Vámpír sztorik 6. rész

A nyomozás

Alíz talpig feketébe öltözött. Lehelet vékony anyag feszült csontos testéhez, sötét fűrészes szélű levelek, virágok és tekergőző indák fedték el vakítóan fehér bőrét, mely halványan világított a mintázat mögött. Nyakához lágy csipkékben simult az anyag, csuklóján pedig harangvirág módjára omlott szét. Mellei felett és karjain egy vékony átlátszó sávban, hiányzott a minta, ahol feltörhetett kréta fehér bőre. Szoknyája, combját verdeste, ahogy lépkedett az asztalok között és hozta a rendeléseket. Szemhéján ezüstös smink fénylett, mely egy éles fekete átmenetben végződött szemei sarkában. Ez volt Alíz eddigi legfeltűnőbb ruhája, csak meztelenül hívhatta fel volna jobban magára a figyelmet. Többnyire fekete és fehér színekben merült ki a ruhatára. Munka után esténként, azért hordott egy-egy színes virágmintás pólót, és volt egy rózsaszín hello kitty-s felsője is. Kecses mozgása közben fel-fel sejlett combjának, fenekének és mellének vonala, de bármennyire is kellemes látványt nyújtott ez a lány az arra tévedő férfi szemnek a vendégek csak úgy keresztül néztek rajta. Mintha levegőből volna. Amíg Alíz a rendeléseket intézte, hozta a kávét, teát, meleg szendvicseket, addig rám a koszos edények mosogatása várt. Akárhányszor ránéztem a sarokban nyugvó termetes hűtő ládára, heves izgalom ragadott magával. Gábor azt mondta, hogy egy átlagos vámpírnak heti kettő három zacskó vér, bőven elég. Ha többet iszom, akkor az agyamra megy a vérszomj. Ha meg persze arra kerülne sor, egy ember vére akár fél évre is elég. Az átváltozásról is beszélgettünk kicsit. Bármilyen érintkezés egy vámpír szájával veszélyes lehet. Egy bizonyos életkor után, elkezd egy anyagot termelni a szervezet, ami a vámpír nyálával keveredik, hatása olykor igen drámai tud lenni. Ahogy az én esetemben is. Küzdelem esetén érdemesebb a karmokat használni. Vérszíváskor, azaz vadászatkor pedig, meg kellett bizonyosodni arról, hogy végzetes sebet ejtettünk az áldozaton. Levettem a tekintetem a hűtőről, a következő zacskóig még várnom kellett egy pár napot. Ránéztem a kezemben lévő nedvesen csillogó fehér tányérra, majd bőszen folytattam sikálását. Alíz munka után többször is kijárt éjszakánként. Talán más vámpírokkal találkozott? Kíváncsi voltam, gyakran felajánlottam neki a társaságomat, de sajnos mindig visszautasította, így esténként egyedül maradtam gondolataimmal. Apám és anyám arca lebegett előttem, és azok a smaragd zöld szemek. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből, bele égett az emlékezetembe az a tekintet. Azt hittem el tudom fojtani a bosszú utáni vágyam. De Gábor tiltása ellenére, nem bírtam magammal, el kellett hagynom a panziót, Mária nyomára kellett bukkannom. Felvettem kék hátizsákomat, amit Gáboréktól kaptam, hamiskás mosollyal adták oda nekem, azt mondták nekik nem kell. Beleraktam a pénztárcám a szobakulcsom és egy zseblámpát. A kávézón keresztül hagytam el a panziót, szerencsére Gáborba és Alízba sem botlottam bele, éppen máshol lehetett dolguk. Kinyitottam a nehéz kaput és teleszívtam a tüdőmet a friss éjszakai levegővel.

A panzió előtt egy vaskos törzsű fa magasodott, levelei zörögve erősítették fel az éjszaki fuvallatokat. Az utcai fények számomra eddig sohasem látott játékot űztek a szememmel. Vámpír érzékeim mindent felerősítettek, piros, kék, sárga vonalak cikáztak az úttesten. Hallottam az előttem sétáló emberek ereinek pulzálását, dobogását. Pontosan éreztem hol érdemes egy-egy karmot vagy fogat bedöfni, hogy elvérezzenek. Egy pillanatig még bénultan álltam a gyönyörtől, majd a fények legyengültek és a hangok is megnyugodtak, a megszokott éjszakai városkép terült elém. Megéreztem zsebemben a régi otthonom kulcsát, valamikor benne hagyhattam, és már el is döntöttem úti célomat. A házunk felé vettem az irányt. Jobb, ha nem busszal megyek, nem akartam ismerős arccal találkozni. Fejemre húztam kapucnimat és úgy gyalogoltam végig a városon. Az utcák zsúfolásig voltak emberekkel, alkoholtól szédelgő egyetemistákkal. Gyorsan eljutottam a hídhoz. Keresztül vágtam a ligetet kettészelő betonúton miközben a fák sötét barlang módjára hajoltak fölém és az utca lámpák narancssárga fénytócsákkal követték a lépteimet. Hallani lehetett, hogy a színpadon most is valamilyen koncert zajlott. A liget végénél egy szélesen terpeszkedő kereszteződés várt. Forgalom nem volt így átmentem a kellős közepén. Az egyik elágazódás kertes házak sűrűjébe vezetett. Erre fele laktunk az egyik félre eső utcában a ligettől nem messze. Házunk kordonokkal és szalagokkal volt körülvéve. A rendőrségnek még jócskán akadt dolga az üggyel. Könnyedén átléptem a derékig érő fémrácsokon és leguggoltam a kertkapu előtt. A ház üres volt, őröket nem hallottam, előkotortam a kulcsot a farmer zsebemből és az ajtót kinyitottam. Amint beléptem a kertbe, apró zörrenést hallottam az egyik bokorból. Egy sárga szempár tekintet vissza rám a zöld levelek mögül. Csak egy macska volt. A házban Mária nyomára vezető jeleket kerestem. Egy száraz vérfolt volt a kanapén és egy a hálószobában az ágyon. Bementem, hogy közelebbről szemügyre vehessem a matracot. Már hetek óta éltem Gábor zacskós vérén, de most a puszta látványát sem bírtam a vörös testnedvnek. Inkább elfordultam az ágytól. A mögöttem lévő polc legfelső fokára szállt a tekintetem, levettem róla egy régi fényképet. Három ember mosolygott rám a képről, én apa és anya. A képet egy turista készítette sokadik schönnbrunni nyaralásunk alkalmával. A kastély egyik napsütötte márvány teraszán álltunk, apám szemüvegben hunyorgott a napba, anyám bájosan mosolygott a kamerába én pedig ott álltam közöttük pipaszár lábaimmal és valamire nagyon lelkesen mutogattam. Könnyek szöktek a szemembe. Elraktam a képet a hátizsákom egyik szűk zsebébe, hogy ne gyűrődjön össze. Apró mancsok topogását hallottam, a macska lépett be a szobába, ami az előbb kint figyelt engem. Nagydarab fekete állat volt, úgy nézett ki, mint Alíz kandúrja. De nem tudtam biztosra menni. Odament hozzám és aranyosan a hátára vetette magát. Össze vissza forgolódott a parkettán miközben kényesen nyávogott. Végül beadtam a derekam és megsimogattam a hasát.

–Milyen cuki vagy! –Mondtam. –Te vagy az Boldizsár? –Suttogtam halkan.

A macska négy lábára szökkent, megfeszült egész testében majd eliramodott. Egy autó csöndes morajlását hallottam. A kerekek ropogva álltak meg a murván. Kinyílt egy ajtó majd dühösen becsapódott.

–Az eszem megáll! Ilyenkor szólnak, hogy meg kéne vizsgálni a helyszínt?

–Tudom Imre, kész bolondok háza. –Nyögte egy unott mély hang.

–Megfulladunk a papírmunkában! Erre is csak most érek rá, mert egész nap el vagyok havazva. Kész bolondok háza!

Gyorsan megkerültem az ágyat és az ablakhoz rohantam, egy rendőrautó állt a kocsibejárón. Kimentem a bejárati ajtón és kert túlsó végébe szaladtam, hozzá simultam a szomszédház csupasz, vakolat színű falához. A rendőrök már a kertkapunál lehettek.

–Ez nyitva van! –Kiáltott fel az egyik.

Még szorosabban a ház falához lapultam, a rendőr belépett a kertbe. Egy megtermett kopasz, bajszos férfi fordult felém.

–Hé, állj csak meg!

Gyorsan megfordultam, felugrottam, megkapaszkodtam a fehér bádogkapu peremében és átlendültem a túloldalra. Futásnak eredtem, rohantam, ahogy csak tudtam, motor felröffenését hallottam és a gumikerekek, fültépő csikorgását. Egy vámpírt nem tudnak elkapni, egy vámpírt nem tudnak elkapni. Végig ezt hajtogattam magamban. Amint a ligethez értem befutottam a fák közé és lehasaltam a vastag avarba. A rendőrautó szirénázva kanyarodott el és padlógázzal tovább ment. Ezt most megúsztam, kicsit kifújtam magamat a futás után, egész jól bírtam. Majd feltápászkodtam és lesöpörtem magamról az ágakat és a leveleket. Még azért vártam egy kicsit, de a járőr kocsi már messze volt.

A ligeten keresztül mentem haza felé, útközben megálltam a színpad magas téglafalai előtt. Az egyik rozsdás kapuszárny nyitva állt, egy kicsit meghajlott már, egy fél téglával ki is támasztották, hogy ne csapdossa az éjszakai fuvallat. Laza, vékony, homok, cigaretta csikkek és a földbe letaposott sörös poharak látványa fogadott bent. Csak egy átlagos, hétköznapi buli maradványai. A tér már üresen ásított, viszont a színpadon még zajlott némi társasági élet. Egy ismerős lány ült a színpad szélén, messziről is felismertem az arcát, Bella volt az! Mögötte az együttes többi tagja állt, egy dobfelszerelés mellett, az egyik fiú nyakában gitár lógott. Úgy beszélgettek egymással, mint valami tapasztalt, kiélt rock sztárok. Bella eszembe jutatta régi megszokott életemet, lassú volt és kissé unalmas, de kellemes. Egyfolytában a magánnyal küzdöttem, sohasem tudtam beilleszkedni az emberek közé, mindig csak eljátszottam, hogy élvezem a társaságukat, de Bella más volt. Vele őszinte lehettem. Szükségem volt valakire. Furcsa, de mindig is azt hittem, hogy a vámpírok érzelem mentes lények, de a gyász ugyanúgy emésztett belülről, mint azt bárki mással tehette. Tettem egy bátortalan lépést a kapualjból, egy kicsit álltam még a sötétben. A fiúk lassan pakolászni kezdtek.

–Bella elvigyünk a kocsival? –Kérdezte, a magasabb gitáros fiú.

–Nem köszi, megoldom, majd elmegyek az utolsó busszal.

–Bella, minden rendben?

–Igen, most hagyjatok, majd holnap találkozunk.

A fiúk elpakoltak már csak Bella maradt a színpadon. Én továbbra is a kapualjban vártam. Nem tudtam mit tegyek. Vajon Bella el tudná fogadni, hogy mi lett belőlem? A lány felpattant, apró bőrtáskáját a vállára vetette és elindult a kijárat felé. Koptatott farmernadrágot és fekete bőrdzsekit hordott, sötét haját most egyenesre vasalta, füleiben széles aranykarikák himbálóztak. Elmélyülten nyomkodta a telefonját miközben a kijárat felé tartott. Én továbbra is ott lapultam a kapu mellett, a lány egy pillanatra sem nézett fel, csak úgy elment mellettem. Furcsa, de az ilyen sokszor megtörtént velem. Bella kiment a járdára, egy pillanatra megállt, hogy eltegye a mobilját. Itt volt az alkalom. De olyan voltam mint a szégyenlős kisfiú, aki nem meri megszólítani szíve választottját. Inkább hagytam, had érje el a buszát.