Ki lesz...?

Ki lesz a fény a némaságban,
zengő dal az éjszakában;
lesz biztos pont vad orkánban,
ölelő kar hegyomlásban?
Ki oldja fel foglyok láncát,
hallja meg a némák szavát,
őrzi-e a tiszták álmát,
lidérc ha járja az éjszakát?
Hogy elűzze a rettegést,
ki mesél új ezeregy éjt?
S mielőtt kihunyna a remény,
ki lobbantja újra a fényt?

A farkas család meghozta a döntést: hátrahagyják az életképtelen egyedet. A kis életkezdeményt lassan betakarta a hó, várta a végzetét. Ekkor egy soha nem látott lény jelent meg előtte. Idegen bőrökbe öltözve ott állt egy kétlábú, lehajolt hozzá, valami meleget hozóba becsomagolta és felemelte. Elájult, csodálatos fények villództak körülötte, megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Felébredt, már nem fázott, meleg hatotta át bundáját, valami édeskés ízt érzett a szájában, ami az anyai táplálásra emlékeztette.

               Terhes a föld,

               épp vajúdik.

               Szent kínjában

               megfeszül és

               megreped.

               Bogár, virág

               előbújik,

               faágakra

               ráülnek a

               levelek.

               Zöld a világ!

               Kék a világ!

Tizedik fejezet

Ó, mennyei csodák, fohászkodtam magamban, sorra véve a kettévált tengert, a megsokszorozódott kenyeret és halat, a borrá vált vizet, csodás gyógyulásokat és feltámadásokat… ha most az egyszer velem is, ha ez egyszer lehetséges volna…

- Don Emilio!

Fel sem kellett néznem, tudtam jól: Francisco az.

- Don Emilio – hallottam Sebastian felettébb hűvös köszöntését is – Micsoda meglepetés. De ha már így esett, hozta Isten.

„Inkább az ördög”, gondoltam keserűen.

                                Dermedt fák sora.

                                Félben maradt

                                lombkorona.

                                Hóba süppedt

                                a tér-idő.

                                Ural a csönd.

                                Csak reszkető

                                kismadár-csőrével

                                kocogtatja ablakom

                                kéredzkedőn a fagy.

Kilencedik rész

Űzötten kerengtem a szűkös szobában, amelyet Don Emilio tiszttartója szállásunkul jelölt ki. Ugyanis amikor napokkal korábban Gasparddal megérkeztünk a kolostorból, a senort nem találtuk otthon. Pár napra elhagyta a várost, legalábbis a tiszttartója így mondta, de ennek ellenére maradhattunk. Nyilván ő is jól tudta, milyen hevesen várja ura Francisco küldöttét.

Akkor úgy gondoltam: tévedtem, ha Fortunát valaha is sértődékeny asszonynak láttam. Vagy ha mégis az, legalább megbocsátani is tud, ugyanis a senor távollétében alig törődtek velünk; szabadon kimehettünk a városba, amikor csak kívántunk. Ezért a kis kegyért forrón áldottam Fortunát; egyrészt, mert beletébolyodtam volna az egész napos áristomba, másrészt pedig Gaspardnak és nekem is szükségünk volt a színészekre, hogy időről időre felfrissítsék az álcánkat. Mostanra már ők is ráébredtek, hogy nem holmi könnyed kalandról van szó, így végül beismertem nekik annyit, amennyit a siker kockáztatása nélkül megtehettem.

Manhattan 2421

1.rész / 4.fejezet

Mark Bowman

Mark Bowman a kifejezetten szerencsés emberek közé tartozott Manhattanben. Többnyire azért, mert nyugodt élete volt. Mondhatni már-már vidékies, ami ebben az óriási űrmetropoliszban elképzelhetetlennek számított. A Harlem folyó mentén lakott a kereskedelmi kerületben, egy alacsony lakóházban.  Bágyadt víztükör fodrozódott a ház terasza előtt és rajta egy-egy magányos hajó kószált unottan. Mark Bowman szobája melegében ücsörgött, kedvenc számítógépes játékát nyomogatta tv-je előtt, amit élő tudósításban közvetített Manhattan éppen ráérő lakosainak.

             Szerelem?

             Szerethetem én

             a számat,

             szememet,

             szívemet?

             Kezünk egykor

             váratlan összeért,

             mára már szerveink

             összeérlelődtek.

              Táplálsz engem,

              mint éhes fát

              a szorgos gyökér.

Belépett az ajtón

és megkérdezte tőlem.

Várjál nem érted

tőlem...

a kis árva roskadó Magánytól,

hogy akarok- e hozza csatlakozni.

Már álltam volna fel,

futottam volna hozzá,

mint aki bolond,

megszállottjává válva. 

Aztán bazd meg belém hasít,

én vagyok a Magány.

Ha odamegyek elveszem.

Nekem nem döntési,

lételemi, az egyedüllét. 

Aztán megint világosodom.

De hát, olyan sok mindenki

vesz körbe, 

mégse leltem társra.

Párban is lehetek magányos.

1.

A falusi parasztházból kialakított nyaralónk teraszán ültünk és iszogattuk a dörgicseit.

- Nagyon rossz passzban vagyok - meséltem a sógoromnak-. Átdobtak, mint szart a palánkon. Egy külföldi „befektetőnek” dolgoztunk már fél éve. Vastag pasinak adta ki magát, aki azzal jött, hogy több százezer dollárt akar befektetni kis hazánkban. Nem látszott rossz ötletnek, amit előadott, és szerintem más is bekajálta volna.

– Nálunk Kanada épít hospisz hotelek – törte a nyelvet a rohadék raccsolva.