Dermedt fák sora.

                                Félben maradt

                                lombkorona.

                                Hóba süppedt

                                a tér-idő.

                                Ural a csönd.

                                Csak reszkető

                                kismadár-csőrével

                                kocogtatja ablakom

                                kéredzkedőn a fagy.

Kilencedik rész

Űzötten kerengtem a szűkös szobában, amelyet Don Emilio tiszttartója szállásunkul jelölt ki. Ugyanis amikor napokkal korábban Gasparddal megérkeztünk a kolostorból, a senort nem találtuk otthon. Pár napra elhagyta a várost, legalábbis a tiszttartója így mondta, de ennek ellenére maradhattunk. Nyilván ő is jól tudta, milyen hevesen várja ura Francisco küldöttét.

Akkor úgy gondoltam: tévedtem, ha Fortunát valaha is sértődékeny asszonynak láttam. Vagy ha mégis az, legalább megbocsátani is tud, ugyanis a senor távollétében alig törődtek velünk; szabadon kimehettünk a városba, amikor csak kívántunk. Ezért a kis kegyért forrón áldottam Fortunát; egyrészt, mert beletébolyodtam volna az egész napos áristomba, másrészt pedig Gaspardnak és nekem is szükségünk volt a színészekre, hogy időről időre felfrissítsék az álcánkat. Mostanra már ők is ráébredtek, hogy nem holmi könnyed kalandról van szó, így végül beismertem nekik annyit, amennyit a siker kockáztatása nélkül megtehettem.

Manhattan 2421

1.rész / 4.fejezet

Mark Bowman

Mark Bowman a kifejezetten szerencsés emberek közé tartozott Manhattanben. Többnyire azért, mert nyugodt élete volt. Mondhatni már-már vidékies, ami ebben az óriási űrmetropoliszban elképzelhetetlennek számított. A Harlem folyó mentén lakott a kereskedelmi kerületben, egy alacsony lakóházban.  Bágyadt víztükör fodrozódott a ház terasza előtt és rajta egy-egy magányos hajó kószált unottan. Mark Bowman szobája melegében ücsörgött, kedvenc számítógépes játékát nyomogatta tv-je előtt, amit élő tudósításban közvetített Manhattan éppen ráérő lakosainak.

             Szerelem?

             Szerethetem én

             a számat,

             szememet,

             szívemet?

             Kezünk egykor

             váratlan összeért,

             mára már szerveink

             összeérlelődtek.

              Táplálsz engem,

              mint éhes fát

              a szorgos gyökér.

Belépett az ajtón

és megkérdezte tőlem.

Várjál nem érted

tőlem...

a kis árva roskadó Magánytól,

hogy akarok- e hozza csatlakozni.

Már álltam volna fel,

futottam volna hozzá,

mint aki bolond,

megszállottjává válva. 

Aztán bazd meg belém hasít,

én vagyok a Magány.

Ha odamegyek elveszem.

Nekem nem döntési,

lételemi, az egyedüllét. 

Aztán megint világosodom.

De hát, olyan sok mindenki

vesz körbe, 

mégse leltem társra.

Párban is lehetek magányos.

1.

A falusi parasztházból kialakított nyaralónk teraszán ültünk és iszogattuk a dörgicseit.

- Nagyon rossz passzban vagyok - meséltem a sógoromnak-. Átdobtak, mint szart a palánkon. Egy külföldi „befektetőnek” dolgoztunk már fél éve. Vastag pasinak adta ki magát, aki azzal jött, hogy több százezer dollárt akar befektetni kis hazánkban. Nem látszott rossz ötletnek, amit előadott, és szerintem más is bekajálta volna.

– Nálunk Kanada épít hospisz hotelek – törte a nyelvet a rohadék raccsolva.

TÉGED ÖLELLEK

Gondolatban téged ölellek,

mint a szél aranyát lebegő leveleknek,

mit láthatatlan szárnyai

az erdőből a tar rétre kergetnek.

És téged ölellek a napban,

szép, izzó sugarát a szemednek

melyből forrva, pezsegve a fények

felém, zengve, ragyogva nevetnek

És téged ölellek a fákban,

mint a napfény zöldjét a rügyeknek,

bár már gyűrűznek bennem az évek

és megcsap álmos füstje az esti tüzeknek.

Téged ölellek a fűben,

bámulva szelid hullámzását,

vagy ha őszi viharban ring a mező,

szomorún lesem sárgulását.

Nyolcadik rész

Kósza napsugár szökött át a gondatlanul behajtott ablaktáblák közt, és egyenest az arcomra hullott. Melengető cirógatására ébredtem, és az effajta incselkedő keltegetés ugyan nem lett volna ellenemre, ha kecses női ujjaktól származnának… egyáltalán nem. Holmi szemtelen fénysugártól azonban a legkevésbé sem fogadtam szívesen. Fejemre rántotta a takaróként szolgáló durva szőttest, és szorosan lezárt szemekkel igyekeztem figyelmen kívül hagyni az új nap érkeztét.

                           Én szigorúan

                           megállok itt

                           a Nap tövében.

                           Intek a felhőknek,

                           reggel van.

                           Elmosolyodnék,

                           de már jöhettek is.

  Félek a forgalomban, mármint az autóktól és a sebességtől. Húsz éve van jogosítványom, de még soha nem előztem meg gépjárművet és autópályán sem mentem kilencvennél gyorsabban. Rettegek a száguldástól, ha beülök valaki mellé és az illető gyorsan hajt, elfog az émelygés, a gyomrom pedig, hogy úgy mondjam liftezni kezd. Kellemetlen érzés, de volt már olyan is, hogy az ájulás kerülgetett, ha a mutató a kilencven felé közeledett. Természetesen erről senkinek sem beszélek, mert egyrészt szégyellem, másrészt úgyse értené meg senki.