Árnyék, mindig is félt testvérétől, Fénytől. A család nem értette, hogy miért. A fénytestvér állandóan biztosította odaadó szeretetéről, de hiába, a félelem mindig ott bujkált Árnyék szemeiben. Nem volt hajlandó testvéreivel együtt játszani, mindig kereste a sötét zugokat és általában egyedül foglalatoskodott valamivel. A szüleit bántotta a dolog, szerették volna, ha mindenki boldog lenne a családban. Árnyék, közös szobában lakott kis öccsével, Szürkével.

A város felett sötét felhők gyülekeztek, és a levegő rövid idő alatt dermesztőre hűlt. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, és hangos robajjal verte a régi vendégház ablakait. Az üveg mögött, a sötét szobának, csupán halovány gyertyafény adott világosságot. Dohányfüst és dohszag keveredett a levegőben, és a fény mellett előregörnyedve ült egy férfi. Vékony kabátját összehúzta magán, és megint a falon függő órára pillantott, aminek a mutatója hét óra ötvenhárom perckor megállt.

Testvéries osztozkodás

Az éj sötét leple alatt haladva észrevétlenül érünk a folyón átívelő fahíd közelébe, ahol intek satnya kis szolgáimnak, hogy várjanak a jelzésemre. Ahogy közeledek a folyó moraja egyre nő, jótékonyan elfedve súlyos lépteim dörejét és így észrevétlenül leshetek át a túlpartra. A fáklyák fényénél két pocakos, alacsony, pirospozsgás emberke álldogál egy-egy nagy kancsó borral. A két alak egymásba karol és rázendít valami boldogságtól duzzadó, förtelmes nótára, amely számomra maga a kínszenvedés.

Aki korán kel… bosszúsan ébred

Vakító világosságra ébredek. Kinyitom a szemem, de csak egy elmosódott alakot látok. Lassan hozzászokom a fényességhez és kitisztul a kép, azonban a látvány átkozottul meghökkentő. Egy szürkebőrű, ragyás, dülledtszemű, hosszúfülű élőlény mosolyog rám elragadóan a négy sárga, rothadó fogával.

- Mester! – rikácsolja boldogan, a közelben lévő társai pedig hangosan visszhangozzák. Ezzel önmagában még semmi bajom sem lenne, hiszen semmivel sem visszataszítóbb mint egykori emberi rabszolgáim, ám amikor nagy örömében egy zöld nyálcsepp csusszan ki a képéből és a homlokom közepére esik az már kevésbé nyeri el a tetszésemet.

 Kereszteződések

  Egy halovány szivárvány jelent meg a csillámló esőcseppek és az azúrkék égbolt kereszteződésénél.Pedig a kereszteződésekből legtöbbször nem szivárványok születnek.

  Sokszor láttam már magam előtt az utat, amin elindultam, de amint elágazáshoz értem, valami mindig eltántorított. Lehet, hogy a számtalan lehetőség és a mélyben rejlő újabb és újabb választható utak sokasága rémített meg. És az az igazság, még most is félek.Emlékszem mikor először kerültem közel az emberekhez.

Olaf a bolond király

Nyugalom terült el Otar fennsíkján a széles alföldek és a zöldellő hegyek fölött. A látszat ellenére borzalmas titkot őrizgetett a táj, amit évről évre meg akartak bolygatni, a kalandvágyó utazók és banditák. Újabb év köszöntött be. És a három jó barát Damir, Olaf és Pablo úgy döntött, hogy ismét felkavarja a szörnyű rejtélyt.

***

Damir egy puha szalmakupacon ült és unottan lógatta lábait a szekér hátulján.

- Hol késik az a hülye morrant fel Lordi az órájára nézve.- Nyugi jönni fog. - gyújtott rá egy cigire Peter.- Fogadok hogy már megint leidta magát. - teszi hozzá mérgesen a főnök- Ha így van jól tette, legalább kimarad a buliból.- Mi van Phil begyulladtál? -görbül félre gúnyosan Ezeriel szája.- Mi a francnak megyünk ki az Isten háta mögé egy ilyen szar fülesre?- Ne morogj Menybe megbízhatunk teszi hozzá Ezeriel.- Az egy korcs nem lenne szabad megbíznunk benne.- Évek óta adja nekem a füleseket.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki tiszta volt és ártatlan.

A lány minden délután a Hippokréné-forrásnál üldögélt és énekelt. Illatos, színes virágokkal teli zöld mező terült el körülötte, és ő virágokat font bokáig érő hajába, mi fehér volt, mint a frissen fejt tej.

Egyszer aztán, kora délután, arra sétált egy sérült, magányos kentaur. Egy ideig hallgatta csendben a lány énekét, majd tovább állt.

Másnap délután a lány ismét a forrásnál üldögélt és énekelt.

-Ne csattogj már, idegesít! -szólt rá Aranka a férjére. Ez volt a sokadik figyelmeztetés, ami miatt hangja ingerült volt.

-Elázott a zoknim. -panaszkodott Béla.

-Minek húztál zoknit? -folytatta a nő a fejét csóválva.

-Mert a szandálban fázik a lábam. Nos, ezért. -vizes zoknis lába hangos cuppanásokkal, csattogásokkal szelte a kilométereket valahol Tokió külvárosában. De örült, hogy legalább az eső már elállt. Aranka hibájából rossz metróra szálltak, Aranka persze fordítva gondolta: Béla hibája az egész.

Magával ragadó vidék

Magával ragadó vidék volt ez, ahol minden őszies színekben fuldoklott. Könnyed szellő sodorta a száraz faleveleket az aszfalton, furcsa növények imbolyogtak az álomszerű tájon és minden zegzugot betöltött a kabócák egyenletes duruzsolása. Evelin a buszöbölben álldogált, tábori kisegítőként dolgozott a Duna-parton. Mindenki hazatért már és ő még mindig itt bolyongott a faviskók között, mint egy földön ragadt kísértet. Várt még egy kicsit a buszmegálló esővédője alatt majd sóhajtva beletörődött sorsába és a tábor felé ment.