Február 14., szombat. A Nap fényes orcája lassan feltűnik a hegycsúcsok mögül teljesen. A sípályák szomszédságában egy kétszintes nyaraló magasodik. A kisváros, Cortina d'Ampezzo még csak halvány fényben úszik. A nyugati sziklacsúcsok hósapkáiról úgy verődik vissza a fény hajnalban, mintha világítótornyok sorakoznának egymás mellett. Az ablakon bámulok kifelé, már vagy 10 perce. Zaklatott éjszakán vagyok túl. Nem aludtam sokat.

Késő este érkeztünk meg Franciska apjának egyik terepjárójával. Az egész utat végigvezettem, ráadásul szűk, kanyargós szerpentinek sorát vettük be, erre Franciska kitalálta, hogy menjünk el a városba bulizni, mert van egy ismerőse Paolo, akivel régen találkozott. Nagyon féltékeny lettem hirtelen, ami kedvesemet nem zavarta, inkább tovább cukkolt vele.

                                            Tragikomédia

             Nem szivesen beszél az ember ilyesmiről, mert elég szégyen , hogy annyi év után pont egy ilyen dolog miatt szakadt meg minden kapcsolatunk. Hát soha nem gondoltam volna , hogy a feleségem ekkora feneket kerit annak a dolognak hogy új lakáshoz jutottunk. Egy szobával több, igaz egy gyerekkel is mert hát időközben megszületett Jánoska, de minden valószínűség szerint vele együtt megszületett a feleségem hisztériája is.

3. Mindenki itt van

*

Nate

Talán egy óra is eltelik a pince vak sötétségében, amikor újra belekortyolok a vizeletízű teába – bár az illata valóban kellemes: levendula. Egy órán belül hatvanhatszor kérdeztem Anne-t, hogy fenn van-e még. Az utolsóra azt hiszem, hogy álmában válaszolt – vagyis nem ő, hanem Dee szusszant egyet: „békén hagynál, alszom”.

Erre John, aki néma csöndben ülte végig – vagy feküdte, mit tudom én, hiszen sötét van –, akiről azt hittem, hogy a tizenhatodik kérdés után kómába esett a betegségétől, nagyot moccant, és kétségbeesetten keltegetni kezdte, ám ismét csak egy félálomban elmormolt kérdést hallottunk tőle: „a rémálmokból mindig felébredünk?”

Na, azóta várom én is John-tól a választ.

                                    A vasderes.

          Nagyon sokat gondolkodtam azon a dolgon , hogy honnan indul ki agyunk melyik féltekéről , vagy melyik bugyrából az gondolat ,hogy valami olyat cselekedjünk , vagy ne cselekedjünk, amivel , kitolunk kollegánkkal , kellemetlen helyzetbe hozzuk barátunkat, ismerősünket , vagy akár egy teljesen ismeretlen valakit , aminek a végén  egy jót nevethetünk . Végleges eredményre nem jutottam , mert hát olyan okos nem vagyok , de azt valahogy eltudom képzelni , hogy ez a dolog valahogy úgy müködik mint a lopás --alkalom szüli a tolvajt, de a tolvaj keresi az alkalmat.

                                       " Marad még asztalán"...

           Petöfi verse jutott eszembe, amikor képviselőink státusáról fizetéséről, nyugdijáról való törvénytervezetről értesűütem. Elvagyok regadtatva tőle. Micsoda előrelátás, gondoskodás , micsoda gyorsaság, és egyhangú szavazás.

           Igenám , de ez az egyetértés  azért jöhetett létre, mert félre tették   az ország  a nép (az istenadta nép) minden baját , gondját , hogy most kizárólag a saját dolgaikkal , zsebükkel  foglalkozhassanak.

1. Váratlan megbízatás

- Hé! Hol vagyok? Mit akarnak tőlem? Kik maguk? - üvöltök egy székhez kötözve, miután kinyitottam szememet. 

Semmi válasz nem érkezik. Szétnézek a pislákoló fénynél, mely a kis zugot megvilágítja. Ablaknélküli, dohos szagú szobába vagyok bezárva. Végigtapogatom testemet. Vágás vagy szúrás nyomai után kutatok. Szerencsére hiába, sértetlen vagyok. Akkor meg miért vagyok megkötözve? Valaki foglyul ejtett? Igen. Azt viszont nem tudták rólam, hogy valaha én voltam a legjobb ügynöknő a KGB-nél, Jekatyerina Petrovna Szemjonova.

Füst a lámpafényben.

Bizonyára te is feltetted magadnak a kérdést, hogy vajon milyen lesz életed utolsó itala. Ha nem, akkor előbb vagy utóbb úgy is felteszed és megpróbálsz rá válaszolni. Felesek mámorító hatásától, rózsaszín ködön át próbálod elképzelni az választ, de nem fogsz tudni igazából semmit se felelni rá. Mert a válasz nem is létezik. Tök mindegy, hogy melyik vágyálmodat is kergeted. A vörösborozás imádott pároddal, akit már a gimnázium óta ismersz.

Hatodik rész

A nyugovásra készülő várra hulló csend elviselhetetlen volt. Míg beszűrődtek hozzá a mindennapi zajok, legalább időnként kapott pár pillanatnyi feloldozást, amíg kiszabadulhatott a félelem és a bűntudat szorításából. Mostanra azonban némaság honolt a folyosókon, csak saját csizmáinak idegtépően ismétlődő dobbanását visszhangozzák szűk szállása csupasz falai.

Már felhagyott a számlálással; már nem érdekelte, hányszor kerülte körbe a szobát.

Kevesen tudják, de egykor Saroksár és környékét nem a Cigány vérvonal uralta, hanem egy ősi nemesi család, mégpedig a Setétváriak. Rengeteg magyar nemeshez hasonlóan ők is a szabadságharc leverése után vesztették el a települést, és a hozzátartozó vidéket. Azóta nem hogy nem politizálnak, de még emberek közé se mennek, csak végszükség esetén. Endre is csak véletlenül ismerkedett meg a Nyúl birtok legifjabb tagjával, Setétvári Zsolttal. Endre éppen nagyban lőtte az olaszokat isonzónál egy játékban, mikor az ifjú úr csatlakozott hozzá.

Csak egy nyolcéves kölyök voltam, Moszul utcáin. Feldúlták az egész várost, épületeket és autókat robbantottak mindenütt körülöttünk. Embereket láttam az utcán, állig felfegyverkezve. Akkor még nem tudtam miért, nem értettem, hogy azok az emberek miért szorongatják fegyvereiket és miért ragaszkodnak hozzá? Akár csak én a kisautómhoz.

Sajnos a kisautóm elveszett, ahogy a családom többi tagja is. Akkor még nem is értettem, hogy mi történik. Csak annyit tudtam, hogy egyedül maradtam az utcán.