Az eisenachi tanulmányút

Egy lovaskocsi dübörgött végig Eisenach erdőinek rögös útjain. Pattogtak a kerekek a köves úton, vadul dobogtak a paták, a lovak panaszosan prüszköltek a nagy vágta miatt. A kocsi fontos utasa nem volt más, mint Howard Pegg Laurence a Miskatonic egyetem ifjú tanulója, aki a német hegyvidék élővilágáról és erdőségeiről írta éppen doktoriját. Laurence mindemellett roppant mód érdeklődött az okkult tudományok iránt, ami nem volt meglepő a Miskatonic egyetem hallgatóinak körében.

Sziasztok!

Igó Norbert Krisztián vagyok, ès koràbban gyakran làtogattam az oldalt. Ezúttal egy dark fantasy regèny első rèszletèt szeretnèm bemutatni nektek. 

               Hogyan támasszuk fel

            Rent Krisztiánt?

1.

A nevem, Rent Bence.

Tizennyolc éves vagyok, egy autószerelő mellett dolgozom. Már négy hónapja, hogy elveszítettem az édesapámat. S vele együtt a boldog, családi harmóniát is. Ugyanis attól a naptól kezdve, minden megváltozott.

Boldogság.?

Boldog, hisz van családja,

Akad egy két jó barátja,

Van munkája, nagykabátja,

Helyét a világban mégsem találja.

Míg a gyermek az iskolapadot nyomja,

Anyja itthon az álmokat fonja.

Ettől ugyan nem enyhül szomja,

Csak az időt a felmosástól vonja.

Mégsem tud másra gondolni,

Nap mint nap a színpadon tombolni...

Tombolni, sírni, nevetni,

A közönséget kultúrával etetni.

De neki mindez nem adatott meg,

Megmarad ő mindörökre átlagembernek.

Sántán, süketen ügetett.

Szépen igazi hévvel,

De mégis összeesett.

Nem állt fel többet.

A gazda túl tett rajta

Új lova gyorsabb, erősebb volt.,

De nem a régi ló.

Szép volt neki a pajta.

A versenyeket sorra nyerte.
A gazda az édes bort nyelte.

A gazda hasa nőtt.

A ló, pedig leépült.

Az utolsó versenyen,

Sántán, süketen ügetett,

És összeesett.

Nem állt fel többet.

A lány, aki érzelmeket evett

Alattam száz méter, két karom oldalán további ezer. Testem kereszt a semmiben, tejüveg híd tartja alul, felül több ezer prizmaablak csapkod egymás szavába vágva. Fröcsögnek. A mélység párás átka lehet az, mit az égbolt szilánkokként szít pórusaimba. Úgy fáj, mint haldokló csillagoknak a ragyogás - én kísérem ki őket utolsó útjukra a hetedik szféra fölé, ahonnan Isten országa csupán bábjáték komédia. Innen én irányítok.

Tizenegyedik rész: Utószó

Két esztendővel később

A tengerészek elnyújtott kiáltásától megriasztott sirályok felrebbentek, és gyors csapásokkal szárnyaltak a kékellő magasba. Vijjogásukat hallottam már bánatnak, örömujjongásnak, haragnak… ezerszínű volt, saját hangulatomtól függően. Ezúttal izgatottnak véltem, mintha nem csupán halra, hanem új kalandra is éhesen kelnének szárnya a horizont felé. Vajon meddig repülhetnek, merengtem el, milyen messzire juthatnak el a távoli kékségben, míg el nem fáradnak?

Ki lesz...?

Ki lesz a fény a némaságban,
zengő dal az éjszakában;
lesz biztos pont vad orkánban,
ölelő kar hegyomlásban?
Ki oldja fel foglyok láncát,
hallja meg a némák szavát,
őrzi-e a tiszták álmát,
lidérc ha járja az éjszakát?
Hogy elűzze a rettegést,
ki mesél új ezeregy éjt?
S mielőtt kihunyna a remény,
ki lobbantja újra a fényt?

A farkas család meghozta a döntést: hátrahagyják az életképtelen egyedet. A kis életkezdeményt lassan betakarta a hó, várta a végzetét. Ekkor egy soha nem látott lény jelent meg előtte. Idegen bőrökbe öltözve ott állt egy kétlábú, lehajolt hozzá, valami meleget hozóba becsomagolta és felemelte. Elájult, csodálatos fények villództak körülötte, megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Felébredt, már nem fázott, meleg hatotta át bundáját, valami édeskés ízt érzett a szájában, ami az anyai táplálásra emlékeztette.

               Terhes a föld,

               épp vajúdik.

               Szent kínjában

               megfeszül és

               megreped.

               Bogár, virág

               előbújik,

               faágakra

               ráülnek a

               levelek.

               Zöld a világ!

               Kék a világ!

Tizedik fejezet

Ó, mennyei csodák, fohászkodtam magamban, sorra véve a kettévált tengert, a megsokszorozódott kenyeret és halat, a borrá vált vizet, csodás gyógyulásokat és feltámadásokat… ha most az egyszer velem is, ha ez egyszer lehetséges volna…

- Don Emilio!

Fel sem kellett néznem, tudtam jól: Francisco az.

- Don Emilio – hallottam Sebastian felettébb hűvös köszöntését is – Micsoda meglepetés. De ha már így esett, hozta Isten.

„Inkább az ördög”, gondoltam keserűen.