Másnap reggel Valéria vidám csiripelésre ébred, vagyis minden bizonnyal szörnyű nap vár rá. A legelső pillanatban elmosolyodik a hangra, hisz édesanyjától mindig azt hallotta, hogy a madarak dalára ébredni szerencsét hoz. Ezután gyorsan rájön, hogy miért is töltötte előző két hetét a temetőben, és már a pokol mélyére kívánja a természetet meg a szerencséjét.

Pontosan egy hónapja történt, hogy egy hasonló, álnok csiripelés felébresztette. Ugyanezen a napon vesztette életét az édesanyja. Azóta sok minden újrafogalmazódott Valériában, köztük a madarak iránti érzései is. A temetőben töltötte napjai nagyrészét, ami rossz hatással volt az egészségére és hangulatára is. Ezen szeretne ma változtatni.

Egyedül élő, fiatal nő lett egy olyan országban, ami egyik oldalról a világot átforgató háborúval, másfelől egy tengerrel határos. Szüleitől nem kapott vagyonokat hagyatékul, csak ezt a két szobás lakást egy régimódi társasházban, aminek a vízvezeték rendszere komoly felújításra szorul. A megélhetéséről tehát saját magának kellene gondoskodnia, ráadásula munkáját jelentő újságosbódé sincs már többé. Maga a faváz és az ingyenes lapok is megmaradtak, de egy ismeretlen nő foglalja el Valéria helyét. A gyászra kapott egy hetét ugyanis többszörösen kitöltötte már, az üzlet pedig nem állhatott meg ilyen sokáig. Munka és spórolt pénz nélkül pedig csak két népszerű lehetősség maradt, hogy ebédet vehessen magának: hozzámegy egy úri ficsúrhoz, vagy kirabol egy bankot. Van azonban egy soha ki nem mondott harmadik lehetősség, ami egyre sűrűbben bukkan fel Valéria gondolatai között: elhagyni az országot. Nyelveket nem ismer, de ezen kívül semmi nem köti már ehhez a helyhez. A tenger illatát szereti és földrajzi tanulmányai szerint sok sziget húzódik az illatos víz túloldalán, amik remek célpontok lehetnek. A bankban lévő tízezer forintos, egyetemre félretett összeg a ház rezsijére talán csak három hónapra lenne elegendő, de ha egy toldott-foldott kis csónakot, esetleg egy gőzösre szóló jegyet meg lehet venni belőle, akkor sokkal jobb szolgálatot tehet Valéria számára. A lány el is határozza, hogy még ma megkezdi az utazást, és ezzel új életét.

A hirtelen támadt elhatározáshoz híven kezdi a reggelt. Eszik egy szelet zsíroskenyeret, utazótáskájába belerámol némi ruházatot és egy-egy fényképet szüleiről, majd kiválasztja a tökéletes öltözéket. Eközben fél füllel meghallgatja Lovassy miniszterelnök beszédét, amiben közli, hogy az ország mától fogva háborúban áll. A rekedtes hang kér minden fiatal, harcképes embert, hogy mihamarabb jelentkezzen egy laktanyában, hisz a behívók kiküldése napokba telhet. Most nincs pazarolni való idő, az ország mindennél fontosabb!

Percekkel később Valéria egy megrakott bőrönddel áll az édesanyjától örökölt lakás ajtaja előtt és elszánt arccal fordítja rá a kulcsot a zárra. Mély levegőt vesz, ahogy az utóbbi időben többször is tette, amikor el akartak szabadulni az indulatai, majd előhúz egy szál rózsát a bőrönd oldalából és leteszi az ajtó elé.

– Végre – sóhajtja. Most már szabad, és ez némi megkönnyebbüléssel tölti el. Nem foglalkozik már az oly unalmas, világi dolgokkal, mint a búcsúzkodás a szomszédoktól, a cipője megtisztogatása, vagy a biciklitároló bezárása, csak egy cél érdekli: elhagyni ezt a várost. Lesiet a ház elé, és kerékpárjára ülve elindul hosszú útjának első megállója, a városi bank irányába.

Hetek óta először, optimista gondolatokkal van tele a feje, mikor belép a bank kétszárnyú, mennyezetig érő ajtaján. Csinos, matrózmintás blúzt és csíkos szoknyát visel. Kifejezetten nőies darabok ezek, a ruhatára legszebbjei, amit csak különleges alkalmakra tart otthon, ezért illenek a mai útjához. Ha az országban töltött utolsó napon nem enged a vágyainak, akkor az új élete is olyan szomorú lenne, mint az elmúlt hetei voltak. Ezzel a gondolattal sétál oda az információs pulthoz.

– Szép napot! – köszön, mintha egy átlagos nap lenne. – Szeretném felvenni a letétbe helyezett pénzemet.

– Igenis, kisasszony – bólint a pult túloldalán ülő, idősebb hölgy. Lejegyez néhány adatot, majd egy pici papírcetlit nyújt át, amivel Valéria helyet foglal a várakozócsarnokban.

Az épület kő borítása, és igencsak nagy légtere miatt olyan ez a hely, mint egy templom. Mindig hideg van, és érdekesség, hogy az embereknek minden nap eszükbe jut Isten, illetve a pokol néhány bugyra, ha ide szólítja őket a kötelesség. Valéria sokkal inkább a padlón rohangáló hangyákat figyeli most, hisz ők az egyetlenek, akik mozognak is ebben a teremben. Gondolatai eközben már messze járnak. Az utazást tervezgeti és a megpróbáltatásokat veszi sorra, amit ki kell majd állnia. Visszaemlékszik a szomszéd Gergő bácsi szavaira, ahogy a vitorlázásról beszélt, és reménykedik, hogy út közben hasznát veszi majd az akkor szerzett tudásának.

Mindössze negyed óra telik el, és egy fiatalos férfi így kiált:

– Tizenkettő!

Valéria felemelkedik, és gyors léptekkel a rá váró ajtóhoz siet. Ebben a bankban az emberek a legkényesebb ügyeiket is nyugalomban intézhetik, ezért minden egyes pult külön helyiségben található. Itt, ahova Valéria belép, egy elegáns öltönyt viselő, ismerős arcú férfi fogadja.

– Foglaljon helyet. Úgy látom, a pénzéből szeretne felvenni. Mekkora összegről lenne szó? – kezdi az ügyintéző, azonnal a tárgyra térve.

– Az egészről.

– Khm. Értem.  – A férfi lapozgat egy aktában, mielőtt válaszolna. – Elnézést, de nem áll módunkban ekkora összeget kézpénzben átadni.

– A számlán pontosan tízezer apró kis fémpénzecske van, de én papíron is elfogadom. Úgy csak nem olyan nehéz – magyarázkodik a nő kissé cinikusan.

– Hölgyem. A bank szabályzatának hatos pontja értelmében, ha ötezer forint fölötti összeget kíván kivenni a letétből, azt két nappal előbb jeleznie kell.

– Az ország szabályai szerint bármikor közölhetik velünk, hogy amikor az elnök hadat üzen, másnap minden fiatal férfi jelenjen meg a toborzóirodában. Kérem, tegyen kivételt velem most az egyszer. – Valéria megérti, hogy a szabály mást mond, életének másik pontjában biztosan el is fogadná ezt, de most nem. Elindult és nem hajlandó hazatérni csak azért, mert a bank kellemetlenkedik.

– Értem... Sajnálom, a szabályzatból semmiképp nem engedhetek.

– Tudja, azt mondják, hogy az emberek segítőkészebbek a közeli ismerőseikkel, mint egy idegennel. – Valéria hátra dől a székben, és kissé elmerengve figyeli az előtte lévő asztalt. – Nekem már nincs közeli ismerősöm, de szívesen beavatom életem történetébe. Az az igazság, hogy ha nem utazhatok el ma, akkor szükséges lesz egy terapeutára. Arra pedig nincs pénzem, érthető okból. – Megköszörüli a torkát, és még mielőtt a férfi közbevághatna, folytatja. – Egy kicsi, tengerparti városban születtem, nem fontos, hogy pontosan mikor. Azt mondják, akkoriban jégtáblák úsztak a vízen és senki nem repülhetett hetekig, mert megfagytak a rotorok.

– Sajnálom, de semmiképp nem engedhetek a szabályokból. – A férfi egyre inkább feszeng a helyén. Mostanra kénytelen volt rájönni, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha ki akarja rakni ezt a nőszemélyt. Talán már elő is akar hozakodni az agresszívabb megoldásokkal, de mégsem teszi. Valéria mintha elbűvölné.

– Azóta sem volt olyan hideg, pedig a mostani tél is elfagyasztotta a ház alatti vízvezetéket. Az, ami húsz éve ellenállt mindennek, januárban tönkrement, pedig akkor még háború sem volt. Most mondja meg, miért kell hadakozni, amikor olyan nehéz elveszíteni egy családtagot.

– Mármint... Elnézést, de nem értem – szabadkozik a férfi. – Kérem, ha kívánja, előkészítjük a pénzét, és holnapután érte jöhet.

– A tél sem a régi már, azt hiszem, de állítólag a háború sosem változik. Vagy talán a fejlődés a harcokat is eléri? Nem értek hozzá, csak azt tudom, hogy a szomszéd ház csöve még mindig jól működik. – Valéria megállás nélkül beszél, mintha céltalan lenne az egész, pedig fejben megpróbál logikus ívet adni a monológjának. Meg kell győznie a férfit, hogy segítsen neki, de pillanatnyilag nem tudja, hogy tehetné ezt meg. Addig az időt húzza. – Közösköltségből kicserélnék, de nem fogok pénzt adni nekik. Főleg nem most, hogy a történelem ismétli önmagát. Nem érdekel sem az ország, sem a szomszédok. Veszek magamnak egy hajót, és elhagyom ezt a helyet. Majd adok én nekik háborút! – A nő egy pillanatra fellelkesül, amikor újabb ötlete támad. – Borzasztó, mennyire le tud süllyedni az ember. Zsíros kenyér és krumpli két héten át, cserébe pedig senki nem javítja meg az eltört csöveinket. Legszívesebben felkötnénk magunkat, pedig nem szabad. Nem, ennyire egyszerűen nem fog megtörni a rendszer. Szó nélkül itt hagyom azt, aki kitalálta ezt az egészet! – A férfi arckifejezése megváltozik, mintha nagy felfedezést tenne, de Valéria nem foglalkozik ezzel.

– Biztos vagyok benne, hogy két nap alatt semmin nem lehet változtatni, de a most azonnal kivehető összeggel a kezében nem kell majd zsíros kenyéren élnie. – Próbálja nyugtatnia a férfi az ügyfelét. – Semmilyen körülmények között nem adhatok ki minden pénzt magának. A felét odaadom, és két nap múlva a másik felét is. Mit gondolt?

– Azt gondolom, hogy két nap múlva vasárnap lesz, tehát át akar ejteni engem. Mennyi van most a szekrényben? Egy-két millió? Én csak tízezret kérek, ami hozzám tartozik. Amint megkapom, veszek magamnak egy olcsó csónakot és elhagyom ezt a helyet. Elmegyek innen, és mindent megoldok egymagam. Ha akarja, bankrablónak is nevezhet, úgyis eltűnök innen. Tényleg, ez a legjobb megoldás. Én most kirabolom magát! – jelenti ki Valéria.

– De a szabályok... nem lehet... – A férfi kétségbeesetten fogja a homlokát. – Ne mondjon ilyeneket, főleg ne itt, ahol a falnak is füle van!

– Engem nem érdekel, hogy ki tudja meg. – Valéria felpattan, és újult lelkesedéssel kezd hadarni. - Úgysem kaphatnak el, mert most megkapom a pénzem. Holnapután talán már az országban sem leszek. Ha maga nem ad nekem pénzt, akkor elindulok úszva, keresztül a tengeren.

– De hisz az öngyilkosság! Kérem, ne mondjon ilyet.

– Ilyet se? De hát mit mondjak? Már elmagyaráztam, mennyire szeretek úszni, és hogy mindenkinél jobban bírom a fagyokat, maga mégis meg akar állítani egy kis úszástól a tengerben. Mit mondhatnék, ami meggyőzi, hogy nem viccelődök? – a nő előre hajol és kezével az asztalra támaszkodik. Azt reméli, hogy ezáltal meggyőzőbb lehet.

– Nézze. A főnökeim nem engednék, hogy pénzt adjak magának. Ha megtenném, haza sem érne, máris letartóztatnák. Azt maga sem akarhatja – magyarázza a férfi.

– Minek mennék haza? Nincs szükségem semmire. Ez a táska mindenem. Egy váltásruha meg egy üres napló van benne.  A ruhát majd megfoldozom, ennivalót veszek, vagy halászok, ha nem ad pénzt. Nos, mi lesz? – Valéria feláll és kérdőn pillant a férfire.

– De hiszen... Képes lenne itt hagyni a szüleit?

– Mondtam már, hogy senkim nincs. Egyébként pedig nem a maga dolga, hogy az életemben turkáljon. A maga dolga csak az, hogy válaszoljon. Ad pénzt, vagy sem?

Az ügyintéző magába roskadva ül székén. Tekintete ugrál a papírok és a nő elszánt arca között, miközben gondolkodik. Valéria türelmetlenül dobbant a lábával, mire a férfi felpattan.

– A nevem Gúnár – szól a férfi. Arca elszánt, mintha egyenesen a háborúba akarna sietni.

– Örvendek, kedves Gúnár. Talán megszánsz engem a segítségeddel?  – kérdi Valéria kedvesen mosolyogva. – Egy életben egyszer mindenkinek meg kell szegnie a szabályokat.

– Egyszer... – a férfi elmosolyodik. – Ha lúd, hát legyen kövér. Tegyünk rá még egy lapáttal, és tegeződjünk, rendben? De ha ebbe belevágunk, gyorsnak kell lennünk. Holnapra el kell hagynunk a várost.

– Hagynunk? – Valéria felkacag, mint akinek bevált az ördögi terve, pedig amikor belépett, még nem tudta, hogyan végződik majd ez a beszélgetés. – Csak egy dologra válaszolj: miért vinnélek magammal?

– Mert utálom a zsíroskenyeret és mert egyszer már elszalasztottalak.

Az ügyintéző elsiet hátra a páncélterem felé, Valéria pedig visszaül a helyére. Megigazítja szoknyáját, majd felvesz az asztalról egy pici faszobrocskát. Egy elefántot ábrázol, amint a szájában tart egy pisztolyhoz készített golyót. Valéria eldugja ezt a táskája mélyére, hogy a férfiről is legyenek emlékei, majd csendben várakozik.