4. Örökkön örökké

*

John

Rám dől az egész – bámulom egy ideig a beszakadó tetőt. Anyagtalan, de ólom súlyú. Egyre több, egyre nagyobb része sebez meg. Fáj – döbbenek meg.

A sarokba húzódok, és összekuporodok – ez csak egy álom, ez csak egy álom, nem halhatok meg.

Ugye? - mormogok a hangos robajú tető felé.

- John? Jó ég, odabent vagy? - sikít valahonnan a távolból Ava hangja.

Ez nem lehet igaz – állok fel heves szívdobogással. És a tető rámzuhan. Fáj!

- John? - újra Ava, messzebbről, mégis hangosabban. - John, azonnal ki kell jönnöd onnan!

- Nem mehetek, itt van valahol Dee! - nyögöm, ahogy ledöntöm magamról a súlyos gerendát.

- Te nem tudod, hol van! Csak én tudom. De azonnal ki kell jönnöd onnan!

- Jó, és hogy a fenébe? Nincsenek ajtók!

- Már nincsenek ajtók? - hallom Ava-t keserves kétségbeeséssel. - De, John! Te át tudod törni a kőfalat! Meg kell mentened a lányunkat.

Még a rémálom közepén is fintorgok a nő ál-drámaiságán. Sosem szerette Dee-t, nem hogy valaha is a lányaként, a lányunkként tekintett volna rá. De egyre omlik, és nincs itt senki, csak Ava. És ha valamihez igazán ért, az az elme színtere.

- Ava! Mondd meg, hogy jussak ki? Hogy találjam meg Dee-t?

- Tudnod kell, miért vagy bent. Tudnod kell, hogy juss ki onnan, ahonnan nincs kiút.

- Sokat segítettél – szusszanok, és újra a fejemhez vágódik a kemény.

Felállok, és a legközelebbi falhoz rohanok. Két tenyerem rátapasztom – mint gyermek mellkas, úgy dobog ritmusosan a szíve. Behunyom a szemem, és Dee-re gondolok. A jobb tenyerem alatt lassul, a bal alatt megáll a dobogás.

Érintések kanyarodnak csuklóim köré. Felnyitom a szemem, és a két lány előttem áll. Jobb kezem Dee, a másikat Anne fogja. Az egybevont érintésünk, mint lánc köt össze hármunkat.

- Ava, és most…? - suttogok a két szempár rezzenéstelen kereszttüzében.

- Válassz – ér fülemhez a nő láthatatlan ajka.

- Szeretlek – súgom Anne felé. - Te voltál az életem. Ott voltam, amikor először levegőt vettél, amikor felálltál, és lépegetni kezdtél. Fogtam a kezedet, minden nap, ahogy az óvodába sétáltunk, és az én nevemet mondtad először. Jobban szerettelek, mint apa a lányát. A mindenem voltál. A levegő, a szél, eső és a tél. De te elengedted a kezem. Akkor, ott a kezed kicsúszott ujjaim közül, és a tűz kigyúlt. Úgy égette fel az életemet, hogy soha többé nem érinthettelek.

- Sosem hagytalak el, John – mozdult Anne ajka. - Én sosem engedtem el a kezed. És soha nem is fogom!

- Akkor is szeretni foglak, ha elengeded a kezem. Akkor is… Mindig is veled leszek, Anne, ha elengedsz. El kell engedned ahhoz, hogy újra együtt lehessünk, mert ez már így… Ez most így… Ugye, te is tudod, hogy nem Anne vagy. Nem lehetsz tovább ő. Eddig sem lehetett volna szabad, de el kell engedj ahhoz, hogy nem sokára újra együtt lehessünk.

- Át akarsz vágni! Meg akarsz vezetni! Nem dőlök be neked!

- Mit akarsz tőlem? Tőlünk? Mi vagy te? Te nem Anne vagy. Ő tudná, hogy sosem hazudnék neki.

- Csak...csak – kezdett zihálni –, csak ne engedd el a kezem. Félek, hogy sosem talállak meg aztán.

- De, én meg foglak, Anne! Ígérem!

- Nem! Nem lehetek nélküled egy másodpercet sem!

- Már rég nincs idő számodra, kicsim. És tudod, hogy nekem sincs sok. Adj egy kis időt! Kérlek!

- Nem én osztom az időt! De ha én osztanám, sem adnék többet, John!

Feladva Dee felé fordulok.

- Vele kell mennem, hogy szabad lehess, kicsi Dee – jutok végre döntésre.

De Dee hirtelen elrántja kezét a csuklómról, megragadja Anne-ét, és magához húzza.

- Nélkülem nem bánthat – mondja felém, és a fal kezdi őket elnyelni.

- Ne! Dee! Nélküled nincs tovább a nyár! - riadok meg, és utána nyúlok.

Anne csapódik nekem, és löki át Dee-t a falon. Kétségbeesve nézek utána, ahogy a sötétszürke massza elnyeli.

- Ava? Odakint vagy? Veled van Dee? - fordítom arcom a szétporladt tető felé.

- A babaház magát építi, John – szólal meg mellettem Anne.

- Velem volt valaha, John – hallom a szobában Ava hangját, de sehol sem látom a nőt.

- Mondtam, hogy az ő döntése volt – folytatja Anne.

- És másnap is, amikor újra láthattuk egymást a villany szakadozó fényében – Ava.

Az omlás szakadéka szűkülni kezd.

- Ava, vedd magadhoz őt! - kiáltom.

- Magamhoz vettem. Negyven nap volt a világ, aztán elragadta tőlem a sors. A virágvérű bűnünk végül engem büntetett – Ava hangja távolodik. - Te magadhoz vehetted, amikor a pokol végre jól lakott a lelkemmel.

- Ava már csendes, John. Mindenáron gyereket akartál tőle, és semmi áron nem mertél rájönni, hogy nem tud teherbe esni. Az év háromszázhatvanöt napján szeretkeztél vele, nem tűnt fel, hogy sosem vérzik?

Miért nem voltam neked elég? Miért kellett neked Dee is? Miért üldözted el Ava-t? De akkor most vállald a következményeket! Én vagyok az unokahúgod, én vagyok az egyetlen lányod, Dee csak kópia. Még annak is nagyon halvány.

A tető felépült újra, ránk borítva a szörnyű és magányos feketeséget.

- Hozd vissza Dee-t, és azt csinálom, amit mondasz – suttogom a sötétnek.

- Hm. Itt is jó, nem? A lényeg, hogy csak ketten legyünk. Örökkön örökké. Örökkön örökké.

*

Dee

Keservesen szívtépő megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy a ház kicsinosítja önmagát. Bár hatalmas sebességgel lökődöm hátra, a színek élénksége egyre feltűnőbbé válik úgy is, hogy a táv apróra zsugorodik.

Anne kapja a tavaszt, ő kapja John-t, én az erdő mélyébe hullok, oda, hol újra megfagyasztanak a dér csípte levelek – ahogy mindig is lennie kellett volna. A szeretet erejét újra és újra legyőzi valami eredendő gonosz.

Már nem akarom megtalálni a szökőkutat, már nem fogok menekülni a fagy elől. Haldokoljak évezredeken át, csak John legyen biztonságban.

És akkor megértem, mi rosszabb még a vaksötét télnél. Ava suhan el mellettem, ahogy zuhanok egyre mélyebbre a vadon gyomrába. Követni kezd.

*

Scott

Már azelőtt tudom, mit szeretnék, mielőtt bármelyikünk megszólalna. Az elmegyógyintézetben eltöltött tizenhét év alatt pontosan a szöges ellentettjét szerettem volna.

Anne-t akartam. Elvenni feleségül, és eltűnni vele a botránkozó szemek elől. Azt szerettem volna, ha a bátyáim végre megértik, és elfogadják azt, ami köztünk van: az igaz szerelmet.

És most azt szeretném, ha Anne megértené, hogy szeretem a családom, hogy fontos az ő elfogadásuk. Senkim nincs rajtuk kívül ezen az elcseszett világon. Ha választanom kellett volna, Anne-t tettem volna eléjük, de hogy a nő erőszakra és gyilkosságra vegyen rá…

Ez nem Anne. Többé már nem Anne. Tudom, mielőtt még bármelyikünk megszólalna.

Lucy-ra nézek, reszket szemében a rettegés. Tőlem fél, és egy szóval meg tudnám nyugtatni, de Anne-től én is félek ebben a percben.

- Na, mi lesz, szívem? Itt az idő! Bizonyíts! Ha tényleg szeretsz, megölöd Lucy-t.

- Tudod, hol a pince lejáró? - fordulok Lucy felé.

- MIT MŰVELSZ??? - ront rám Anne, és belesikít az arcomba.

Lucy bólint, és tétován, de elindul. Anne világoskék szeme hófehérré fordul, aztán a nappali üvegasztala mögött tűnik fel ezredmásodperc múlva.

- Nem látszódom, nem létezem, nem látszódom, nem létezem – kántálja az asztal fölé hajolva.

A következő pillanatban az asztal már Lucy felé repül… Már rég eltalálta, amikor bármiféle hang tör utat a torkomból.

Az asztal szilánkokra tör, alatta fekszik a nő, és nem mozdul. A világ fekete-fehérré sápad, ahogy szemem a borzalomra tapad.

- Én ennyire szeretlek – szól Anne hangja a falakból –, megöltem őt, hogy ne neked kelljen.

- Baszd meg a jó kurva anyádat! - üvöltök körbe, ami kuncogásként visszhangzik rám. - Nate! - jut eszembe, és úgy sprintelek a pincéhez, hogy ne láthassam a balesetet -

- hogy ne nekem kelljen szembesülnöm először Lucy meggyilkolásával.

Feltépem a lejárót, és bőgve üvöltök a bátyámnak.

- Nate! Nate! Gyere már! Lucy-nak baja esett! Hallod? Hol a faszban vagy már? Nate??? Orvos kell, hallod, Lucy meg fog halni!!! - ordítom, de nem jön válasz.

Leugrom.

- John? John? Te is itt vagy? Hova tűntetek, baszd meg? - lehelem a teljesen üres pince falai közé.

De semmi. Sehol senki. Csupán a társasjáték hever a padlón, mindegyik bábu játékkezdésre készen. Kezemben érzem a két dobókocka éleit. De mire lenéznék a tenyeremre, nagyot zuhan fölöttem a lejáró ajtaja.

- Anne? - szólok felfele, de nem jön válasz.

Aztán végigtapogatom a falakat. Lennie kell kijáratnak, ha mindannyian eltűntek innen. De nincs. A plafon egyszer csak apró darabokban omlani kezd. Megkönnyebbülök. Ott lesz a kijárat: az ég felé.