Amatőr írók klubja: Minden jó, ha a vége rossz - Testvéries osztozkodás - 2. fejezet - (+18)

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 333 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7302 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 333 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7302 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 333 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7302 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 333 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7302 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 66 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

Testvéries osztozkodás

 

Az éj sötét leple alatt haladva észrevétlenül érünk a folyón átívelő fahíd közelébe, ahol intek satnya kis szolgáimnak, hogy várjanak a jelzésemre. Ahogy közeledek a folyó moraja egyre nő, jótékonyan elfedve súlyos lépteim dörejét és így észrevétlenül leshetek át a túlpartra. A fáklyák fényénél két pocakos, alacsony, pirospozsgás emberke álldogál egy-egy nagy kancsó borral. A két alak egymásba karol és rázendít valami boldogságtól duzzadó, förtelmes nótára, amely számomra maga a kínszenvedés. Nyilván az éjjeli őrök… ha lehet őket így nevezni… kardjuk az oldaluk mellett lóg ugyan, de nem hiszem, hogy a generációjuk valaha szembenézett volna az igazi veszéllyel. Nem élték meg a Sárkányok Ébredését, a Nagy Ínséget, sőt szerintem még vadállatok sem támadták meg őket évtizedek óta. Nem csoda, hogy ilyen félkegyelműen kezelik az őrséget. Majd most fájdalmas belátásra bírom őket...

Egy intésemmel, apró szélfuvallatot gerjesztek, amely hátulról épphogy csak megbillenti a két dölöngélő férfit. A két kis alak kapálózik és próbál újra egyensúlyba jönni, de a bor nem válik előnyükre. Előre esnek, lebukdácsolnak a folyóig, majd egy nagy csobbanást hallatva elmerülnek a mélyben, mint két zsák krumpli, borukat az utolsó pillanatig a folyó szintje fölött tartva.

Hirtelen felhangzik mögülem a koboldok sipító „csatakiáltása”. A kis zöldségek azt hitték, nekik intek... Erre kizárt, hogy nem ébrednek fel a falubeliek, így a tervemet miszerint álmukban lepjük meg őket, gyilkos démonokként, kreatívan játszadozva a legsötétebb félelmeikkel immár jobb ha elfelejtem. Milyen kár, hogy így egyszerűen csak lemészárolni tudjuk őket akár a vágósúlyban lévő disznókat... Hová lesz így az igazi szórakozás?!

 

***

 

Körülöttem minden lángokban áll. Ámuldozva szemlélem, ahogy a tűz elképesztő iramban emészti fel az egész falut, pusztító lángcsóvákat okádva a sötét éjszakába, akárcsak egy féktelenül tomboló sárkánykígyó. Egy felém száguldó égő szalmától roskadozó lovaskocsi térít magamhoz, amelyet saját bejáratú udvari bolondom hajt. A kis kobold kétségbeesetten rángatja a gyeplőt jobbra-balra és próbálja eltéríteni a lovat mestere felől, de nem sok sikerrel. Oldalra lépek és a megfelelő pillanatban lecsapok a gigantikus fejszémmel. A penge áthasít mindent, ami a lovat valaha a szekérhez rögzítette, így az állat eliramodhat, messzire ettől az emberektől bűzlő fertőtől.

A lovát vesztett szekér elszáguld mellettem a szolgámmal az első ülésén és egy másikkal a hátuljában, amelyik épp leugrani próbál, mivel az égő szalma lángra lobbantotta a rongyait. Segíthetnék, de a közelgő végkifejlett sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezik. A lángoló szekér nekiütközik az utolsó ép kunyhónak és maga alá temeti sipítozó bolondomat, miközben a hátul leugrani készülőt katapultként repíti a levegőbe, akár egy élettelen követ. A kis kobold gurgulázó hangokat hallatva csobban bele a tűz fényétől narancssárgásan csillogó szélsebes folyamba. Egy ide vagy oda, mégis mit számít?

Zengő kacaj tör fel belőlem a törmelék alól kikecmergő apróság láttán. A bolondom rám mosolyog, ám eközben a négy foga közül az egyik kiesik és az alatta gőzölgő lócitrom közepébe pottyan. A kobold belemarkol az ürülékbe, kicsit letisztogatja a fogat, majd egy határozott mozdulattal visszatolja a helyére. Újra elmosolyodik, hisz ha Én boldog vagyok, akkor ő is az. Jobb szolgák, mint az emberek, de az eszük egészen biztosan nincsen a helyén.

Váratlanul egy ezernyi színben szikrázó villám töri át az éjszakai felleget és földöntúli robajtól kísérve a tornyomba csapódik. Alig egy lélegzetvételnyi idő alatt számtalan másik követi, amitől az egész erdő kivilágosodik és természetellenes fényben fel-felvillan. Az árnyékok úgy terülnek szét majd húzódnak össze mint valamiféle folytonosan alakot változtató túlvilági élőlények. A folyó vad bestiaként csapódik neki újra és újra a partnak, a híd pedig tehetetlenül omlik bele az árba, engedve a természet iszonyatos erejének. Körülöttem a lángok fenyegetőn hajlanak meg, fonódnak össze és lövellnek a magasba a dörgések kaotikus ütemére. A felhők vészjósló, sötétvöröses színt öltenek és szélsebes körkörös mozgásba lendülnek, miközben örvényként szívja magába őket a pont, ahonnan a villámok előtörnek. Az ég eme elbűvölő játéka, melynek oka még számomra is ismeretlen, csapdába ejti a tekintetemet.

Egy minden eddiginél fenségesebb villám szeli át az éjszakai égboltot és hosszú másodpercekig vérvöröses színre festi a tájat. A fényt követő óriási robaj több ezer yardot tesz meg mire apránként elhal, mintha csak egy ketrecből szabadult fenevad dühtől tajtékzó diadalkiáltása lenne. Az erdő összes madara rikoltozva, kétségbeesetten menekül a különös jelenség elől, miközben a rettegő koboldok füleiket behúzva vetik magukat a földre. Az emberek mély kábulatba esve, kíváncsian, de félelemtől telve függesztik szemüket az égre.

Hirtelen abbamarad az égiháború.

A tűz halkan ropog.

A folyó lassan hömpölyög a medrében.

Senki sem mozdul.

A tornyom tetején felvillan az, amitől tartottam. Néhány pillanatra a vakító, zöld fény mindent elborít. Koboldjaim szánalmasan, halkan felsírnak. Csak az Én szívemet tölti el harag, rettegés helyett.

Fülrepesztő sikoly tör elő a semmiből.

Az ismerős hang megbénít.

A koboldok elkeseredetten vergődnek a földön, a térdre rogyott emberekbe, egymásba és belém kapaszkodva. Ereik kidüllednek a fájdalomtól, apró kezeiket a fülükre tapasztják, de hasztalan. A kíntól átitatott hangot nem tudják kirekeszteni a fejükből.

A sikoly lassan elgyengül, majd elhal.

A természetellenes csend burokként csukódik rá a tájra.

Az égő fa nem serceg.

A köveken megtörő víz hangtalan.

A koboldok némán szipognak.

Egy lökéshullám kezdi meg pusztító útját a villanás helyéről, amelytől a tornyom egyszerűen kettéhasad, így az egyik fele tehetetlenül omlik az alatta fekvő mély völgybe. A fák megadják magukat az iszonytató erőnek és meghajolnak előtte. A madarak százával hullnak vissza a lombok közé. A lobogó lángok kialszanak, a rozoga házak pedig mind magukba roskadnak. Az emberek a földre zuhannak és elkeseredetten kapaszkodnak a talajba, míg a koboldok bénultan repülnek hátra, apró kezeikkel kétségbeesetten kapálózva a levegőben. A hullám elviselhetetlen fájdalmat okozva halad át rajtam, szinte az utolsó csepp varázserőmtől is megfosztva.

Térdre rogyok.

A hullám eltűnik, a hangok visszatérnek.

A koboldok és az emberek kínkeservesen, kisgyerekként zokognak.

Én sakálként ordítok.

 

***

 

Lehajtott fejjel, némán állok. A koboldok szomorúan gyűlnek körém és szótlanul kapaszkodnak a lábamba. Nagy, búskomor szemeikkel szüntelen bámulnak rám. Nem érdekelnek. A tornyom volt a mindenem… és immár nem mondhatom magaménak… kínok közt fog elpusztulni az az áruló, aki szabadjára engedte az egyetlen élőlényt, ami versenyre kelhet velem. A testvéremet… de végtére is… Én vagyok itt a leghatalmasabb, ezúttal könnyedén legyőzöm. Varázserő nélkül is gyerekjáték lenne. Felegyenesedek és megengedek magamnak egy enyhe mosolyt. A koboldjaim minden szörnyűséget feledve üdvrivalgásban törnek ki és eleresztik a lábamat. Alaposan belerúgok a legközelebb állóba, mert jobb kiereszteni a fáradt gőzt, mint hagyni hogy belülről szétfeszítsen.

Már az emberek is magukhoz tértek és a félelemtől megrészegülve rohannak amerre látnak, minél messzebb a baljós toronytól, amely egy pillanat alatt a feje tetejére állította szánalmas kis életüket. A toronytól, amely nemsokára újra az enyém lesz. Már ami maradt belőle... Befejezésképp hanyagul az egyik menekülő után hajítom a bárdomat. A penge egy tompa puffanás kíséretében az áldozat hátába fúródik, amitől a szerencsétlen nyomban térdre rogy, majd eldől akárcsak egy élettelen, bábmesterét vesztett marionett. Lassan odasétálok és egyetlen határozott mozdulattal kirántom a fegyverem a hátából, így az életének energiáját csapolva meg a varázserőm feltöltése végett. A vér néhány másodpercig szökőkútként spriccel és tetőtől talpig beterít, majd szépen lassan átitatja a földet is körülöttem. Örömmámorban úszva a hónom alá szorítom a sisakom és benedvesítem száraz nyelvemet a pengén csordogáló színtiszta, vörös, szinte forró folyadékkal. A markáns vas íz tovább fokozza a csodálatos érzést, ami végül kiteljesedik a jól ismert, édeskés utóízben. Csukott szemmel merülök el önmagamban... Isten vagyok.

Intek a koboldoknak és határozott léptekkel belegázolok a folyóba. A sodrás roppant erősnek bizonyul, de csak idő kérdése, hogy átjussak rajta. Míg a folyóval küszködök, a koboldjaim a híd maradványain bukdácsolva próbálnak átkelni, több-kevesebb sikerrel. Az egyiket Én magam lököm bele a folyóba csak úgy kedvtelésből. Az ár messzire viszi, de végül a megfelelő oldalon mászik ki, így ő ér át elsőként a túlpartra. Rengeteg vizet nyelt és egy ideig tehetetlenül fulladozik, ám amint képes rá, felpattan és ugrálni kezd örömében. Mielőtt nekiveselkedne a távnak, amely elválasztja tőlem köszönetképp annyira meghajol felém, hogy hegyes orra a földet súrolja.

A túlpartra érve csak néhány lépést tudok tenni, mielőtt nekicsapódnék valaminek. Zavartan bámulok előre, hiszen nincs előttem semmi. Előre nyújtom a karom, de nem várt ellenállásba ütközök. Először balra, majd jobbra próbálom kitapogatni hol ér véget a láthatatlan akadály, de hasztalanul. Teljes erőből feszülök hát neki, ám így is csupán fél ujjnyit süpped be. Elképzelem, hogy megjelenek a túloldalon, azonban semmit sem érek el vele azon kívül, hogy egy újabb nagyobb adag varázserő párolog el belőlem. Végül tanácstalanul útnak indítom a szolgáimat a képződmény mentén, hátha találnak egy átjárót, amíg Én felette, illetve alatta próbálok áthatolni.

A folyó partján lelt apró, kerek kavicsokkal majdnem egy óráig ostromlom a legalább 30 láb magas akadályt, ám azok minduntalan visszapattannak, mintha csak nekiütköznének valaminek és hasztalan potyognak a lábam elé. Az ásás pont ugyanennyire bizonyult időpocsékolásnak, habár kellemes volt nézni ahogy a koboldjaim kétségbeesetten próbálnak minél mélyebbre és mélyebbre ásni abban reménykedve, hogy így elkerülhetik a haragomat. Föléjük állok és varázserőm segítségével minden eddigi munkájukat romba döntve rájuk borítom a fáradságosan kilapátolt feketés, nyálkás földet. Csupán a kétségbeesetten kaparászó ujjaik látszanak ki a sötét törmelék alól. Odasétálok a falhoz és dühödten rácsapok a falszerű képződményre, de a karom majd kiszakad a helyéről ahogy az öklöm szinte visszapattan a rugalmas felületről. Megfontolatlan ötlettől vezérelve utolsó elkeseredett próbálkozásra szánom magamat és fejszémet a fejem fölé emelem, hogy minden erőmet egyetlen csapásba sűríthessem. Amint a penge nekiütközik az álcázott varázspajzsnak fehér fényben szikrázik fel és természetellenes hullámzásba kezd. Egy pillanatig a fal mintha engedne, de váratlanul a fejszém kiugrik a szorításomból és nagy robajjal a mögöttem álló kobold lábára zuhan, fájdalmas, könnyekkel teli visítást csalva elő a nyomorultból.

Összegörnyedek a fájdalomtól, amely kígyóként kúszik föl a karomon és elönti felforrósodott testemet. Remegő végtagjaimat belülről mintha lángok emésztenék, míg belső szerveim fel-le ugrálnak, mintha csak kiutat keresnének haldokló testemből. A látótér beszűkül és képek tömege rohan meg szélsebesen váltakozva. A koponyám majd szétreped míg szememet kétségbeesetten kapkodom ide-oda, attól tartva hogy kidurran mint egy törékeny tojás.

Kecsesen szökellő szarvas. Villanás. Gőzölgő belsőségek. Csörgedező vérpatak. Könyörgő kobold. Villanás. Vért spriccelő torzó. Csörgedező vérpatak. Hatalmas férfi. Villanás. Porba zuhanó térdek. Duzzadó vérpatak. Könnyező asszony gyermekét ölelve. Villanás. Élettelen tekintet. Duzzadó vérfolyam. Apró, bánattal teli szemek. Villanás. Utolsó lélegzet. Duzzadó vérfolyam.

Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam. Villanás. Duzzadó vérfolyam…

Távoli, reménytelen női sikoly.

Sötétség.

 

***

 

Puha levélágyban ébredek. Kinyitom a szemem, de kénytelen vagyok napellenzőt formálni a tenyeremből, mert annak ellenére, hogy a napfény csak helyenként hatol át a sűrű lombokon, mégis egyenesen a szemembe süt! Hát hova máshova sütne…

Lassacskán hozzászokom a világossághoz és felemelem a fejem, de felkelni nem tudok, így hagyom, hogy az arcom visszahulljon az erdő illatától átitatott falevelekre. Pihennem kell, mielőtt útra kelnék. De merre… Az erdő most szokatlanul csöndes, nem hallani apró állatok motozását az avarban, sem a madarak dallamos játékát. Csak a növények suttognak egymás közt rendületlenül.

Váratlanul a vadon nyugalmát megerőszakoló csörtetésre leszek figyelmes. Óvatosan a hang irányába fordítom a fejemet, amerre az egyik koboldom töri át éppen a bozótost. Egy rothadó halat lóbál visítva a feje felett és annyira megörül nekem, hogy nem veszi észre a gyökeret a lába előtt, így megbotlik benne és lefejeli a legközelebbi fát. A hal kirepül a kezéből és koppanva a mellpáncélomra esik. Hát persze, hogy oda! Megcsap a hal bűze és azt hiszem, nyomban kiadom a tegnapi szarvasragut. Megfogom a halat és messzire magam mögé hajítom. Pár pillanattal később egy újabb kobold bukkan fel mögülem, amely fölém hajol, az arcomba mosolyog és meglengeti az orrom előtt a döglött halat, amelytől épp az imént szabadultam meg. Ezek nem lehetnek ennyire ostobák…

- Nem kell az a büdös hal! Hozzatok valami ehetőt! – Pirítok rá. A kobold bólint, jóízűen beleharap a halba, majd elrohan. Lehunyom a szemem és abban reménykedem, hogy pihenhetek kicsit, de az alattvalóim nem hagynak nyugton. A koboldjaim egyszerre visítanak fel örömükben a közelben és már hallom is, ahogy rohannak, mindent letaposva ami csak az útjukba kerül. Alig egy perc múlva már az összes felettem áll és valamilyen visszataszító „ételt” lenget. Rothadó állati maradványok bűze nyomja el az erdő fenséges illatát.

- Ezt Én nem eszem meg! Gyümölcsöt hozzatok ti szerencsétlenek! – Kiabálom a hangzavaron át. Meglepetésemre egyből megértik. - Járjátok körbe a tornyomat is hátha valahol bejuthatunk. - Egymáson áttaposva igyekeznek akaratomnak eleget tenni, viszont arra szakítanak időt, hogy bele-bele harapjanak gusztustalan szerzeményeikbe. Pillanatok alatt eltűnnek a bozótosban, így végre hallótávolságon kívülre kerülve. Rögtön mély álomba süppedek.

Késő délután ocsúdok fel. Óvatosan ülő helyzetbe tornászom magam és meglepve tapasztalom, hogy több száz gyümölcs hever szanaszéjjel körülöttem, de koboldok sehol. Kicsatolom a sisakom és fáradtan a földre helyezem. A fejvédő tetejét kettészelő hegyes tüskékkel körülvett obszidián penge csillogva mered az égre, a pengét szegélyező tüskék azonban a szemnyílások felé közeledve egyre kisebbek és ritkásabbak. A két szemnyílást bonyolult ezüst indaminták ölelik körbe, amelyek egészen a ráccsal fedett szájnyílásig futnak le. Az egész páncélom egy mágiával átitatott obszidián remekmű, oly fekete, akár az éjszaka és ha úgy akarom még a csodálatos ezüstdíszítések is elsötétednek rajta. Egyszerre rugalmas és ellenálló, miközben a hideg, a meleg és a rozsda sem árthat neki. Gyakorlatilag elpusztíthatatlan, akárcsak Én.

Letörlöm az izzadságot a homlokomról és végig simítom a mély barázdákat. Nagyon megöregedtem… Hát persze! Ki más tudna többet a varázslatról, mint a közeli hegy boszorkái! Biztos át lehet törni azt a falat és ők a módját is tudni fogják! Remélem nem emlékeznek, hogy a kunyhójukkal együtt zúdítottam le őket a hegytetőről pár évezreddel ezelőtt. Épp nem volt semmi dolgom… szórakoztató ötletnek tűnt. Az arcuk akkor minden fáradságot megért. Emlékszem milyen gondosan válogatott átkokat szórtak a fejemre, amint ki tudtak mászni a völgyben a romok alól. „Gonoszságod úgy facsarja majd ki belőled az életet, akár perzselő nap a gyümölcs levét!” sikították felém. Annyiban igazuk lett, hogy az életerő kissé elszállt belőlem, de kiből ne szállna el ennyi év után? A gonoszság pedig csak egy szó. A gyengék fegyvere azok ellen, akik erősebbek náluk. Ha a szerepek fel is cserélődnének, akkor is minden pontosan ugyanúgy történne. Ebben a világban minden értelmes élőlény csak magával törődik és ez így van jól...

Felkapok egy gyümölcsöt, majd jóízűen beleharapok és talpra állok. Néhány pillanat múlva a koboldjaim is előkerülnek és kicsattanó örömmel, indulásra készen sorakoznak fel mögöttem.

 

***

 

A napok eseménytelenül, de gyorsan peregnek. Már majdnem egy hete vagyok úton és a legizgalmasabb ami történt, hogy két koboldra döntöttem egy tölgyet amikor tűzifát akartam aprítani. Csak a kicsi kezük látszott ki a hatalmas tönk alól. Néhány röpke pillanatig kétségbeesetten kaparászták a földet, de amikor hahotázva döglött halat adtam a kezükbe abbahagyták. Ha nem lett volna annyira szórakoztató talán sajnálnám, hogy kettővel kevesebb követőm sipákol a nyomomban. Így alig maradhattunk ötvenen, ezért lehet itt az ideje hogy kicsit jobban vigyázzak rájuk. Csak a hegy boszorkái a megmondhatói meddig nem lesz utánpótlásom...

Késő délután a koboldjaim már alig vonszolják magukat, hiszen amíg Én egyet lépek ők kénytelenek három-négy lépést is megtenni. A legjobb szórakozásom ilyenkor az, hogy hirtelen rohanni kezdek néhány száz yardot és mivel a bénaságok nem akarnak szem elől téveszteni, minden erejüket latba vetve iramodnak utánam, de olyan mérhetetlen sutasággal, amellyel még soha életemben nem találkoztam. Ezúttal a legelső kobold szinte azonnal elhasal egy fa kitüremkedő gyökerében és a mögötte lihegők szépen sorban át is esnek rajta, csak azért hogy a végére egy nagy nyöszörgő koboldkupacot alkossanak. Mindössze az udvari bolondom ússza meg esés nélkül, mert ő az utolsó pillanatban lefékez, megvonja a vállát, majd nemes egyszerűséggel a kupac tetejére ugrik fülig érő szájjal. Nevetek egy jóízűt majd a legközelebbi fának dőlök amíg a koboldjaim összeszedik magukat. Ahhoz képest, hogy mekkorát estek egészen hamar feltápászkodnak és csupán a kupac legaljára keveredett apróság marad szinte mozdulatlan. Őt a társai kell hogy összekaparják, azonban amint elengedik a karját a szerencsétlen néhány kótyagos lépés után nyomban orra bukik. Amíg várakozom leveszem a sisakom és hagyom, hogy a lemenő nap sugarai élettel töltsék fel megfáradt testemet. Csukott szemmel élvezem a pillanatot egészen addig, amíg valami furcsa zizegő hangra nem leszek figyelmes. Kinyitom a szemem és meglepve tapasztalom, hogy az egyik hatalmas tölgyről lassan a koboldok közé ereszkedik néhány alig egy láb magas teremtmény. Apró áttetsző szárnyaik káprázatos sebességgel, zizegve szelik a levegőt olykor a szivárvány ragyogását idézve a szemem elé. Zöld testüket förtelmesen tarka bogárszerű élőlények, gombák és növények ékesítik, az arcuk viszont kifejezetten hasonlít a koboldjaiméhoz. Hosszúkás fülek, keskeny szájak, egyedül telt arcuk és mélyen ülő szemük különbözteti meg őket.

Míg koboldjaim tágra nyílt szemmel, csendben figyelnek, Én utat nyitok közöttük és a fejszémre támaszkodva kérdőn a jövevényekre tekintek. Érzem a varázserő szikrázását a levegőben. Meglepő milyen erős az energia ezekben az apró élőlényekben. A legközelebb álló teremtmény elrugaszkodik a földtől és idegesítően ide-oda kezd repkedni előttem.

- Az Ősi Erdő utolsó éltetői, az Őrzők vagyunk és innentől fogva a koboldjaid hozzánk tartoznak. - Amint befejezi a mondatot a jövevények a legközelebbi kobold után vetik magukat és megpróbálják a karjaik közé zárni őket. A koboldok visítva rebbennek szét a szélrózsa minden irányába és úgy szedik a lábukat, mintha csak forróságtól sistergő parázson loholnának.

- Szükségünk van rájuk, mert így újra benépesíthetjük és kivirágoztathatjuk az... – Dühtől tajtékozva vágok közbe.

- Engem aztán nem érdekel. Felőlem aztán örökre eltűnhettek, de ezek az Én koboldjaim! Na hess! - Hirtelen elkapom a vezetőjük egyik szárnyát majd elkezdem ide-oda lóbálni, mint valami élettelen játékszert. - Erre nem érek rá! - Teljes erőből elhajítom és örömmel szemlélem, ahogy nekiütközik a legközelebbi faágnak, majd még egynek és még egynek egészen addig, amíg fenn nem akad egy méretes csipkebokor markaiban. Ahogy próbál kikecmeregni a tövisek erdejéből a helyzete egyre csak romlik és selyemvékony szárnyaiból csak néhány szürke, csüngő, élettelen foszlány marad. Ideje a koboldjaimra irányítanom a figyelmemet. Hátat fordítok, hogy üldözőbe vegyem a bosszantó szárnyasokat, de alig teszek néhány lépést és a levegő felszikrázik mögöttem. Kitérni már nincs időm, így a maradék varázserőmet összegyűjtve próbálom védeni magam, de túl kevés maradt, hogy bármit tehessek. Az energianyaláb játszi könnyedséggel csúszik át a védelmemen és egy pillanattal később minden erőt elpárologtat a végtagjaimból. Tehetetlenül, csörömpölve zuhanok a földre.

 

***

 

Sötétség. Zúgás. Avarillat. Lassan, kinyitom a szemem, de továbbra is csak sötétség fogad. Itt az ideje felkelni... Nagy levegőt veszek, mire egy ádáz levél belopakodik a sisakom résén és a torkomon akad megállíthatatlan köhögőgörccsel ajándékozva meg. Már ez az apró levél is el akar tűntetni erről a világról?! Hát lehetne még ennél is rosszabb?! Hanyatt fekszem és tanácstalanságomban felnézek a csillagokra. Egyedül vagyok. Emlékszem, évezredekkel ezelőtt kisgyermekként milyen csodálatosnak tartottam ezeket a messzi fénylő kis pontokat. Hogy miért? Már nem emlékszem pontosan... de azt gondoltam, ha valami szörnyűség történik elég csak kérnem a csillagokat és kívánni hogy véget érjen. Soha nem működött... nem működhetett... mégis mindig újra és újra kívántam. Hihetetlen, hogy elhittem van értelme segítséget kérnem bárkitől is. Ma már tudom, hogy nem segít senki. Akármi történjék, csak magamra számíthatok... Na de elég a lamentálásból! Egymagamban nem folytathatom az utamat, mert mégis ki szolgálna akkor?! Ki tenne eleget fenséges kívánságaimnak?! Jobb ha megkeresem a kis mitugrászokat...

Tüzet gyújtok és készítek néhány fáklyát, hogy átkutathassam a helyszínt, de sajnos minden elképzelhető irányba vezet legalább két apró lábnyom, így nincs más választásom, mint kiválasztanom közülük egyet találomra. Órák peregnek le míg a koboldom csapását követem és ráadásul a nyomok nem is egy irányba vezetnek, hanem lépten nyomon másfele kanyarodnak. Így néha még Én is elvétem a megfelelő irányt. Végül csonkig égett fáklyával egy odvas fához érkezem, ahol a nyomok egyszerűen véget érnek, mintha csak elvágták volna. Többször körbejárom, hátha az aljnövényzet között találok valami jelet, de a kobold mintha egyszerűen eltűnt volna. Lehet itt kapta el az egyik repkedő ocsmányság... Leülök és a hátamat tanácstalanul nekitámasztom egy fenyőnek. Lehet jobb ha lefekszem, mert világosban könnyebb a nyomukra akadnom és napfelkeltéig úgysincs már sok hátra... Váratlanul a fejem feletti odúból kiugrik egy apró árnyalak és eszeveszetten rohanni kezd, ahogy csak a lába bírja. Azon nyomban felocsúdok és az ijedt kobold után ordítok.

- Állj meg azonnal te szerencsétlen! - A kobold nyomban lefékez és apró füleit zavarodottan hegyezni kezdi. Felém fordul és felkészül, hogy ha kell rögtön eliramodhasson, de a parázsló fáklya fényében felismer és boldogan felém veti magát. Reszketve, könnyben ázó szemmel ugrik a lábamra és úgy szorítja, mintha az élete múlna rajta. - Szállj le rólam, vagy Én szedlek le! - Szipogva, taknyos orral és vörösre sírt szemmel huppan le mellém a földre, karjait még mindig felém nyújtva, akár egy ölelésre vágyó, apró kis csecsszopó. Ilyen gusztustalan kisbabát viszont még sohasem hordott a hátán a föld. Vajon ezek újszülöttként is ilyen ocsmányak?

- Tudod hol vannak a többiek? - A kobold bólogat és kicsattanó örömmel tekint fel rám.

- Mutasd az utat. Elegem van ezekből a szánalmas szárnyasokból. Ma nyárson fogjuk megpörkölni őket, akár a csirkéket. - A kobold sipító ujjongásban tör ki és boldogan szökdécselve indul előre. Már csak azt kell kitalálnom hogyan tűntessem el az Őrzőket egytől-egyig. Egyébként sem értem mitől kéne védelmezniük az erdőt, ha nem tőlem...

Egy rövidke séta után az erdő teljesen megváltozik. A fák olyan sűrűn nőnek, hogy lépten-nyomon egymásba fonódnak, az aljnövényzet szinte áthatolhatatlanná válik, az ágak pedig szüntelenül belém kapaszkodnak, mintha csak vissza akarnának tartani valamitől. A koboldom apró termetével nehézségek nélkül manőverezik át a szűk réseken keresztül, még akkor is amikor nekem már a baltám segítségével kell utat törnöm a rengetegen át. Egy örökkévalósággal később kiérünk a szabad ég alá, ahol a sűrű aljnövényzetet mintha elvágták volna és egy szabályos kör alakú tisztáson találjuk magunkat. A tisztás közepén egy hatalmas, magányos, varázserőtől duzzadó szomorúfűz áll és a szél lágy suttogásaira sűrű, ezüstösen csillogó porfelhővel felel. A fa termésének édeskés, enyhe illata feloldja a bennem dúló vihart és néhány pillanatra határtalan nyugalommal önt el, megfosztva minden gondolattól.

Amint magamhoz térek és a koboldomra pillantok feltűnik, hogy még mindig lehunyt szemmel élvezi a fa közelségét. Mögé megyek és úgy hátbarúgom, hogy a bakancsom csak úgy cseng az ütközés erejétől. A koboldom lassan magához tér és feltápászkodik, de kótyagos léptekkel indul meg a fűzfa felé, így néhány pillanattal később orra is esik és tehetetlenül terül el a földön. Türelmetlenül felrántom és a rongyainál fogva próbálom a fűzfa felé vezetni, azonban amint odaérünk fülsüketítő sipítozásban tör ki, amelyből egy szót sem értek meg. Elhúzom a fűzfa hosszú, lelogó ágait, majd teszek egy lépést, mire derékig egy gödörben találom magam. A koboldom próbál kihúzni belőle, de idővel rájön próbálkozásainak hiábavalóságára, ezért elszontyolodva huppan le a földre. Nagy nehezen kiszenvedem magam a mélyedésből, ám amint közelebbről szemügyre veszem mibe is zuhantam bele a koboldom kétségbeesetten felkiált, kezeivel szárnycsapásokat imitálva.

- Lent! Sokan!

- Menj előre. Csalogasd ki őket. - Közlöm vele, mire a kobold reszketve csimpaszkodik rá a lábamra és könnyes, nagy, sárga szemeivel kérlelőn tekint fel rám. - Na mire vársz! Lódulj! - A koboldom azonban csak szipog és továbbra sem ereszt. - No jó te szerencsétlen... valahogy bemászok ebbe a rohadt lyukba, de melegen ajánlom, hogy ne feleslegesen tegyem... - A koboldom üdvrivalgásban tör ki, majd felkap egy apró faágat és harciasan rázni kezdi, nevetséges, sipítozó hangokat hallatva.

Miközben arra készülök, hogy átkússzak a nyíláson, szárnycsapdosás üti meg a fülemet. Torkon ragadom a koboldomat és csendre intem. Alig néhány másodperccel később fel is bukkan az üregben egy förtelmesen színpompás szárnyú őrző, amilyenhez már ezelőtt is volt szerencsém. Gondolkodás nélkül lecsapom a fejszémmel, így még meglepődni sem volt ideje. A teste kettéválik a csapás nyomán, mintha csak egy élettelen farönköt hasítottam volna keresztül, azonban pár pillanatnyi ezüstös szikrázás után nyom nélkül illan el. Az egyetlen jele annak, hogy valaha is létezett, egy apró kerek gömb, amely nyugodtan pulzálva, lassan felemelkedik és eltűnik a fűzfa lombja közt. A szél felerősödik és a fűzfa megrázza sűrű lombjait, édeskés ezüstport zúdítva ránk, egy halk, recsegő sóhajtás kíséretében. A koboldom nagyot tüsszent és hanyatt esik az ezüstös portömegbe amely a fa alatt gyülemlett fel és további véget nem érő prüszkölések közepette próbál kikecmeregni belőle, miközben Én elmerülök a gondolataimban. Meglehetősen furcsa szerzetek ezek az őrzők. Eddig bármilyen teremtménnyel végeztem, a baltám gyilkos csapása mindig feltöltött az áldozat életerejével, de ezen apró teremtményt valamiért képtelen volt megemészteni...

A koboldom még mindig az ezüstös portömegben vergődik így türelmemet vesztve akkora taslit keverek le neki, hogy kigurul a portömegből. A hátán fekve rám vigyorog majd utoljára akkorát tüsszent, hogy a foga amelyet az imént majdnem kivertem a helyéről rakétaként lövell ki a szájából és tompán koppan a mellpáncélomon. Felsóhajtok, majd hasra fekszem, hogy elkezdhessek bekúszni az apró résen keresztül a sötétségbe. Az alagút rendkívül szűk és csak nagyon nehézkesen vagyok képes előre haladni. A puha földfal rendszeresen rám omlik és elönti a páncélom réseit, de nem állok meg. Néhány perc keserves lejtmenet után gyengén pulzáló ezüstös fényt pillantok meg a távolban. Nagyon remélem, hogy az már a végét jelzi...

Kipréselem magam az alagútból és ellenség után kutatva óvatosan körbenézek, azonban a látványtól elakad a lélegzetem. A pulzáló ezüst fény sok ezer kisebb-nagyobb, általam eddig sohasem látott gombafajból árad és egészen betölti a meglepően tágas, egyébként kihalt barlangot. A gombák kalapjában lüktető apró ezüstgömbök egyként és lassú ütemben izzanak fel, majd halványodnak el újra. Olyan érzésem lesz mintha egy hatalmas alvó állat légzését figyelném. Közelebb sétálok a legközelebbi gombatársuláshoz, lassan leguggolok és éppen meg akarnám érinteni az egyiket, amikor a lábam előtt egy apró gomba kezd el előtörni a föld alól. Gyorsan, nem a többi gomba ritmusában pulzálva tör fel a barlang teteje felé és szépen lassan egyszer majd még egyszer megkerüli a legközelebbi gombát, mintha csak át akarná ölelni. Végül abbahagyja a növekedést és teljesen megáll, átvéve a társai pulzálásának ütemét. Megbabonázva érintem meg a két összefonódott gombát, amelyek egy pillanat leforgása alatt válnak élettelenné az érintésem nyomán. Az ezüstös pulzálásuk abbamarad és érzem, ahogy a bennük lévő csekély varázserő feltölti a tagjaimat. Immár nem egyebek, mint két egyszerű barlangi gomba. Elmosolyodom, hiszen tudom, hogy itt annyi varázserőt szívhatok majd magamba amennyit csak elbírok.

Két kézre fogom a fejszémet majd meglendítem, hogy százával söpörhessem el a gombákat és bekebelezhessem minden varázserejüket. Minden egyes csapással egyre erősebbé és erősebbé válok. Érzem, ahogy a végtagjaim feltöltődnek energiával és a testem szinte megfiatalodik. Amint a fejszém gyémántja teljesen megtelik varázserővel elégedetten elmosolyodom, majd felvillanyozva a koboldomra pillantok. A kis mitugrász éppen két kézzel tömi az arcát, tekintet nélkül arra, hogy az adott gomba pulzál vagy sem, de amint feltűnik neki, hogy a pillantásom rajta pihen abbahagyja az evést és egy mosoly kíséretében rám villantja megmaradt fogait, a nyáltól ázó, mértéktelen mennyiségű, félig megrágott gombával egyetemben. Lassan letekint a gombával teli markára, egy pillanatig tétovázik, majd az utolsó maréknyit is elégedetten a szájába tömi. Ezután boldogan felugrik és apró botjával harciasan hadonászni kezd, így mindketten elégedetten indulhatunk a barlang tátongó gyomrának mélységeibe. Ahogy előrébb haladunk a járat egyre szélesebbé válik és a kék pulzálás is fényesebbnek látszik. Ujjamat a szám elé emelve némán csöndre intem a koboldomat, majd megteszem az utolsó lépéseket a legutolsó kanyarig és vigyázva kitekintek a kék pulzálásba.

A látvány egyszerűen mellbevágó. Mi több, halkan felröhögök az elém táruló jelenet láttán. A koboldjaim sértetlenül rohangálnak össze-vissza egy gigantikus terem közepén, az őrzők pedig próbálják elkapni és a karjukba zárni őket, azonban meglehetősen kevés sikerrel. A koboldok nem adják könnyen magukat és újra meg újra elkerülik az őrzők szorítását. Kivéve egyet, amelyet három szárnyas ocsmányság szorított sarokba a barlang kéken, nyirkosan csillogó falánál. Két őrző fogja le a szerencsétlent és gombától terhes körmeiket a vállába mélyesztik. A koboldom lába nyomban a földbe gyökerezik és remegés járja át a testét hegyes fülének tövétől egészen a talpáig. Hirtelen találkozik a tekintetünk. Fel akar kiáltani, de csak némán formálja meg a szót, "Mester". Elsápad, a szemei fehérbe fordulnak és mintha még a bőre is veszítené el sárgás-barnás színét. Ahogy az őrzők fala kicsit szétnyílik meglátom, hogy a közéjük szorult koboldon a ruhák már csak cafatokban lógnak, a pénisze pedig már az egyik rusnyaság szájában vonaglik. A koboldom az őrző minden egyes fejmozdulatára egyre jobban és jobban ernyed el, míg végül csak az erőszaktevők karmai tartják állva a barlang nyálkás falának szögezve. A szinte élettelen koboldomat megdolgozó rohadvány ajkának förtelmes, nedves cuppogását és a szipolyozással járó szörcsögését soha nem leszek képes elfelejteni. Mégis mi a fészkesfene történik?!

Ha ez a bizarr jelenet nem lenne elég, a több emelet magas barlangterem közepén álló óriási, pulzáló gomba, az ezernyi kisebb-nagyobb gombával körülölelve mindenképp gondoskodik a felhőtlen, fenséges és megdöbbentő szórakozásról. A gomba olyan hatalmas, hogy egy pillanatra elképeszt a monumentalitása és tátott szájjal tekintek fel rá. Az elmúlt évezredekben nem egy helyen jártam már a világban csatlósaim seregétől kísérve, de ilyen gigászi valamit még soha életemben nem láttam. A belőle áradó kimeríthetetlen varázserő lüktetését a csontjaimban érzem.

Egy női kéz.

Megrázom a fejem és hidegvérrel felmérem a helyzetet. Az őrzők lehetnek vagy harmincan, de ennyi arra se elég, hogy megkarcolják a páncélomat... Egy szivárványszínű bénítólövedék csupán néhány ujjnyira suhan el a fejem mellett. Az őrző célpontja azonban nem Én voltam, hanem az egyik kobold. A tekintetem találkozik a támadóval és tudom, hogy most kell lépnem. Lelki szemeim előtt megjelenik egy dárda és egy röpke pillanatig csak lebeg előttem miközben a vérvörösen izzó varázserő kaotikusan, felfoghatatlan sebességgel cikázik körülötte. Fejem egyetlen bólintásával indítom útnak a pusztítást.

A dárda páratlan gyorsasággal az előttem álló őrző felé száguld, ami az utolsó leheletével még pajzsot próbálna formálni. Megállíthatatlanul, hangos robajtól kísérve suhan át a dárda a félig elkészült védelmi vonalán, szikrázó kék varázserő darabkákat szórva mindenfelé, mintha csak egy tükröt tört volna megszámlálhatatlan apró szilánkra. A maradéknak esélye sem volt. Egy pillanattal később már egytől egyig a testükön tátongó lyukat bámulják, hitetlenkedve. A dárda lassan visszatér mellém, majd gyöngéd varázsszellővé alakulva elillan mintha sose létezett volna.

Kilépek a koboldjaim elé és intek feléjük. Miközben az őrzők apró kék pulzáló gömbökké vedlenek a koboldok üdvrivalgásban törnek ki és nyelvüket lógatva rohannak felém. Hagyom, hogy rám ugráljanak és belém kapaszkodjanak. A hisztérikus nevetésüktől csak úgy visszhangzik a barlang. Ezek tényleg nem értik, hogy egyszerűen csak felhasználom őket?! Szolgálók nélkül sivár az élet... Lerázom őket magamról, mire arra leszek figyelmes, hogy a megerőszakolt koboldom a földön kúszva próbál csatlakozni hozzám. Az arcát övező mosolygás a fájdalomtól vicsorgásba torzul. Az egyik kobold követi a tekintetem és odasiet a társához. Az elnyűtt barna nadrágjából előkap valamilyen műszert és belenéz vele a szenvedő kobold fülébe, szájába majd pedig megkocogtatja vele a feje búbját tanácstalanságában. Egyszer csak összefüggéstelenül felkiált és támad egy csodálatos ötlete. Teljes erőből rásóz a műszerrel a fájdalomtól vonagló koboldra, mire az nyomban elájul. Épp elégedetten zsebre vágja a műszert és mosolyogva visszaindul hozzám, amikor az egész barlang egetrázó recsegés-ropogásba kezd. Apró kavicsok tömkelege zúdul alá, hogy heves dobolásba kezdhessen a páncélomon.

A teremburáját! A gomba kalapja és teste ide-oda vonaglik, mintha csak a föld mélyéből akarná kitépni magát. Nem sokkal ezután a barlang nyirkos padlója itt-ott ténylegesen felrepedezik és a gomba egyik gyökere valóban kiszabadul a kő szorításából.

- Kifelé! – Ordítom és meglódulok a kijárat irányába. Miközben hátra tekintek, észreveszem, hogy egy csapatnyi kobold a gomba felé szalad, hogy eszméletlen társukat összeszedhessék. A gyógyítót imitáló kobold eközben egyedül, tehetetlenül vonszolja az öntudatlan testet. Egy pillanatra megállok és gyönyörködök benne, ahogy a koboldok szemkápráztató gyorsasággal újra és újra elkerülik a rájuk vadászó gomba gyilkos gyökereit. Az egyik végigfut a föld alól éppen előtörő gyökéren majd egy nagy ugrással egybekötött szaltóval elkerüli az eközben felé száguldó másik gyökeret. Hibátlanul ér földet az ájult kobold mellett és nyomban felkapja a segítségre szoruló társát. Nem sokkal ezután a többi társa is odaér és hihetetlen sebességgel kezdik meg a rohamot a gyökerek rengetegén keresztül. Hirtelen az egyik megbotlik egy feltörekvő gyökérben, a gomba pedig még a levegőben telibe csapja az egyik vastagabb gyökércsápjával. A kobold tehetetlenül repül felém és csak az utolsó pillanatban tudok elhajolni a száguldó test elől. A kobold hangos reccsenés közepette kenődik fel mögöttem a falra és érzem, ahogy kileheli a lelkét. Megiramodok a kijárat irányába, de eközben nem szalasztom el a lehetőséget és begyűjtöm a halott koboldom lelkét, mert a korábbi varázslat sokat kivett belőlem. Belevetem magam a lyukba, de beragadok. Először erővel próbálok kikecmeregni a szűk lyukon át a szabadba, ám amint ráébredek mennyire reménytelen, varázslásra szánom el magamat. Már majdnem kitalálom pontosan hogyan menekülhetnék szorult helyzetemből, amikor az összes koboldom egyszerre kezd el felfelé tolni a keskeny alagúton át. Amilyen puhányok egyenként, együtt annyira erősek. Váratlan sebességgel emelkedem, törve zúzva a járat falát. Meglepődve zuhanok ki a lyukon keresztül a szabadba. A koboldok egymás hegyén-hátán esve ömlenek ki az alagútból és fejvesztve rohannak az erdő felé, amint tehetik. Végül az eszméletlen koboldot cibáló csoport is előkerül, így együtt csörtethetünk be az erdő takarásába, míg mögöttünk gigászi robajlással hasad fel a föld, hogy elnyelhesse az Őrzők múltjától pulzáló szomorúfüzet.

 

***

 

Szedett-vetett csapatunkkal pár nappal később délben, kipihenten érkezem meg a völgybe, amelybe a hegy boszorkáit házastul taszítottam. A színteret azóta a természet visszahódította és csak a föld alól kitüremkedő rozsdás vasedények árulkodnak az itt történtekről. Lelki szemeimmel gyorsan betekintek a föld alá, ahol mindössze egy csontvázat találok. Mondtam Én, hogy szívósak ezek az aggleányok!

Keresek egy magaslatot és feltekintek a hegyre, ám a ház ősrégi helyét köd takarja, így nem tudom megállapítani visszaköltöztek e az elveszett boszorkáim. Nincs más lehetőség, mint útnak indulni… Fütyülés üti meg a fülemet. Letekintek a domb túloldalára és nem mást látok, mint egy rézfát rézfánfütyülővel! Hát ez sem mindennapi látvány! Oly ritkán látom ezt a madártüneményt, hogy hosszú életem során alig néhányszor volt alkalmam megcsodálni trombitaszerű fütyülését. Ha az emberek nem vadásznák le a mindenségét talán sokkal gyakoribb lehetne…

Közelebbről már az énekének finomságait is jól hallani, amelyek olyan variációdúsak, hogy azt gondolnám csak egy egész zenekar tudná megteremteni. Letelepedek a rézfa tövében és lehunyt szemmel merülök el az előadásában. Már majdnem elszunnyadok, amikor lármás kopácsolásra leszek figyelmes, amely teljesen összhangtalan a szüntelenül daloló madárral. Feltekintek és az egyik koboldom éppen nyálcsorgatva lopakodik fel a fán a magasba. Már majdnem elkapja hátulról az énekesmadarat, amikor egyetlen varázslegyintéssel jó erősen belevágom a fejét a rézfába. A rézfa beleremeg az ütésbe és lármásan csörömpölni kezd, ahogy a koboldom ágról ágra esve újra és újra felkenődik az arcával a masszív, rézszínű ágakra. A kobold nagy koppanással ér földet mellettem a porban és nyöszörögve ott is marad. A rézfánfütyülő mintha mi sem történt volna elkeseredetten dalol a messzeségnek, szüntelenül várva a mindenségét, amely soha nem jön el… Ez nem lehet igaz! A közeli lombok közül egyszer csak előbukkan az arany színben pompázó párja és a rézfánfütyülő izgatottságában még hangosabban folytatja az éneklést, piciny lábával a rézfán adva rá az ütemet. A mindensége néhányszor halk csilingelést hallatva hozzáad az immár közös énekükhöz, majd felbátorodva teljes szívvel csatlakozik életük melódiájához. Még a koboldok is elhalkulnak a duójuk hallatára. Egy rövid pillanatra mintha még az idő is megmerevedne… amíg egy hatalmas száj egyszerre csak el nem nyeli a két csodálatos madarat. Hogy a rézfánfütyülőbe kerül ide ez a nyavalya?!

A hatalmas, nyurga lény egy pillanatra sem áll meg és alig gurulok el az útjából, ahogy feneketlen étvágytól fűtve a rézfát is egyben bekebelezi. Már épp készülnék, hogy belevágjam a bárdomat a nyavalya lábába, amikor felpattan mellőlem a torkosabbik kobold, amely az imént próbálta felfalni a madarakat és heves gesztikulálásba kezd.

- Én beszél! Tud! – Makogja. Nem értem mit akar, de kíváncsivá tett, így hátrébb húzódom a többi kobolddal, amíg ő lehánt a legközelebbi fáról egy kevéske kérget és hadonászni kezd a nyavalya felé. A nyavalya bekebelez egy újabb fát, majd rámereszti apró, fekete szemeit, amelyek épphogy csak kilátszanak a feje nagyrészét borító óriási ajkak alól. A koboldom ebben a pillanatban kettétöri a fa kérgét és a felét egy az egyben lenyeli, majd a maradékot a nyavalya felé hajítja. A nyavalya megindul előre és hatalmas pofájával a kobold irányába harap, ám amint elkapja a repülő fakérget megáll, majd felugrik örömében egy öblös, velőtrázó böfögés kíséretében. A kobold erre válaszul szintén felböfög, ami meglepetésemre sokkal termetesebbre sikeredik, mint azt a kis koboldtól várnám. A kobold gyorsan felkap egy kisebb meg egy nagyobb követ és mindennemű erőfeszítés nélkül lenyeli az apróbbat, majd ismételten a nyavalya felé hajítja a méretesebbet. Ezt még párszor megismétli, míg végül négykézlábra ereszkedik és szörnyű hangok közepette krákogni meg öklendezni kezd, egészen addig, amíg a fakéreg fel nem bukkan a gyomrából az undorító melléktermékekkel egyetemben. Émelyegni kezdek a visszataszító látványtól, miközben a koboldom boldogan ugrálja körbe a gyomortartalmát és hevesen mutogat rá.

Nagy meglepetésemre a nyavalya is öklendezni kezd és addig abba sem hagyja, amíg a terjedelmes rézfa a földre nem pottyan hatalmas pofájából. A koboldom erre válaszul csak meghajol, majd felkap egy minden eddiginél nagyobb követ és amennyire csak bírja a nyavalya felé hajítja. A kő hangos puffanással, alig két yarddal arrébb esik a porba, aminek láttán a koboldom gőgösen kihúzza magát. A nyavalya lassan odasétál a kőért, lehajol, megeszi és végül robajló böfögések közepette berohan az erdőbe, örökre eltűnve a szemünk elől. Mire a koboldomra tekintek, az már büszkén tartja kezében a rézfánfütyülőt és a mindenségét, amelyek holtan, sűrű okádékban ázva fekszenek a csontos ujjai közt.

 

Címkék: +18 2. fejezetf antasy fiction kobold kortárs minden jó ha a vége rossz regényrészlet sötét

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

L. Tamás üzente 1 hete

Szia!
Ez a fejezet teljesen összezavart. Az alap ötlet, a szereplők és a fogalmazásod is tetszett, ezért jó kedvvel vágtam bele. Összeírtam pár dolgot, ami menet közben szemet szúrt, mint a szóismétlés a gombákkal, a csetlő-botló főhős meg a filmes effektek. Aztán jött a fűzfás jelenet és most megakadt a lemez. Most már nem tudom, hogy komoly sztorinak, vagy valamilyen paródiának szánod ezt az egészet. Én mindenesetre átverve érzem magam, mintha neten rendeltem volna egy könyvet, amiről otthon kiderül, hogy valójában egy kifestő.

Válasz

Agunery Vilho üzente 2 hete

Nekem ahogy fogalmazól az nagyon bejött. Igaz volt itt ott néhány szó vagy kifejezés ami nekem zavaró volt vagy csak szerintem nem ilett oda.
A történet, az események érdekesek. Inkább zavaróak és vannak pillanatok amikor önellentmondóak.
A főhős pedig pocsék. Egy "gonosz Istennek" mondja magát de a történetből legjóbb esetben is csak csínnyek Istenének lehetne nevezni. Sőt inkább csak örökéletű unatkozó erős varázslónak! Mond hogy lehet komolyan venni egy ilyen gyenge istent/főhőst aki egy részen belül két konfliktus helyzetből is ájultan jön ki. Főleg úgy hogy kerek perec kijelented, hogy ő a legerősebb? Ez szintén nagyon zavaró és önellentmondó.
Ami még zavart az, hogy semmi sincs elmagyarázva! Ezt a világot én szerintem még nem is építetted föl. Nincs a történetben ok-okozati összefügések vagy csak nincsenek rendesen elmagyarázva.
Oké ezek az én gondolataim, megláttásaim és ezeket ha lehet a legjóhiszeműségesebben vegyed, mert öszintén nem szeretek senkinek a munkáját kritizálni. Csak ahogy láttam senki más nem válaszólt rá.

Válasz

Ez történt a közösségben:

L. Tamás írta 4 napja a(z) Valéria új élete 1. rész blogbejegyzéshez:

Kedves Melinda! Köszönöm, hogy olvastad és a kedves ...

Revicky Melinda írta 6 napja a(z) Valéria új élete 1. rész blogbejegyzéshez:

Kedves Tamás! Elsőként az fogalmazódott meg bennem ...

Revicky Melinda írta 6 napja a(z) Angyalok vére blogbejegyzéshez:

Kedves Tamás! Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és ...

L. Tamás 1 hete új blogbejegyzést írt: Valéria új élete 1. rész

L. Tamás írta 1 hete a(z) Angyalok vére blogbejegyzéshez:

Szia! Van hangulata, megismerjük a karaktereket, ...

L. Tamás írta 1 hete a(z) Minden jó, ha a vége rossz - Testvéries osztozkodás - 2. fejezet - (+18) blogbejegyzéshez:

Szia! Ez a fejezet teljesen összezavart. Az alap ötlet, a ...

L. Tamás írta 1 hete a(z) Minden jó, ha a vége rossz - Aki korán kel… bosszúsan ébred - 1. fejezet - (+18) blogbejegyzéshez:

Szia! Első fejezet alapján felkeltette érdeklődésem az ...

Farda József 2 hete új blogbejegyzést írt: Mini mesék VIII.

Revicky Melinda írta 2 hete a(z) Angyalok vére blogbejegyzéshez:

Sziasztok! Amatőr íróként, és lelkes olvasóként...

Revicky Melinda 2 hete új blogbejegyzést írt: Angyalok vére

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu