Amatőr Írók Klubja

Beültem az autóba és csak mentem. Mentem, amerre a KRESZ vezetett. Mindegy volt, hogy hova jutok, csak mentem. Nem volt semmi, ami otthon tartott volna. Nem érdekelt semmi, és senki. Szűk balos, egyenesen az út végéig, kötelező balra tartás, kis utcák, nagy aluljárók, apró kereszteződések a panelrengetegen keresztül.

Ahogy alulról felnéztem a szűkös egyenlakások ablakain keresztül, csak a csillárokat láttam. Gömbölyű, sokfejű, négyzet alakú, henger formájú. A teraszokra kiszűrődő fényük meg-megrajzolt kopaszodó sörhasú férfiakat a nap fáradalmait enyhítő cigarettával a kezükben. Vajmi kevés fogalmuk van arról, hogy az a pár évtized, amit megélhetnek az örökkévalóságból gőzerővel zakatol el mellettük. Még egy pillanatra sem lassítanak, az örök körforgás által véglegesen felélve egyennapjaik egyesével fogynak.

Zsákutcába hajtottam... Gondoltam kiszállok és sétálok tovább. Egy egyenpár jött velem szemben kézen fogva egyenkutyával, egyenruhában, egyenbeszélgetést folytatva, egyencsókokat adva egymásnak. Az egyenút túloldalán egyenapuka sétált egyengyerekeivel, egyengondjait mérlegelve mélyen az éjszakába bámulva. Egyenország egyenlakótelepének súlya egyre erősebben nehezedett rám.

A hőmérséklet fagypont alatt volt. Leheletem átgőzölt a jeges levegőn pár másodperce meleggel árasztva el a megfoghatatlan rideg ürességet. Hazamenet azon gondolkoztam, hogy csupán ennyiért megéri-e tovább folytatni. Azt hiszem igen.

Címkék: depresszió szorongás