Magával ragadó vidék

Magával ragadó vidék volt ez, ahol minden őszies színekben fuldoklott. Könnyed szellő sodorta a száraz faleveleket az aszfalton, furcsa növények imbolyogtak az álomszerű tájon és minden zegzugot betöltött a kabócák egyenletes duruzsolása. Evelin a buszöbölben álldogált, tábori kisegítőként dolgozott a Duna-parton. Mindenki hazatért már és ő még mindig itt bolyongott a faviskók között, mint egy földön ragadt kísértet. Várt még egy kicsit a buszmegálló esővédője alatt majd sóhajtva beletörődött sorsába és a tábor felé ment. Tagjait olyan lazán mozgatta mintha maga a szellő lengette volna. Egyetlen társasága Rozi néni volt, aki mindig a kiszáradt meredélyű úszómedence mellett üldögélt. Rozi néni meghallotta Evelint a falevelek surrogásából és megszólította a lányt, nyekergő hangján.

–A buszra vártál aranyom? –Evelin válaszra sem méltatta az asszonyt és dacosan a medence szélére ült.

–Minden tiszteletem a kitartásodért leányom, de az a busz sose fog megérkezni. Inkább ülj le ide hozzám csináltam teát.

Evelin elfogadta a meghívást és szembe ült Rozi nénivel. Belehörpintett a csészébe majd gyorsan elvette a szájától.

–Túl forró, még egy kicsit várok.

–Rendben van lányom. Észre vetted milyen gyorsan nőnek a virágok? Amik olyan bizonytalanul imbolyognak, napraforgóra emlékeztetnek.

–Tényleg mintha több lenne.

–Mind egy emberi lélek volt valaha. Nem tudom miért. De ahogy eldől egy lélek sorsa, mind egy ilyen virágot hagy maga után.

–Elég volt! –Csattant fel a lány. –Kínálgat teával azt hittem normális lett, de továbbra is ezekkel a képtelen történetekkel zaklat! Megyek a buszhoz! És ha megint nem jön, gyalog megyek haza!

Rozi néni orra alatt egy cinkos mosoly húzódott meg és szó nélkül elengedte a lányt eseménytelen életéből. Evelin mérgesen a busz felé sétált, lépteivel ide oda rugdosta az avart. A busz már várta. A sofőr le is állította a motort a kedvéért. Gyorsan felszökkent és megköszönte a türelmet. Leült egy ablak melletti székre a motor felröffent és Evelint mély álomba ringatta az öreg busz rezgése. Kipihenten ébredt és elborzadva nézett ki az ablakon. A busz alig öt centimétert mozdult. Előre rohant. A sofőrből nem maradt más csak egy kupac föld és a rajta sarjadzó furcsa virágok miriádja. Kétségbeesésében vadul ütögetni kezdte a földdarabot és az ördögien pengő hanggal válaszolt. Evelin leugrott a buszról és elővette a telefonját, egyik barátját Balázst hívta. A segítség rövidesen megérkezett, egy piros családi autó hangja csapta fel a vidék temetői csendjét. Messze elhagyták a Duna partot. A növényzet kikopott a tájból és minden távolba nyúló síksággá változott, mely egy szigorú vonalban találkozott a messzi égbolttal. Balázs feszülten figyelte az utat pedig jóformán senki sem volt rajta. Magas, erős, férfi volt. Tarkóját és karjait bronzos barnára perzselte a nap. Haja őszen csillogott.

–Merre vigyelek?

–Szabihoz jó lesz. Rég láttalak, Lilla hogy van?

–Együtt élünk Pesten, közben Mórahalmon dolgozok.

–És meg tudod oldani autóval?

–Igen, csak sohasem vagyok otthon, mindig az úton vagyok.

–Balázs, ez így nem élet.

Balázs továbbra is meredten figyelte az utat, környezetére alig reagálva. Talán nem látszódott, de mély nyomott hagyott benne a beszélgetés. A tájat újra benépesítette a furcsa növényzet és megérkeztek. Evelin megköszönte a segítséget és bement a házba, Balázs a kocsiban maradt. Másnap reggel Evelin szörnyű csikorgásra ébredt. Kirohant a házból és kivágta az ajtót, amely hangosan csapódott vissza a falról. Az autó sehol sem volt, két nagy keréknyom jelezte a gazban, hogy merre indulhatott. A néhai kocsi alatt egy növény serkent egy csenevész napraforgó.

–Hát végre felfogtad. –Mormogta magában és nyugodtan becsukta az ajtót.

Hirtelen dörrenések hangja morzsolta az eget, hideg levegő vágtázott át a bágyadt melegben. Zuhogni kezdett. A tikkadt növényzet mohón felszívta az összes vizet és fojtogató párafelhőként verődtek vissza az esőcseppek a forró aszfaltról. Az őszies táj, élénk zöldbe öltözött.