Gyonge szello zavarta csak az ejszakai forrósagot. Par tucsok torte csupan meg a szivszorito csendet. Mindossze 2 lepesre alltak egymastol, karjukat osszefontak. Nem szivesen neztek egymasra.
Lepteik ritmusosak szinte unalmasan kopogtak a kikovezett uton, arcukon szemernyi erzelem se latszodott. Tartottak valamerre. Talan a feny fele mely oly tavolinak tunt de megis kozel volt. Fekete sotetseg vette oket korbe csupan egy pottyszeru eles feny tunt ki a tajbol. Talan affele tartottak, de a kanyargos szetagazo utbol meg nem lehetett mondani.

Eltalálják.
Bal lábából kiszáll az erő és nem hajlandó engedelmeskedni neki. Akár csak egy zsák krumpli, tehetetlenül zuhan a betonra, miközben a fájdalom érzése végighasít az idegrendszerén, egészen az agyáig, hogy tegyen valamit az érzés ellen. Reflexszerűen kap a sebhez. Vörös, meleg folyadék ömlik ki belőle, ami lassan csurog le a lábán, átáztatva a vékony vászon nadrágját, amit két hete kapott az egyik táborban. Erősen felordít a fájdalomtól, másik kezével valami kendő után kutat, amivel elszoríthatja a vérzést, de sehol semmi.

Az asszony a tükör előtt állva igazgatta a ruháját.

Egyszerű, fekete bársonyruhát viselt, sokáig gondolkodott rajta, hogy mit válasszon. Bár forró nyári napra esett a temetés ideje, mégis hosszú ujjú, egyszerű és elegáns ruhát vett fel. Mégsem illendő, hogy egy frissen megözvegyült asszony közszemlére tegye a csupasz vállát, a bőrét.

Hosszú, vörös tincsei a vállára omlottak, hiábavaló harcot vívott, hogy megszelídítse őket, így végül egyszerűen feltűzte a haját.

Hatodik rész

Hiába reméltem, hogy végre egy kis békességre lelek a kolostor vendégházában. Úgy tűnik, nemcsak Fortuna szeszélyes nő, hanem a nyugalom is az, legyen akármi is a neve – és miután túl sokszor közöltem vele, hogy untat a társasága, úgy döntött, inkább elhagy végleg.

Mivel messzire elkerült az álom, feladtam a meddő próbálkozást, és óvatosan, hogy fel ne ébresszem Cristóbalt, otthagytam a vendégházat. A kapustestvér szúrós pillantásairól tudomást sem véve léptem ki az éjszakába, s céltalanul róni kezdtem az utcákat.

Öregek

Redők az arcodon,

cinteremvirág a fejeden,

lám, sorsunkon átoson

az idő, könyörtelen.

Odalett egymás után

a tegnap, a holnap,

és már kurtán-furcsán

minden nap szökőnap.

Azt mondják: nézz előre,

legyen akármily’ ócska lőre,

kortyold azt, ne nézz hátra,

így lesz majd jobb, bizonyára.

Ha már túl szűk a távlat

megoldás egy pohár párlat,

s’az Isten is megkönyörül

ha a lelked megkönnyebbül.

Szeretlek vagy haragszomrád

Istenhozott, Istenhozzád

egyszer úgyis elnémul,

ha az ember felfordul.

   Körülöleli langy-puha éj az elhalkult napvilágot,

   s te, meggörnyedt,

   kis sikolyokkal tapogatózol közelébb.

   Hajlítanám eszterlánc-vékony ujjaidat.

   -Még véded az embert, aki fél is?

   Ragyogni kezdenek a veríték-verte isteni vágycsápok.

   fölcsap szigorú örömünk.

   S hogy kicsapódnak a részecskék törékeny öblöcskéi,

   a megbékült ösztön néz arcodról ametiszt-tisztán.

„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

(Francois Villon)

Odakinn puha pelyhekben hullott a hó.

Az öregember fejét óvatosan elfordítva gyönyörködött a hóesésben. A szíve belesajdult a vágyba, annyira szeretett volna sétálni a friss levegőn.

1914. december. Még csak húsz éves, de már a fronton harcol. Reszket a hidegben, szakad a hó.

           Megrándultak körben a rögök,

           fölborított a föld engem is.

           Nevettem: - Te is?

           Leporoltuk egymás ruháját,

           és nem történt semmi.

           Csak a rés, amit ütöttünk,

           megmaradt.

A délelőtti nap sugarai vígan táncoltak az aszfalton. Friss illatú márciusi szellő simogatta a NŐ arcát. Piros ballonkabátban és elegáns kalapban igyekezett az állásinterjúra.

Jó hangulatban ébredt aznap reggel; tudta, hogy valószínűleg ez lesz az Ő nagy lehetősége, végre megmutathatja, mire képes. Csak a cipő. Az ne nyomta volna úgy a lábát! Minden lépésnél szitkozódott magában, persze, új munka, új cipő, rettenetes fájdalmak az első tíz perc után.

                            Apró jézuska-pöttyök

                            tarkítják testünk,

                            lelkünknek is kész a kereszt.

                            Két baromállat közt

                            naponta

                            egy igaz emberfia.

                            Talpig verítékben

                            itt áll Veronika,

                            de kendőt nem hozott.