Nyolcadik rész

Kósza napsugár szökött át a gondatlanul behajtott ablaktáblák közt, és egyenest az arcomra hullott. Melengető cirógatására ébredtem, és az effajta incselkedő keltegetés ugyan nem lett volna ellenemre, ha kecses női ujjaktól származnának… egyáltalán nem. Holmi szemtelen fénysugártól azonban a legkevésbé sem fogadtam szívesen. Fejemre rántotta a takaróként szolgáló durva szőttest, és szorosan lezárt szemekkel igyekeztem figyelmen kívül hagyni az új nap érkeztét.

                           Én szigorúan

                           megállok itt

                           a Nap tövében.

                           Intek a felhőknek,

                           reggel van.

                           Elmosolyodnék,

                           de már jöhettek is.

  Félek a forgalomban, mármint az autóktól és a sebességtől. Húsz éve van jogosítványom, de még soha nem előztem meg gépjárművet és autópályán sem mentem kilencvennél gyorsabban. Rettegek a száguldástól, ha beülök valaki mellé és az illető gyorsan hajt, elfog az émelygés, a gyomrom pedig, hogy úgy mondjam liftezni kezd. Kellemetlen érzés, de volt már olyan is, hogy az ájulás kerülgetett, ha a mutató a kilencven felé közeledett. Természetesen erről senkinek sem beszélek, mert egyrészt szégyellem, másrészt úgyse értené meg senki.

Ahogy lecsukódott a sakktábla dobozának teteje, a fehér királynő máris elkezdte szokásos elégedetlenségét:

- Ez mégiscsak tűrhetetlen, megint egy büdös paraszt és egy küldönc közé kerültem! Ez egyszerűen igazságtalanság, a rangomhoz illő lakosztályt érdemelnék.

A többiek némán viselték a fenség szokásos hisztijét. Tudták, hogy egy idő után, úgyis lenyugszik, és álomba szenderül. De most be nem állt a szája, talán a vesztes csata miatt.

- Most jut eszembe, hogy egyébként is miért vagyunk összezárva, a nyilvánvalóan alacsonyabb népcsoportot képviselő feketékkel.

BEFEJEZHETETLEN

  Talpam a töltés bazalt zúzalékát

  ropogtatja, lelkem már útra készül.                         

  Ott a ladikban az örök révész ül

  és  türelmetlen várja jutalékát.

  Tenmagad az életből kiutálni

  már önmagában nem semmi mutatvány.

  Sors fordulóid nem rögzíti szabvány

  a véget magadnak kell kitalálni.

  Ha te nem volnál, nem gyötörne gondom,

  de így magamban mindhiába mondom  

  jobb lenne már a vég, mert ott vagy te még.

KARMA

  Mint annyiszor zord, téli  hajnalokban,

  Ázott,  keményre fagyott bakancsomban

  Ködöt fújva, dideregve megköpködöm,

  a vékonyra koptatott fenőkövön

  erdőírtó fejszém gyilkos élét                          

  s bámulom fokának króm fehérjét,

  mikor hópehely hull  szemhéjamra,

  „tedd mit néked előírt a karma!”  

  Mert ok s okozat szétválaszthatatlan.  

  Bár az életem csőd, sajnos, nem egyéb,

  így láttán sápadtan képed el az Ég

  S hiába irtom múltam szakadatlan,

  Ő bólint: „lám, nem oktalan fél ez,       

  fejszét keze nem véletlen élez”. 

                               Szemét nézem csak,

                               a szelíd kutyaszemét.

                               alig lát engem,

                                de örömömet,

                                bánatomat megérzi,

                                szómat megérti

ARMAGEDDON

Világvége rémével fenyegetnek,

hogy ablakodon majd nem süt be más,

sem édes mosolya kedvesednek,

sem nap, csak a végső atomvillanás.

És mindjárt orvosságot javasolnak:

hallgass ránk, ne tétovázz, ne habozz!

Légy híve a nagy, világ-alomnak!

ott leszel boldog, te is csatlakozz!

Látod a népek hogy tülekednek?

Lábuk dobog az úttalan utakon.

Rabjai vágyaknak, reményeknek.

– Nem számít, ki elvész tenger habokon?

                   Megindul lassan

                   a szántóvető,

                   anyám szemei

                   kicsíráznak.

                   Eső vibrál.

                   Vértelen csöndben

                   ül a bánat.

                   /Nincsen, aki

                    hímes szóval,

                    hímzett, színes

                    takaróval

                    beborítson,

                    úgy szorítson,

                    nincsen, aki

                    megbocsásson,

                    meggyógyítson./

                         A kezem: kisujjak, nagyujjak.

                         Szeretnék egyszer simogatni véle.

                         Megmosni-törölni csupa tisztaságban.

                         Aztán apró, karmos szögekkel kiverni.

                         Hüppögő, jézuska-pöttyös-piros-pici

                         sírással dugdosni előletek.