Sziasztok!

Igó Norbert Krisztián vagyok, ès koràbban gyakran làtogattam az oldalt. Ezúttal egy dark fantasy regèny első rèszletèt szeretnèm bemutatni nektek. 

               Hogyan támasszuk fel

            Rent Krisztiánt?

1.

A nevem, Rent Bence.

Tizennyolc éves vagyok, egy autószerelő mellett dolgozom. Már négy hónapja, hogy elveszítettem az édesapámat. S vele együtt a boldog, családi harmóniát is. Ugyanis attól a naptól kezdve, minden megváltozott. Mintha végtelenségig tartó borus felhők állnák el a felénk tartó napsugarak útját. A helyzetünk reménytelen. Kilátástalan. Családom megmaradt három tagja, folyamatosan veszekszik egymással, míg én tehetetlenül, erőm vesztve próbálok egyik napról a másikra élni közöttük. Nem tudom, meddig bírom még. Azt se, hogy honnan szerzek ehhez elegendő erőt. Egy valamit tudok. Szerettem az édesapámat. S most nincs velem. Mert elvették tőlem.

Hogy kik?

Még a nevüket sem merem kiejteni. Nem is tehetném, hiszen maga a kormány is mögöttük áll. Félelmet keltő hatással vannak az emberiségre, legfőképpen ránk. Ránk, akiknek van némi titkuk, s amit nem oszthatunk meg közönséges emberekkel. Azt, hogy különlegesek vagyunk. Ők pedig, akiket nem merek a nyelvem hegyére venni, pont a hozzám hasonlókat írtják ki. Hiszen ezért vannak. Csak ezért.

Félek. Minden egyes nap úgy ébredek, hogy a torkomban már ott van a gombóc. Keserű, csikarja a nyelőcsövemet, akárhányszor csak nyelek. Emellett sírhatnékom is van, de nem tehetem hogy könnyeket morzsoljak, amikor van valaki, aki mellett erősnek kell hogy tűnjek. Nem, nem az édesanyám és a nagynéném az. Róluk már régen lemondtam. S tudom, ők is rólam. Én a húgomról beszélek, Zsófiról. Aki két évvel később született mint én, s azokkal a ragyogó barna szemekkel, len könnyű barna hajával, olyan látszatot kelt, mintha a saját édesanyámat látná magam előtt, tizenhat évesen. Gyönyörű, meg kell hogy mondjam, és nagyon szeretem, ami a testvéreknél alapvető dolog. Ő ugyanúgy különleges, mint ahogy én, s tudja azt is, mekkora veszéllyel jár ez, ha hétköznapi ember fülébe juthat. Hiszen senkiben sem bízhatunk. Olyan világot élünk, ahol a Föld ózonrétegével együtt, a bizalom szó is kihalóban van. Éppen ezért is fontos, hogy rendszeresen mellette legyek, vigyázzak rá és kikkel találkozik. Tudom, hogy olykor idegesítő vagyok a számára, egy förtelmes bébicsősz, ahogy szokta mondogatni. De mit tehetnék? Ha újra, meg újra apám szavai zengnek a fejemben; vigyázz a húgodra! És édesanyádra!

Nem, az utóbbinak nincs szüksége rám! Zsófinak viszont annál inkább!

Mint ahogy a mai napon is, amikor az egyik osztálytársával találkozik. Nem köti az orromra az okát, csak alighogy hazaér a suliból, ledobja a táskáját az ágyára, bekap egy kapkodósan elkészített szendvicset, majd veszi is vissza a cipőjét. Vagy le se vette? Nem tudom, megmondom őszintén, mert annyira kavarogtak a fejemben a gondolatok, hogy még arra se figyeltem. Igen, a gondolatok. Hiszen egyedül ülök abban a szobában, ahol egykor egy boldog, fiatal pár szeretgette az újszülött kisfiát, Rent Bencét. Ahol csak egyvalami létezett, a boldogság és semmi más. Mostanra pedig mi lett? Csak az a fiú, aki most oly magányosan és fájó szívvel visszagondolva erre, üldögél a nagy szürkeségben. Igaz, legalább a szekrények megmaradtak, viszont a festés, a szőnyeg, a fali képek és miegymás, totál megváltozott. S bevallom, még azokra a szekrényekre is olyan érzelemmel tudok nézni, mint egy régi szép emlékre. Mert azok legalább már ott voltak, amikor még boldog voltam. 

S mire észbe kapok, már megint egyedül maradok a házban. A húgom, olyan gyorsan összekapta magát, hogy sietősen beköszönt hozzám, majd már lehetett is hallani, ahogy becsukja maga után az ajtót. Nagyon sóhajtok. S eszembe jut, mennyire siettem én is tizenhat évesen. A két Rent fiú, elindult felfedezni a legnagyobb horgásztavat, ahonnan majd kifogják az ebédet. Mellesleg, ha nem járnak sikerrel, se baj, hiszen a pizzázó éjjel-nappal nyitva van. Bizony, ezért megérte kora reggel sietni! Mert egy apa-fia horgászatnál, nem ismertem jobb szabadidei elfoglaltságot!

Majd hazaér az édesanyám. Fejemben szétröppennek a boldog emlékek és megtörlöm az arcom, ahol már megeredt egy-két csepp könny. Igyekszek komolynak tűnni, még arra a néhány másodpercre is, amíg találkozok a nővel, aki a világra hozott.

- A húgod, most szaladt el mellettem – intett a válla felett, a háta mögé anya, kinek az arcán megint csak egy valami látszik. Az alkoholba fojtott bánata. Borzasztó látvány, és senkinek sem ajánlom, hogy így láthassa a saját édesanyját. – Ha már mindennap a sarkában koslatsz, legalább megtaníthatnád köszönni!

Rosszallóan nézek rá, de nem állok le vele vitatkozni. Minek is tenném? Bizonyára három vagy négy feles vodka lehet benne és egy töménytelen mennyiségű fájdalom, ami totál elvette az eszét, így hát megvonom a vállam, miközben végignézem a gúnyos reakcióját. Ugyanígy tesz ő is; megvonja a vállát és valami elrettentő képet vágva, hogy még jobban kicsúfolhasson, fintorog, majd legyint rám és becsukja rám az ajtót. Valamit motyog, de nem értem pontosan, mert a részegsége miatt rendesen elharapja a szavai végét. Meg egyébként is, csak arra várok, hogy beüljön a konyhába, a szokásos helyére, maga elé vegye a piát, én pedig észrevétlenül kisurranhassak. Természetesen a húgom után. Bánom, hogy nem tettem ezt meg az előbb, s akkor nem kellett volna szembesülnöm anya mondataival. Már szebb lenne a napom, ha egy mondatát se kellene végighallgatnom. 

Apa, rettenetesen hiányzol! Ha élnél, még most is boldogok lennénk!

Ahogy felállok a fotelból, körülnézek és eltűnődöm, milyen sok időt tölthettem ülve. Legalább egy egész órát. Akár egy dédnagypapa. No, mindegy már csak a cipőmet kell megtalálnom és már itt se vagyok. Kifelé menet, elsétálva a folyosón, lopva balra néztem. A konyhába. Igen, pontosan azt láttam, amit korábban feltételeztem. Anyát, a görnyedten ülő testtartását és ahogy megbabonázott állapotában a vodkával teli kispoharat bámulta. Megcsóválom a fejem és bele se merek gondolni, mekkora veszekedés tör ki, ha a nagynéném hazaér. Persze őt se kell kitenni az ablakba. Nem iszik, de róla se vagyok jobb véleménnyel, hogy őszinte legyek. 

Kiérek a házból, egyenest a csendes és nyugodt utcára, ahol sok sok évvel ezelőtt még Rent Krisztián és az édesanyja szembesült magával a boldog hírrel, hogy ezt a házat, egy jó barátjuktól kapják. Sajnos már az a jó barát sem él, ami épp olyan szomorúsággal tölt el, mintha a saját édesapámat gyászolnám. Az élet azonban megy tovább. Mint ahogy a húgom is, akit remélek, még sötétedés előtt utolérek. Szerencsére nem kell sokat gondolkoznom, hová is mehetett, mivel nagyon jól tudtam, melyik osztálytársához sietett, s azt is, hol keressem. Förtelmes bébicsősz. Hamarosan ismét hallhatom ezt, de a lelkem legalább nyugodt s még ha nem is alszom a legszebb álmaimat este, őt legalább biztonságba tudhatom. 

A régi piactér mögötti árú lerakodónál találtam őket, amint a meredek kocsifelhajtó peremén ülve, egymással társalogtak. Zsófi és az osztálytársa, Enikő. Enikőről elég tudni annyit, hogy tizenhat évesen már szeretne felnőtt nő lenni és ahogy elnézem úgy is kinézni. A fejemet csóválom, ha ránézek. Hatalmas napszemüveg, rúzsos ajak, nevetséges szemöldök, kistáska és push up os melltartó, megjegyzem minek?

Így hát nem is tartom rajta túl sokáig a tekintetem, hanem inkább a mellette lévő lányra tekintek, akiből bizony már lehet nő! Aki sminkek és egyéb plusz cuccok nélkül is szép tud lenni, mint ahogy egykor az édesanyja is. Bár amikor távolról megpillant, nem villogtatja rám hófehér fogait. Nem, még csak egy halvány mosolyt sem. Elszontyolodva oldalra dönti a fejét, mintha némán kérdőre vonna; mi a francot keresel itt? Mit mondjak, nem éppen erre az arcra számítottam üdvözlésképpen, de felkészülten arra, hogy kellemetlenül érinti a felbukkanásom. 

Mindenesetre nem ugrott le és futott elém, kiabálva számon kérve, hogy mi a jó francot keresek itt. Nem, az borzalmas lett volna. Megvárta, míg odaérek hozzá, addig néma csendben figyeltek engem az osztálytársával. Gondolom megegyeztek abban, hogy majd folytatják a diskurzust, ha eltűnök.

- Baj van otthon? – bökött felém, kérdően Zsófi.

A fejemet ráztam, majd köszönésképpen biccentettem Enikőnek. Egykedvűen  felemelte a kezét, hogy intsen nekem. Nahát. Mennyire boldog ő is, hogy itt vagyok. 

- Nincs semmi baj, csak gondoltam sétálok egyet – feleltem, kissé összezavarodottan. Valahogy most éreztem igazán, hogy hülyeséget csináltam. 

- Erre sétáltál? – kopogtatta meg Zsófi, maga mellett a betont. Olyan szemekkel nézett rám, mintha széttéptem volna a kedvenc nadrágját. 

Igen, valóban nagy hülyeséget csináltam. Most persze beszélni sem tudok, csak találgatni, ahogy az esetek többségében ugyebár. Főleg mostanában. Se ötlet, se szókincs, csak belemarkolok a szavakba és jöjjön aminek jönnie kell. Nem, ez totál nem én vagyok. Elszomorító, hogy a saját húgomat is úgy követem, mint egy túlfizetett nyomozó. 

- Csak azt szerettem volna tudni, hogy biztonságban vagy-e.

Erre felsóhajtott. Komolyan, mintha azt mondtam volna neki, hogy most azonnal induljon haza. Nagyon elkedvtelenedett. Láttam az arcán, azon ahogy leereszti a vállait, s fejét előrehajtva, ápolt barna tincsei az arcába lógnak. Majd felemeli és az osztálytársára néz. Valamit odasúg neki. Egy pillanat. Úgy hiszem ez volt az. Majd leugrik elém – pont ahogy korábban sejtettem – és elkezd felém sétálni. Közben úgy, hogy nem néz a szemembe, hanem a cipőm elé egy fél méterrel. Igazgatja hátul a haját, ami éppen hogy csak lelóg a tarkójáig. Persze nem azért teszi hogy jobban álljon, hanem hogy úgy tűnjön, nincs annyira kínos helyzetben, mint ahogy látnom kellene. 

- Figyelj – nézett rám, amikor egy méterrel előttem megtorpant. – Tényleg, megértem hogy oda akarsz figyelni rám és valahol jól is esik, de nagyon kérlek ne kövess folyton!

Egyszerűen nem hiszek a szememnek. Összeteszi a két kezét, miközben magyaráz. Mintha imádkozna. Vagy könyörög? Tényleg ennyire nehezen elviselhető vagyok? Vagy valóban ennyire nagyon szeretné, ha felhagynék a követésével?

- Én csak nem szeretném, hogy bajod essen!

Felszisszent és még elkeseredettebben néz rám. Ha így haladok, pont az ellenkezőjét fogom elérni annak, amit szeretnék. Nem a védőangyala leszek, hanem az ördöge. 

- Bence, tizenhat éves vagyok és gyakorlatilag rajtad kívül, akivel beszélgethetek, azok a barátaim! – mutatott a háta mögé, ahol Enikő egészen belemerült a mobiltelefonja kijelzőjébe. Értetlenül pislogtam neki, de nem akartam véleményt nyilvánítani. – Nem akarom, hogy azt higgyék, azért követsz folyton, mert nem bízhatok senkiben! Értsd meg, hogy nekem szükségem van a társaságukra! Mellettük nyugodt lehetek, te is tudod nagyon jól, mennyire utálok otthon lenni! Ennyi lenne a kérésem! Szerintem, ez nem nagy dolog és fel tudod fogni! Vagy tönkre akarod tenni az életem te is?

Olyan felhevülten kapkodta a szavakat, hogy észre sem vette azt, én nem az alkoholista édesanyja vagyok. Aki nap mint nap bántja. Én elvileg a bátyja lennék, aki mindig odafigyelt rá és megóvta minden bajtól. Aztán mostanra reményvesztetten néztem azokba a haragtól vibráló barna szemeibe, amelyeket minden anyával való találkozás pillanatában bevet. S bevallom, nagyon nem díjaztam, hogy most ellenem is. 

- Ne haragudj – feleltem. Mert csak ennyire voltam képes. – Ígérem, nem követlek többé! Jó szórakozást! 

Elfordultam és a lassú „reményvesztett” léptekkel elindultam. Mondanom se kell, nagyon rosszul éreztem magam, emellett egy nagy lúzernek és annak, aki totál hülyét csinált magából. Rent Bence pedig csak segíteni akart, mégis egymaga rombolta le az épületet, amiben többen is laktak. Tessék íme egy kedvező újságcikk a helyzetemhez, ami a húgommal való beszélgetés eredményét tükrözné. 

Vigyázz magadra – ezt elfelejtettem hozzátenni a távozásomkor. 

Folytatàsa következik...