Vámpír sztorik 9. rész

Abszint

Hétfő reggel, hajnali hat óra. Az ablakhoz álltam és a panelok erdejét figyeltem. A szemközti lakások sejtelmes narancsos fényei, apró ékkövekként törtek elő a házak falaiból. Fényük úgy fodrozódott mintha szemeim könnybe lábadtak volna. Ezekben a hajnali órákban az ember még kissé homályosan lát. Ilyen pillanatokban el tudtam képzelni a magányt, mint társat kivel a halál tornácára léphetek. De elég volt a kora reggeli depresszióból! Megoldandó ügyek várnak rám, irány a rendőrség!

Felkászálódtam a villamosra és a kora reggeli melós tömeggel a városnak indultam. Mindenki az orrát lógatta, cipőjét bús szemekkel bámulta. Szipogások, köhögések töltötték meg az utasteret. Egy igénytelen kövér pasas trikóban utazott, már-már nőies, szőrős melleiből titkot nem csinálva. Egy fiatal gyerek rezzenéstelen arccal meredt előre fülhallgatóját mélyen a koponyájába süllyesztve. Egy gyönyörű fiatal lány állt előttem, teste hullámaira ráfeszült a ruha, igyekeztem nem feltűnően nézni. Testéről a szépség tükröződött, arcára viszont mély komorság telepedett. Miért ilyen szomorú ez a város? Vagy csak a hajnali órákban ilyenek az emberek? Nem tudom, de valahogy mindenki csügged. Mikor leszálltam a villamosról, a dolgozók megostromolták a rendőrség nagy, impozánsnak nem éppen mondható rózsaszín főépületét. Ahogy jártam a folyosókat jöttömre mindenki mélyen beledugta az orrát a munkájába vagy az aktuális érdektelen beszélgetésekbe. Dr. Poltergeist irodája felé vettem az irányt az orvos szakértőnkhöz. János oda vezényelt, hogy megtudjam hányadán is állunk. Milyenek a sebek, a gyilkos fegyver mibenléte, az elkövető vérmérséklete. Poltergeist egy kopasz, magas, fekete bőrű, úriember volt. Hogy az élet mely útvesztői vezették ide az Egyesült Államokból azt mindig is titok övezte. Egyszer azt mondta Péternek, a gondnokunknak, hogy a démonai üldözték idáig és most is éppen felé tartanak az óceán sós vizén keresztül. A hajóról látta, ahogy nagy fekete sellőkként szelik a habokat, és a vízfelszín csak úgy duzzad áramvonalas, éjfekete testük fölött. Péter megborzongott a hír hallatán. Gyorsan munkahelyi pletykát csinált belőle. A hír futótűzként terjedt el a rendőrségen, és Poltergeistről elterjedt az a népszerű elmélet hogy elmebeteg, bár munkájára kiváltképp alkalmas. Csak Péter nem gondolta ezt. Persze ő is kigúnyolta a társaságban, de csak palástolta egyre erősödő és erősödő félelmeit. Láttam a feszültséget a szemeiben, egy napon kirúgták. Néhány hónappal később találkoztam vele, alkoholista lett és rongyos ruhákban aludt az utcán. Azt mondta Poltergeist egyik démona eljutott hozzá és most a lakásán van. Ott figyel a fürdőszobai tükörben és mosolyog, teste sáros és nedves. Fogait olykor fel-fel villantja, fehérségük látványosan átüt az iszapos, szürke bőrön. Szemei sárgán villogtak akár egy mohó éjjeli ragadozónak. Olyan érzése támadt mintha az életén nevetne. Kudarcain és apró sikerein mik idáig juttatták. Másnap reggel holtan találták a rendőrség egyik mosdójában, felakasztotta magát.

A lány teste a boncterem középső asztalán hevert. A neon lámpa hűvös fénye élesen megcsillant a hideg fémen, melyen megannyi test feküdt már szétboncolva és kielemezve. De most Poltergeist nem tárta elém a test rejtelmeit, hanem egy fehér lepellel betakarta.

–Szóval hányadán is állunk? –Kérdeztem Poltergeistet amint beléptem a boncterembe. A testhez léptem, a vérfoltos szövet darabot próbáltam felgyűrni de Poltergeist egy határozott mozdulattal megfogta a kezem és puszta tekintetével rám parancsolt. A kíváncsiságom azonnal alábbhagyott.

–Imre, meg se próbáld. A sebek alapján, a támadó puszta kézzel belenyúlt a mellkasába és kicibálta a belső szerveket. Nagy, tépett és harapott sebeket ejtett a támadó, a főbb artériákat is szétrágta, ilyenkor nagy vérveszteségre lehet számítani, de minden száraz. Az aszfalton se maradt semmi mintha felnyalták volna. Valami tipp?

–Egy éhes ragadozó, talán egy medve tehette. Volt valami gubanc a vadasparkban?

–Nekem is ez volt az első gondolatom felhívtam őket, de semmi rossz hír.

Rövid gondolkodás után kiadta az agyam a legidiótább munkahelyi viccet, amit valaha mondtam.

–Talán egy vámpír?

Komoran néztünk egymásra majd egyetértően felröhögtünk. A legslamposabb vicceken is mindig jót nevettünk. Ennyi szörnyűség között ezzel lehetett leginkább elkerülni a kiégést, nevetéssel. Végig járattam a szemem a kényszeres rendben összerakott késeken és pengéken majd megállt a tekintetem két kékes színű folyadékkal teli poháron.

–Hát ez meg mit keres itt? –Mondtam a szokásos cinkossággal a hangomban amit Poltergeist már kiválóan ismert.

–Ugyan Imre ne legyél ilyen karót nyelt, különleges alkalomra hoztam. Tudom, hogy mindjárt elhagyod sorainkat. –Tette hozzá szomorúan.

–Hát jó ez esetben benne vagyok.

Ünnepélyesen felemeltük poharunkat és a doktor úr belekezdett beszédébe.

–Fiatal vagy még és erős, cimborám. Sok minden vár még rád az életben és ezt az én hatvan évem mondatja velem.

Lehajtottuk az italt, gond nélkül végig gördült a torkomon kellemes forróságot hagyva maga után. Majd a gyomromban egy hatalmas jégtömb módjára szétrobbant, maró hideg darabkák fúródtak a testembe, és haladtak tovább utat törve maguknak. Térdeim fájdalmasan koppantak a parkettán, az ital szét és összehúzta a testemet. Görcsösen fogtam a torkomat, de tudtam hogy semmi értelme. Szemeimet könnyek áztatták, torkomból forró gőz áradt. Poltergeist elindult az asztalok felé, és levett róla egy kést. A pengét a nyakán dülledő erekhez szorította. Nagy fehér szemei eszelősen kimerevedtek, a penge épp hogy csak hozzá ért barnás bőréhez és a vére kiszökkent a torkából. Szokatlanul fekete vér áradt a nyakából, szurokfekete, éjsötétség áradt belőle melynek mélysége a legkószább gondolatokat is magával ragadja. Poltergeist a földre vágta magát, vére úgy fojt ki testéből mintha szánt szándéka lenne elhagyni azt. A fekete vér, sűrű csíkokba rendeződött majd giliszták módjára szétáradt a szobában. Odaléptem Poltergeisthez, nyakán óvatosan kitapintottam a pulzusát. Lemondóan a földre rogytam és abban a pillanatban magányosabban éreztem magam, mint egy űrhajós a hold árnyékos oldalán. Elveszítettem az utolsó darabkát is mely az emberekhez kötött.