Síri csend telepedett a szobára a herceg érkezésekor. Marcus Selvo láttán a helyiségben megjelent alakok, néma fejhajtással üdvözölték az érkezőt. A korona herceg, a gyengén megvilágított teremben, kíváncsian fürkészte a megjelent nemesek arcát.

A fejet hajtott férfiak közül, többet felismerni vélt, volt ott köztük másod és harmad szülött, földnélküli nemes, és elszegényedett ház fiai is, és természetesen a jelenlévők között ott volt még Havasföld hercege is.

-Mit is mondott rá egyszer a bátyám, egy lovagi torna alkalmából az egész udvar előtt? Tűnődött Selvo herceg.

-Áhh megvan,” Clément…Clément, esze egy békáéval vétekszik”. A felidézett emlék hatására Marcus Selvo önkéntelenül is jót derült magában. A donga lábútól nem vártam mást, mint hogy megjelenjen.

Természetesen a többi nemesi ifjú, akik egykor bátyámtól remélték a felemelkedésüket, földek és címek révén, most tőlem várják el ugyanezt.

A nagyterem egyik sarkában a koronaherceg, Lorenzo bíboros sziluettjét pillantotta meg. A talpig vörösbe öltözött pap gondterhelt arccal, kapkodva próbált a ruhája ujjába tömni egy vékonyra összetekert papírost, közben szomorúan bámult a mögötte elhelyezkedő vaskos fajtóra. Lorenzo idegesen nyugtázta a herceg pillantását, majd rá nem jellemző módon, tétován elindult Marcus Selvo irányába.

Lorenzo a „ kígyó” aki annak idején legitimizálta Antonius Selvo uralkodását. Cserébe a bátyám meghagyta a fejét, és mellé elképesztő gazdagsággal ruházta fel. A bíboros volt még az, kinek nyelve két éven keresztül, oly mélyen volt fivérem ülepében, hogy az szinte már-már tiszteletet érdemel. Nem csoda mindig ahhoz húzott, ahonnan többet remélt.

Szóval ez lenne az örökségem, féltucat feltörekedni vágyó fiatal, egy bolond és egy seggnyaló, összegezte magában lehangoltan a látottakat Marcus Selvo.

A bíboros, erőt merítve magán, szívélyes köszöntötte Marcus Selvót. A herceg ridegen szemlélte a pap üdvözlését, majd a célravezetően faggatni kezdte Lorenzót.

- Milyen állapotban van? Kérdezte érdeklődve herceg.

- Nincs sok hátra a királynak, meg fog halni, már feladtam számára az utolsó kenetet, az elméje már zavarossá vált. Válaszolta megtörten a bíboros.

- Ha a felséged kívánja, most beszélhet vele, a szobában van. Lorenzo a terem végén elterülő ajtó fele bökött

- Úgy kívánom, csattant fel hirtelen dühvel a trónörökös, hogy el kendőzze félelmét és ajkainak vad remegését. Uraim, távozzanak a nagyteremből egy kis időre, ha kérhetném önöket. Fordult már higgadtabban a sokasághoz Marcus Selvo. Nemesek értetlenül, egymásra pislogtak, de leendő uruk akarata előtt meghajolva, egymás után kiözönlöttek a nagyteremből.

Lorenzo meghajolt, elhagyni készülődött a termet, mint a többi nemes, de mi előtt megtehette volna Marcus Selvo karja állta útját. Halkan beszélt, de szavai ereje ellenére, vádlón meredt a bíborosra.

- Szeretném, ha tudnád bíboros, hogy én nem felejtek, oly könnyen mint a bátyám. Nem felejtem a gyalázatos bűneidet. A meglepetnek nem nevezhető Lorenzó, válaszra nyitotta volna száját, de Marcus Selvo megelőzte.

-Most pedig takarodj a szemem elől. Harsogta leplezetlen haraggal a korona herceg.