Zick, a fiú, aki még sosem félt a haláltól

Sosem értettem, miért késik mindig. Legtöbbször türelmesen vártam, cigiztem a kortynyi espresso mellé. Egyszer aztán visszamentem érte. Olyan volt, mintha két kis karjával próbálta volna leverni vad vihar magassá hergelt hullámait. Szíve halk dobbanásai jelzőtűz a mindent elsöprő hurrikán kellős közepén, ha forgalmat irányít… Életveszély. Ilyenkor harcolt a leghevesebben. A legelszántabban akkor, amikor az idő is ellene fordult. Úgy küszködött, mintha a holnap sosem jönne el.

Most sincs másként. A hatodik szál ciginél tartok, és még sehol sincs. A második fekete után mégsem érzem a szokásos, erős késztetést segíteni neki, eltorlaszolni az óramutató útját. Ezennel nincs nálam az, amitől elmúlik az örökös vacogása. Jégpír ajka most aztán nem enyhül egészséges rózsává, tőlem válik majd fuldoklóan mély-lilává. Életemben nem féltem ennyire: hideg zuhannyal várni őt, aki mindig fázik. Az ég nem lehet ennél kegyetlenebb.

De csak nem jön. A Ház főbejárata épp most moccan hetvenkettedszerre, idős házaspár lép az utcára. Megfordulok, tüdőmből a füst könnyekkel sóhajt fel, behunyt szemekkel lépek az úttestre. Nem állok meg, míg… Míg el nem csap valamelyik sikoltó.

Átérek. Fáj, ahogy szívdobogásom torkomba ugrik, és egy időben válik bennem folyékonnyá a törékeny gyengédség, mert ott áll ő. A másik oldal főbejáratánál, ahol az ég fölötte sötétségbe hasad. Jobb vállán még bronz fényt fésül a nap lélekharangja, balra sikoltók suhannak denevérek képében.

Vérontásra gyűlnek.

Dorian, a férfi, aki szerelmes lesz

- Bocsánat.

Azt képzeltem, a pontosan megírt forgatókönyvemben ő lesz a főszereplő.

- Jaj, hagyjon békén, már nem dolgozom. Az ügyelet a földszinten van, balra.

Még csak rám sem néz, úgy szökken az autók közé. Van benne valami rettentően mély ambivalencia, ahogy fehér ruháját ostorként csapják az angyalfürtök. Lapockái megrezzennek, ahogy meg-megtorpan a száguldó autók satufékje előtt. Nem hallja a járművek sikoltozásait. Ő nem olyan… Ő más. Önkéntes.

Kiwi, a lány, aki fél a sötétben

Piros-sárga szaggatott vonalak közé csapódik mellkasom. Felhasadok. Kétirányú az este és hűvös a tavasz. De nekem csak egy Zick-em van. Az egész Házban ő az egyetlen Zick.

Meg sem bírok szólalni, a tüdőm megfordul, a vérkeringés bennem jéggé torpan, ahogy halálra rémült pillantásom lila tükörcsepp szürke íriszeiben.

- Jól vagy? - kérdezi.

- Te meg hülye?

Megrántja vállát, megragadom, és ráköhögöm a tüdőm. Szakad a vér.

- Nem vagy jól – suttogja. A pólóját dörzsölöm, de egyre nagyobb a folt.

- Ez a te véred?

Az estére a legsötétebb éjjel zuhan. Vörös a mocsár, partján villámvágta fatorzók dúdolnak morogva. Itt most el fogok süllyedni.

De arcon simít, és én felébredek. Az utca fölött csillagoktól ragyog az éj, megnyugodnék sötétszürke pillantásában, de valami baj van. Önként gyalogoltunk a sötét mélyére.