Vámpír sztorik 10. rész

Üres lap

Poltergeist halott, az ital ördögi hatása elpárolgott belőlem. Mintha bőröm pórusain keresztül leheltem volna ki gőzét. Feltápászkodtam a csempén. Poltergeist halála kifejezetten váratlan csapás volt, sajnáltam az öreget, komolyan. De sok fontos információt magával vitt a gyilkossággal kapcsolatban. Alaposan végig járattam nyomozó szemeimet a bonctermen hátha találok valami hasznosat. Egy bőrkötésű barna noteszen akadt meg a tekintetem. Finoman súrlódott a puha, nedves tapintású, barna bőr az ujjaimhoz, szerettem ezt az érzést. Végig pörgettem a lapokat, a papírt sűrű kézírás egyengette el, az apró gyöngybetűk inkább rajzokat alkottak, mintsem olvasható szöveget. Egy rózsaszín cetli jelezte az új bejegyzés helyét.

„Az áldozat halálával egy időben még két további eset történt, nem is olyan távol egy családi házban. A jelentések szerint az elkövető sokkal megfontoltabb volt, minden támadása csak a gyors halált és a vér mihamarabbi távozását szolgálta. Annyira különböznek a gyilkosságok, hogy egyértelműen kimondhatjuk, két elkövetőről beszélünk. Összedolgoztak? Vagy csak véletlen egybeesés volt az egész? Egyelőre titok marad. A családi házban egyetlen testet nem találtak meg, neve: Nagy Balázs. További kutatás szükséges a nyilvántartásban.”

Ledobtam az asztalra a könyvet, furcsa gondolatok hasítottak a fejembe. Megforgattam a kezemben a noteszt de Poltergeist nevét sehol sem találtam. Közben a doktor nyakából fekete indák bújtak elő és alattomos kúszónövényként kezdték behálózni a szobát. Mit sem törődve a furcsa növényzettel mely Poltergeist testéből sarjadt, elindultam, hogy megnézzem a nevet a nyilvántartásban. Rég jártam már ott, mondhatni elfelejtettem a járást. Egy kevés keresgélés után rátaláltam egy ismerős ajtóra, pontosabban ajtókeretre. Az ajtó maga valamiért hiányzott, a nyílás mögül zöldeskék falak színe sejlett fel. Mellette termetes barátom János állt, szomorú szemei a padlón csüngtek, kefehaja égnek állt. Vékony cigaretta nyomorgott, nagy ujjai között. Rám emelte tekintetét, én zavaromban egyet-kettőt léptem álló helyemben.

–Nyilvántartás? –Jött a kurta kérdés.

–Igen. –Jött a gyors válasz.

János lefele mutatott a padlóra. –Akkor arra lesz.

Fejemet lehajtottam, mint aki tiszteletét akarja kifejezni pedig semmi okom se volt erre. Egy éles bal kanyart vettem az ajtón túl. És megkezdtem zarándok utamat a lefelé vezető lépcsők során. A véget nem érő lépcsőfokok irreális mélységekbe vezettek. Végül megérkeztem, egy nagy belmagasságú terembe. A plafonon három csillár lógott és lágy, fehér fényüket szelíden a teremre bocsájtották. Egyetlen ajtó árválkodott a szemközti falban, mellette egy recepciós hölgy egy apró fa pódium mögött ácsorgott. Könyvtári csend fogadott, a hölgy fölényesen nézett rám műanyag keretes szemüvege mögül nehogy megzavarjam eme szentélynek a nyugalmát. Halkan odasétáltam elé, a mellette lévő ajtón a „nyilvántartás” felirat díszelgett. Beléptem, széles szoba várt üres fehér falakkal, közepén egy monitor fénye világította meg a helyiséget. Leültem az asztalra és kézbe vettem az egeret, egyetlen egy fájl volt a képernyő közepén elhelyezve, a következő néven: Nagy Balázs. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű lesz, megnyitottam a dokumentumot.

„Nagy Balázs: Fiatal, kissé naiv huszonnégy éves srác, egy éjszakán egy Mária nevezetű vámpír átváltoztatja melynek következtében, megöl valakit. Mária megöli Nagy Balázs szüleit, így az rákényszerül a vámpírlét megismerésére és rátalál Megyeri Gáborra illetve lányára Alízra.”

Tovább görgettem a szöveget, miféle jelentés ez?

„Megyeri Alíz gyönyörű fekete hajú vámpír lány, vámpírnak született. Bátyja megyeri Vilmos viszont halandóként jött világra, vámpír képességeket nem örökölt, de meg akart felelni felmenőinek és természetfeletti vérszomjat alakított ki magának. Apját, Megyeri Gábort többször is kérte, hogy változtassa vámpírrá és vigye át a hallhatatlanság ösvényeire. De Gábor mereven visszautasította fia ajánlatát, mert ő maga is megijedt a benne lévő gonoszságtól. Megyeri Vilmos így útnak indult, nevéhez több gyilkosság is fűződődött végül egy szélsőséges vallási csoporthoz csatlakozott ahol a hívek emberáldozatokon keresztül akarták elérni a hallhatatlanság állapotát, bizonyos sötét akaratú istenek segítségében reménykedve. 1972-ben a rendőrség elkapta Megyeri Vilmost és nyilvánosság előtt villamosszékben kivégezték. Néhány évvel később újabb gyilkosságokat észlelt a rendőrség és egyes szemtanúk arra esküdtek, hogy egy magas, raszta hajú, középkorú férfit láttak zöld bőrkabátban, a helyszínről elsétálni. A leírások kísértetiesen hasonlítanak Megyeri Vilmoséra. Az áldozatok vére egytől egyig éjfekete volt.”

Te jó ég, miféle dokumentum ez? Ez az egész egy csalás! Nincs semmi ezen a gépen csak ez a szar! Tovább görgettem az írást egy két furcsa firkán és egy leányzó rövid, de annál átfogóbb jellemzése után egy különös álnévre bukkantam: Örökkévaló Sárkány. Eltoltam magamtól a gépet mely leesett a földre és képernyővel felfelé állapodott meg.

–Nem hiszem el! Nem hiszem el! –Beszéltem hangosan magamban.

Elkezdtem körözni a szobában, mint egy tébolyodott keselyű. Kicsit feltisztult fejem mikor észrevettem, hogy fekete nedves vízben tapicskolok. Az ajtó alól szurokfekete folyadék csörgedezett be és nyugodtan szétterült a kövön, olyan volt akár Poltergeist vére. A testnedv saját akaratától vezényelve, egyre inkább felfelé törekedett majd a hatalmas folyadékoszlop egy emberi alakot vett fel. Vaskos zöld bőrkabát nehezedett testére, sűrű rasztahaja mögül sárgán csillogó szemek figyeltek. Száját széthúzta, éles fogazata elvetemült vigyorrá rendeződött.

–Te volnál Imre? –Szólalt meg mély érdes hangján.

–Várj, várj… nem ijesztesz meg! Nézzük mit csináltam tegnap. Igen! Ott álltam az ablak előtt figyeltem a munkásokat… aha, ólomszürke felhők, vihar. Haza megyek, Evelinre és a lányomra emlékszem utána János megbízott a munkával. És mi volt azelőtt? –Kérdeztem magamtól. –Elmentem a boltba vettem tejet, nem emlékszem… úristen! –Gyorsan odarohantam a szörnyhöz. És megragadtam a kabátjánál fogva. –Te vagy Vilmos ugye?

–Igen, szép munka nyomozó. –Mondta a lény elegánsan, amolyan beletörődéssel a hangjában.

–Várj, nem erről van szó. –Nyaltam meg a számszélét, a szörny meglepetten nézett. –Hagyd ezt a hülyeséget, nem kell a szerepjáték. Tudom, hogy mi folyik itt valójában.

–És mi volna az?

–Ez az egész nyilvántartás ezek a furcsa díszletek a notesz és dokumentumok. Valakinek a fejében vagyunk! Valami Örökkévaló Sárkány, nem tudom hogy mióta tarthat ez, de ebben biztos vagyok, és nem őrültem meg!

A szörny hanyagul ellökött magától, majdnem elestem egy ilyen apró mozdulattól, de szerencsére visszanyertem az egyensúlyomat, hatalmas erő lehetett benne.

–Tudok róla. Csak arra nem számítottam, hogy egy másik szereplő rájön a turpisságra. Ez esetben búcsút kell intened eme csöppnyi világtól.

Tudtam mi következik, hátrálni kezdtem, küzdeni saját életemért, mintha igazából volna. A szörny egy fémesen csillogó tárgyat vett elő és felém szegezte, de egy tapodtat sem mozdult. Szabad kezét kiemelte a kabátból, szürke bőrét hajszálvékony repedések szabdalták akár a száraz iszapot. Kezét ökölbe szorította, szívem a mellkasomnak préselődött és akarva akaratlanul megindultam Vilmos kése felé, egészen közel értem a szörny arcához, és felnyársalódtam a hideg fémdarabra. A monitor fénye elhalványult mögöttem, végül a sárga szemek is a semmibe vesztek.

***

A kés a hasamba fúródott és a markolatnál megállt, ahogy az események folyása is. A sötétszürke díszletek leváltak, mint a bőr a puha húsról és ebben az átfordult világban a kés volt az egyetlen biztos pont, mintha egyhelyben tartott volna miközben folyamatosan vetkőzött ez a csöpp univerzum. Eltűntek a fehér falak, a monitor, a rendőrség komor épülete, az életem is semmivé foszlott hisz nem volt más csak néhány kitalált sor.  Az átváltozás abba maradt, minden vakító fehérségbe burkolódzott, Vilmos kihúzta a hasamból a gyilkos szerszámot és őrült vigyorát is levedlette végre. Kicsit komolyabb arculatra váltott.

–Nem fájt? –Kérdezte, a nagy alaktalan fehérségben. Ő maga még kifejezetten határozott körvonalakkal rendelkezett.

–Meglepő módon nem.

–Remek akkor ügyesen csináltam. Gyere, kövess, sietnünk kell!

Se fönt, se lent, se jobbra, se balra. Nehéz lesz így tájékozódni. Vilmos láthatólag megindult egy irányba, kicsit zsugorodott távolodó alakja, ezek szerint van előre! Ahogy követtem a furcsán barátságos sorozat gyilkost, felsejlett egy fehér, tömör út, ami alatt viszont nem volt más csak az ismeretlen.

–Hol vagyunk? –Végre vettem a fáradságot hogy megkérdezzem Vilmost.

–Az elme egyik elszigetelt területén, ahogy látod itt nincs semminek alakja, ideje, módja, szokása… majdnem olyan, mint egy üres lap.

–Valóban?

–Igen, kilökődtünk ide, mert a történetünk megakadt. Hogy miért azt ne kérdezd, a kreativitásban nincs ráció. Egy végtelen logikai sakk-dráma az egész. Eredményt, mintát, határozott alakot nem kapsz, csak beleőrülnék a felvetések és gondolatok tologatásába.

Nagyot nyeltem a hír hallatán. Egy homályos fekete foltot láttam meg séta közben, a fehérségben. Egyre közeledtünk, és egy termetes lakótömbnyi méretű fekete gömbhöz érkeztünk. Gumiszerű bőre volt, úgy tűnt él, de mintha csak egy növény szintjén, de egy kicsit egy békésen legelésző tehénre is emlékeztetett. Vaskos, fekete csápokkal rögzült a lenti ismeretlenbe, nem tudni hova tartottak hisz a tejfehér köd elrejtette őket. Úgy tűnt mintha lett volna egy nyaki része is fent, mely egy feji részhez vezetne, de az is eltűnt az alaktalan homályban. Idővel egyre több és több ilyen gömb jelent meg apró telepeket alkotva, mintha kisebb gyárak volnának, kövér testük ide oda mozgott a térben akár egy léggömb, csápjaik valamelyest rögzítették őket kevés mozgást engedve. Nem bírtam ellenállni hozzá kellett érnem az egyik csápjához.

–Ne nyúlj hozzá! –Mondta, mintha a világot elpusztító atomtöltetek gyújtó gombja felé nyúltam volna.

–Miért, mik ezek? –Kérdeztem rémülten.

–Gondolat gyárak, vagy valami ilyesmi. Egyetlen csápban ezernyi meg ezernyi formálatlan, absztrakt gondolat van. Színek, alakok, személyiség töredékek, kéz, egy kar, valaki hajszíne. Ha egy ilyen csáphoz hozzá érsz, azonnal beszippant, mint száraz homok a vizet. Alkotó elemeidre bomlasz, és a többi gondolattal együtt elvesznél a hatalmas gömbtestben. Na, ott van az igazi káosz! És onnan már nem tudnálak én se kihozni, csak ő. De kétlem, hogy észre venne.  

Kezem bátortalanul összehúzódott. És úgy döntöttem inkább szótlanul követem idegenvezetőmet.

–Értem szóval kiestünk a történetből, de akkor miért vagyunk még itt?

–Nem tudom, először én vettem észre hogy egy kitalált világban vagyok, ha egy szereplő rájön, hogy valójában nem létezik, akkor történnek ilyen dolgok. Befejezhettem volna a történetet úgy, hogy megöllek, és akkor nem lennénk itt. De az utolsó pillanatban rájöttél te is a dologra. Így más megoldást kell kitalálnunk.

–Miért olyan fontos ez? –Kérdeztem felháborodva. –Van, egyáltalán aki ezt elolvassa?

–Nem hogy van, vannak!

Teljesen ledöbbentem, büszkeséggel töltötte el a szívemet az érzés.

–És hányan vannak? Tetszik ez a többes szám.

–Ketten! –Nyomatékosította a választ Vilmos, két felmutatott ujjával.

–Ó.

–De két csinos hölgy. Hozzá teszem gyönyörű éjfekete hajjal. A kedvenc színem.

–Ó! Az mindjárt más. És honnan tudod ezt?

–Hát jártam itt ott ebben a fejben mielőtt széthullott a történet és megtudtam ezt, azt…

Az út végén egy régi kopott iskolapad várt, mögötte kényelmetlen fatámlás szék, rajta két üres papírlap és egy golyóstoll. Majdnem, mint a régi szép időkben, ha egyáltalán léteztek.

–Vilmos, ezt most nem gondolod komolyan.

Vilmos finoman a vállamra tette a kezét.

–Imre, neked kell befejezned.

–És ha nem sikerül?

–Nem tudom, de nem is akarom megtudni.

Kezének súlyát éreztem egy darabig, nyugtató volt majd megszűnt, mintha a levegőbe szivárgott volna. A rasztahajú férfi egy formátlan fekete alakká zsugorodott, egészen összetöppedt majd egy apró foltként felszívódott. Gyorsan letérdepeltem és a folt helyére tettem a kezemet.

–Vilmos, kérlek ne hagyj itt. Nem tudom befejezni…

Nyugtalanító volt a fekete gömbök mozgása, apró békés csordákként legelésztek a semmiben. Feltápászkodtam, egyre nehezebb volt felállni. Leültem az asztal elé, kezembe vettem a tollat. Szokatlanul nagyméretűnek hatott az íróeszköz mintha zsibbadt volna a kezem. Ránéztem a papírra és abban a pillanatban beütött az írói válság. A kis cetlin nevek voltak feltüntetve kék filctollal. „Gábor, Alíz, Vilmos, Balázs…” és így tovább. Jaj tényleg ezek voltak abban az átkozott jelentésben. Semmi sem jutott eszembe, és ami a legrosszabb, éreztem, hogy oldódok. Most hasított belém hogy pusztán egy eleven gondolat vagyok. Gyengültem, szétfoszlottak a tulajdonságaim. A fekete gömbök lassan közeledtek a ködben, csápjaik nem csak rögzültek, helyváltoztatásra is alkalmasak voltak, nem vagyok biztonságban. Te jó ég most nagyon kéne alkotni valamit. Dühömben az asztalra ütöttem, de már alig volt hangja a halványuló kezemnek. Eszembe jutottak a lányok, az olvasóim! Elkezdtem írni a papírra már rég éreztem azt, hogy ura vagyok a helyzetnek.

„Szia, olvasol éppen? Remélem itt vagy, mert nagy bajban vagyok. Elolvastad eddig, többet tudsz mint én. Megtennéd, hogy befejezed? Köszönöm… Lehet, hogy hülyén hangzik, de nincs más választásom, felszívódok.”