölött, a kert hátsó végében focimeccs ment élő adásban egy nagy kivetítőn. Bár nem mutattak túl nagy érdeklődést felőle. Alízzal kinéztünk egy helyet én pedig elmentem a sörökért. Miközben magam felé húztam a hideg korsókat elgondolkoztam azon, hogy a vámpírok vajon tényleg élvezik-e a sört. Majd kiderül. Mindenestre örülni fogok ha igen, megunnám a vért. Amikor visszatértem Alízhoz a lány megváltozott, mintha feszültebb lett volna. Reménykedtem benne, hogy a sör megoldja a helyzetet, de a hangulat közöttünk teljesen elfagyosodott.

 

–Balázs, bocsi, de ki kell mennem. –A lány gyorsan felpakolt és el is viharzott a mosdók fele melyek a könyvtár magas épületének aljában voltak.

 

Vártam, a söröm már lassan elfogyott. Új korsóért mentem volna, amikor egy ismerős arc és egy lágy simogató hang szólt hozzám.

 

–Balázs?

 

Fekete fürtjeivel gyengéden játszott a szél, zöld szemei konokul

csillogtak. Bella volt az, zakatolt a szívem a mellkasomban, gyorsan leltároztam azokat az információkat, amiket nem mondhatok el neki. A lány rágyújtott, mint aki nagyon ráér.

 

–Szia, Bella.

 

-Szia Balázs, rég találkoztunk. Ugye tudod, hogy mindenki téged keres? Már sokan úgy gondolják, hogy meghaltál.

 

Bella egy talpra esett lány volt. Könnyen lepörögtek róla a problémák, mégse volt felszínes. Bár számomra is szokatlan hidegvérrel kezelte a helyzetet. Ahogyan pöfékelte a füstöt úgy nézett ki, mint valami bárénekesnő, jól csinálta, biztosan tükör előtt gyakorolta.

 

–Bella én ezt most nem tudom neked megmagyarázni. Talán még jobb is, ha azt gondolják hogy meghaltam.

 

–Rendben, de velem igazán kivételt tehetnél, kíváncsi vagyok hogy mi történt veled. –Hadarta mély hangján. –Tudod hogy velem őszinte lehetsz, ezt már sokszor megbeszéltük.

 

–Igen, tényleg mondtad is.

 

–És elárultam valaha bármilyen titkodat?

 

–Nem.

 

–Na látod!

 

Nem akartam Bellát megsérteni, viszont túl sokat sem akartam rázúdítani egyszerre, így hát kiböktem valamit. Lehet, hogy nem volt bölcs dolog tőlem.

 

–Hát vámpír lettem.

 

Bella meglepetten felvonta szemöldökét, cigarettáját gyorsan elnyomta a hamutálban.

 

–Hú, hát ez most nem tudom hogy mit jelent. Viszont most mennem kell bocsi.

 

Bella gyorsan felállt ő is a mosdó felé indult.

 

–Jaj, Bella ne menj el légy szíves!

 

A lány megállt, a mellékhelyiség mellett fájdalmasan meggörnyedt és kezét a falnak támasztotta.

 

–Balázs nyugi semmi baj, megszoktam hogy hülyeségeket beszélsz. Tényleg kíváncsi vagyok rá mi történt, ez most komoly dolog. De most nagyon fáj a hasam. Bocsi, de mennem kell! –Majd a lány gyorsan be is csapta az ajtót.

 

Hmm… Női gondok? Vagy valami más? Remek. Ma este két lányt is a wc-be kergettem. Jó társaság lehettem. Nem tudtam mi legyen a ma éjszakával. Hátamat a falnak vetettem karomat mérgesen a mellkasomra fűztem. Türelmesen vártam. Már fontolóra vettem a távozást. Hirtelen zajongás támadt a kivetítőnél. Egy piros lap súlyos nézeteltérés tárgya lett.

 

Majd jeges félelem hasított belém. Elfojtott sikoltás hangját hallottam a női wc ajtaja mögül. Mintha több kilométer beton mögül szólt volna, pedig egy vékony ajtó nem jelenthet nagy kihívást egy vámpír hallásának. Leküzdöttem a bennem lévő úriembert és benyitottam az illemhelyiségbe. Bella a csapoknál ült hátát a falnak támasztva. Combjából egy kés nyele állt kifele. Gyorsan oda rohantam. A csapban az ismerős fekete vér éppen a lefolyón keresztül távozott. Állaga kátrányszerű volt, szaga, mint a rohadó mocsáré. Nem úgy viselkedett, mint egy átlagos folyadék, saját akarata volt.

 

–Te jó ég Bella! –Vére már jócskán átáztatta szoknyáját. –Hol a telefonod?

 

Nem vártam meg a választ. Gyorsan beletúrtam táskájába és elővettem a készüléket.

 

–Balázs mibe keveredtél? –Kérdezte a lány.

 

–Ki támadott meg?

 

–Nem tudom, de rólad kérdezett.

 

Az az alak a panzióból? Mit keresett itt? Gyorsan hívtam a mentőket. A hangomból már hallották, hogy komoly a probléma, nem kellett sokat részleteznem a dolgot.

 

–Bella. Emlékszel, hogy nézett ki?

 

Nem jött válasz, teste az élettelen ernyedtség pózához közeledett. Hallottam, hogy vére még élénken lüktet az ereiben. Reménykedtem benne, hogy nem most látom utoljára a lányt. Szirénák hangja csapta meg a fülemet. Egy két hangos szóval bevezettem a mentősöket onnan pedig mindent átvettek. Már ugrottam volna a mentőkocsiba Bella után, mikor az összes cikázó gondolat száguldó vonatként ütközött a fejemben és romokban dőlt össze.

 

A mentők láttán hatalmas zűrzavar kerekedett a sörkertben. Kíváncsi tömegek gyűltek a kocsik köré. Ő ott ült a pultnál az egyik magasított széken. Teljesen kizökkentett Mária látványa. Leszálltam a kocsiról és a tömegbe szivárogtam. Izzadt és alkohol szagú testek közt súrlódtam a nő fele. Vonzott, mint a lámpa fénye az agyatlan éjjeli lepkét. Elfutott a tömeg és szirénák láttán. Utána eredtem, a Dóm macskakövezett terére. A két torony vészesen meredt az ég felé mintha át akarná szúrni az éjjeli égboltot. Megálltam a tér közepén, ziháltam az indulatoktól.

 

–Imádlak aranyom! –Suttogta a nő hangja. De nem tudtam honnan.

Mintha csak a fejemben volna.

 

A tér teljesen kiüresedett. Minden figyelem a sörkertre és az ottani katasztrófára terelődött. Mintha az esemény kiszippantotta volna az embereket erről a helyről. Miközben Máriát fürkésztem minden érzékemmel, eszembe jutott, hogy Alíz még mindig nem került elő. Hirtelen jeges kacaj tört fel a sötétségben. A hang irányába indultam, éreztem hogy nekem szól, mintha engem provokálna. A tér egyik koromsötét kiszögellésébe sétáltam. Balra egy márványkút volt a falba mélyesztve felette mozgalmas féldomborművek tornyosultak. Középen egy fa árválkodott, aranyos gömbölyded lombkoronájával. A helyet az épületek magas falai ölelték körül. Fent az éjszaka egy apró kék négyzetként volt jelen. Mária alakja jelent meg a fa mögött, mintha csak úgy kioldódott volna a sötétségből.

 

–Szia Balázs, milyen ügyes kis vámpír lett belőled. Büszke vagyok!

 

–Miért tetted ezt velem? –Kérdeztem. –Mire volt szükséged?

 

Mária elindult a fa mellől, magas sarkú cipője halkan kopogott a betonon. Kezét gyengéden a vállamra tette. Egyszerre simogatta, csiklandozta és karmolászta a nyakamat. A nadrágomban feszülést éreztem. 

 

–Jaj, jaj Balázs. Dolgozik még benned a halandó vér. Mindennek az értelmét keresik, hiába való az egész. Csak úgy! Szórakozásból tettem. Nekem ez az egész csak sportot jelent.

 

–Ennél több is van mögötte. 

 

–Mindig is szerettem ugratni a férfiakat, de amióta vámpír lettem meg is ölöm őket. –Úgy nevetett mintha csak viccelődött volna az első randin. –Viszont nekem egy jobb kérdésem van. Tekintettel arra, hogy mennyire meggondolatlan vagy. Meguntad máris az örök életet? Miért jöttél ide? Csak nem megbosszulni a szüleid halálát? –Kérdezte vigyorogva.

 

– Igen. –Préseltem ki a választ a fogaim közül.

 

Mária szertartásosan megkerült engem, kezét közben végig a nyakamon járatta. Majd mikor körbe ért a szemembe nézett.

 

–Akkor hajrá! –Bíztatott.

 

Lábaim megdermedtek. Mária mellkasomhoz nyúlt és egy mozdulattal a földre borított. Nehéz testével fölém terpeszkedett és elkezdte lebontogatni ruháimat. Combjaival a derekamnak feszült. Fekete hajzuhatagával körülvette az arcomat, illata elkábított.

 

–Sajnálom szivi, de végeznem kell veled, mielőtt elhagyom a várost.

 

Egy száj melegét éreztem, ahogy közeledik a nyakamhoz, éles fogak szúródtak a nyakamba izgató fájdalmat okozva. Még próbálkoztam egy darabig, fejemet elfordítottam egy pillanatra és egy fekete macskát láttam meg az arcomba lógó haj mögül. Mária szorított a fogáson és határozottabban folytatta azt, amit elkezdett. Hirtelen öt fekete karom és egy csontos fehér kéz fúródott a nyakába és mélyen végig szántotta a húsát. Mária hátra hőkölt kezét kétségbe esetten a nyakára tette. Vére élénk piros szökőkútként tört fel. Hirtelen elveszítette minden báját a nő. Gyorsan kapcsoltam, letepertem. Alíz a nyakára vetette magát és elkezdte szívni a vérét, mint egy makacs pióca. Kinéztem egy vastag lükető eret a nő felkarján és bele erőltettem csökevényes fogaimat.

***

Egy másik vámpír vére feszítette az ereimet. Emlékképek törtek fel a fejemben, amelyekről tudtam, hogy nem az enyémek. Szüleimet láttam, talán a haláluk pillanatában. Arcukra békés nyugalom telepedett. És egy fodrász szalont, különös. Elálmosodtam a sok vértől. Mária teste csontszáraz, az életnek egy szikrányi jelét sem mutatta. Alíz ügyetlenül próbálta betuszkolni egy szemetes konténerbe a testet.

 

–Alíz, te jó ég mit csinálsz? Ennél jobban el kell rejtenünk.

 

–Túl sokan vannak az utcákon a rendőrség is kijött a kis barátnődhöz.

 

–A közelben van a part muszáj elvinnünk, ha itt hagyjuk egy konténerben biztosan megtalálják majd. –Kivettem a testet a kukából ernyedten rogyott össze az aszfalton.

 

–Basszus takard már le te idióta!

 

Gyorsan beugrottam a szemétbe, szerencsére találtam egy strapabíró zsákot. Beleraktuk a nő testét és már mentünk is part felé. Átvágtunk a kusza ártéri erdőn, a göcsörtös fák sűrűjén és a parton beledobtam a testet a folyóba. A zsák bizonytalanul billegett a vízen, majd eltávozott, és vele együtt a bosszúvágyam is.

 

–Mi lesz vele? –Kérdezte Alíz.

 

–Nem tudom, majd a tengerbe folyik. Gondolom. Egyébként köszönöm, hogy megmentettél.

 

–Szívesen. Remélem igazad lesz. Menjünk vissza a panzióba!

 

–Még nem lehet, meg kell néznem Bellát.

 

Egy kutya elfojtott csaholását hallottuk a távolban.

 

–Nem lehet most túl veszélyes.

 

–Tudnom kell, hogy életben van-e!

 

–Majd pár nap múlva. A támadója nem akarta megölni. Nem ejtett halálos sebet.

 

–Honnan tudod?

 

–Végig figyeltelek, sajnálom, de nem léphettem közbe, amíg ő ott volt. Az a fekete vér erősebb, mint gondolnád.

 

–Te is láttad?

 

–Hiába rejtegetem most már előled. Kissé megváltozott az idő folyamán, de már biztos vagyok benne hogy a fekete vér, a bátyám!