3. Mindenki itt van

*

Nate

Talán egy óra is eltelik a pince vak sötétségében, amikor újra belekortyolok a vizeletízű teába – bár az illata valóban kellemes: levendula. Egy órán belül hatvanhatszor kérdeztem Anne-t, hogy fenn van-e még. Az utolsóra azt hiszem, hogy álmában válaszolt – vagyis nem ő, hanem Dee szusszant egyet: „békén hagynál, alszom”.

Erre John, aki néma csöndben ülte végig – vagy feküdte, mit tudom én, hiszen sötét van –, akiről azt hittem, hogy a tizenhatodik kérdés után kómába esett a betegségétől, nagyot moccant, és kétségbeesetten keltegetni kezdte, ám ismét csak egy félálomban elmormolt kérdést hallottunk tőle: „a rémálmokból mindig felébredünk?”

Na, azóta várom én is John-tól a választ. De talán már ő is alszik. Én pedig baromi éhes lettem, és nagyon kellene már egy cigi.

Mély sóhaj tör fel a tüdőmből, amire erősen rámordul a gyomrom. Pisilnem is kell. De ami a legrosszabb, ami savként marja a mellkasom, hogy eszembe jut Lucy – hogy mennyire hiányzik.

Lefekszem, és próbálok elaludni én is. Lucy arca jelenik meg előttem, nevető mosolya, a két kis gödröcskéje. Gondolatban a haját simítom, és elveszek a barna tincsek fényességében.

Arra riadok, hogy valaki az én hajamat simogatja. Felpattannak a szemhéjaim, és vanília illat csapja meg az orromat.

- Anne? Dee? Most melyik vagy? - morgom a feketeségbe, de nem érkezik válasz.

Figyelek. Minden figyelmem a hajhagymáim érzékelésére összpontosul: hosszú, vékony ujjak lágysága, amelyekben finom erő lakozik. A vanília illat erősödik. Anya.

Felugrok. A szívem majd« kifordul a gyomromon. Vakon zihálok a láthatatlanba – bármi lehet akár közvetlenül az arcom előtt is.

De nem ott van. Hanem ott, ahonnan felugrottam - az altatódalt dúdolja. Sikítok, aztán hátba vág a fal. Fülem mellett megszólal egy hang:

- Én akkor is élesen figyelek, ha alszom. Csukott szemmel is látom, mikor mit csinálsz – A papi hangja beugraszt a sarokba. – A Pioneer folytatja útját, de lassul, pedig a végső cél már olyan közel! A legfényesebb csillag, fiam!

Aztán síri csend. Én többé nem lélegzek, aztán eszembe jut a valóság, és benne a bátyámmal, aki mindig elűzött minden démont a rémálmaimból.

- JOHN! - susogom.

- Annyira kicsi vagy még! - nyafog az arcom felé a nagyi öreges hangja.

- JOHN!!! - sikítok torkom szakadtából, aztán seggre ülök a sarokban, fejemet karjaim közé zárva.

De ők közelebb jönnek.

Anya ujjai erősen átkúsznak a hajszálaim között, miközben egyre hangosabban dúdolja a dalt. Papi a másik fülembe duruzsol rádióizotópos generátorokról meg fényév távolságokról. A mami az orromba leheli hüppögő sírdogálását.

Csak lenne reggel már!

Egy óriási csattanásra kapom fel a fejem. Szemem a hang irányára mered: kivágódott a pince lejáró. Világoskék fény csapódik a padlóra.

- John! - fordulok oldalra.

Rémülten térdelek fel. A társasra meredek: Dee nyert – vagy Anne fejezte be a játékot. Kizökkentve magam a döbbenetből, rázom meg a fejem: mert nincsenek itt. Se John, se a húgom.

Felállok, és John nevét kiáltva felkaptatok a földszintre, miközben azon merengek, ők mikor mentek fel, és miért hagytak itt.

Az utolsó fokhoz érve egy kar lendül az arcom elé.

- Kössz – sóhajtom, aztán gyorsan hozzásziszegem felháborodásomat. - Hova a faszomba tüntetek, és mikor?

Szemhéjam rángógörcsöt kap, amikor felegyenesedve tudatosul bennem, hogy nem John keze az, amit még mindig szorongatok. Felháborodásom minden erejével kitépem magam az érintéséből, a másik kezem önkéntelenül feszül ökölbe. Aztán vadul bevágok az arca közepébe.

Szőke haja meglebben, ahogy feljajdulva összegörnyed, kezeit az arcára szorítva.

Bántottam a testvéremet, mert az bántotta a testvérét. - Tehát, mi lesz? Hol van John, hogy bántson engem?! HOL VAN JOHN?

Leugrom a pincébe, mert biztosra veszem, hogy mégis ott vannak mindketten, csak… De nincsenek. Aztán már fény sincs, csak a nagy robaj a fejem felett.

- Mi a faszt képzelsz, Scott? - ordítom, aztán felnyúlok, hogy kinyissam a bejáratot, ám abban a pillanatban hallom, ahogy az öcsém egy súlyos bútort fölé tol – hiába az ugrálás, csak a könyökízületem bánja. - Ezért kinyírlak, te pszichopata fasz, hallod?! Elevenen felnyársallak - sikítom.

- Aztán hogy? - szól vissza.

- Mi van? Azonnal kiengedsz, úgy!

- Azt beszoptad, Nate!

- MI??? - őrjöngök. - Mit művelsz, Scott?

- Addig ki nem jössz onnan, míg meg nem bocsátasz – válaszolja.

- Arra várhatsz!

- Azt majd meglátjuk, ki kire fog várni, édes bátyám!

*

Anne

Fejem elismerően biccentem Scott felé, ahogy kaján vigyorral az arcán felém lépdel. Elkapja a kezem, lazán megforgat, majd magához húz. Mielőtt megcsókolna, beszélni kezd.

- Nate kiiktatva. Többiek?

Megvonom a vállam.

- Mindenki lent van. Lent voltak – mosolygok, ám azonnal dühödtség ránca feszül arcomra. - Kint hagytak a viharban – folytatom -, mint kutyának a csontot, úgy dobtak oda a tornádó torkába.

- Tornádó? Milyen tornádó? - szusszan Scott, ahogy az ölébe kap, és lehuppan velem a nappali kanapéjára. - Nem is volt vihar! Egész nap a kocsimban bujkáltam a fák között. Miről beszélsz? - vigyorodik el, aztán ajka az enyémhez tapad. - Úgy hiányoztál!

Vadul csókolni kezd, aztán egyszer mégis csak megáll. Feltérdel combjaim közül, és a dörzsölős anyagú kanapé háttámlájára könyököl.

- Hogy-hogy lent vannak? A pincében? - mutat kifelé. - John? És? Ava?

- John és Dee – bólintok. - Ava a saját bronz kastélyában raboskodik, a játékbabáival játszik naphosszat, nem tudtad?

Még hátrébb hajol, szeme döbbenten ugrik.

- Dee? DEE??? - rökönyödik meg, aztán legyint: - Ő nem lehet lent, ha te itt vagy – mormolja.

- Hm. Valóban. Talán azért vagyok itt mégis, mert a bátyáid itt gyilkoltak halálra több száz ártatlan lelket. A legjobb, amit tehetsz, hogy lent hagyod őket megrohadni. Úgy tűnik, végre csak mi vagyunk, Scott! Én Dee, te a fegyőreid nélkül.

Fürkésző tekintete felolvad, ajka széles mosolyra húzódik.

- Szeretlek – súgja. Orrát az enyémhez érinti. - Most már örökké együtt leszünk. Mondd, hogy te is szeretsz!

- Szerelem, szerelem – rázom a fejem. Feltérdelek, és magam alá lököm. - Ti emberek, azt hiszitek, hogy minden szűzies tisztaságot összemocskolhat a kezetek. És ugyanígy a szavak. Bármit a szátokra vehettek, még akkor is, ha fogalmatok sincs a jelentéséről.

Úgy néz rám, mint egy óvodás.

- Bizonyíts! - pattantom felé a szót.

Lassú mozdulatokkal átemelem térdem a combján, aztán hagyom, hogy lecsússzon a kanapé széléről. Ölem az övén pihen. Finoman mozogni kezdek, majd egyre erőteljesebben. Ő megragadja a derekam, ujjai megmarnak. Hagyom, hogy ő mozgassa a csípőm. Hirtelen ül fel, ajka az enyémre zihál:

- Bármire képes lennék érted.

- Na persze! - lököm hátra, aztán felállok.

De akkor utánam nyúl, és visszaránt a kanapéra. A mellkasomhoz tolja a térdeim, majd szétnyitva levágja azokat a dörzsölős, kellemetlen szövetre. Míg hátrahajolva lehúzza a nadrágját, bárhova menekülhetnék, de az nem én lennék. Azt csak Dee teheti meg.

Scott meg fog erőszakolni. Csak azt nem tudja, hogy valójában én erőszakolom őt minden egyes alkalommal.

- Bármit elvehetsz, amit csak akarsz. Látod, hogyan mocskolod össze az őszintének hitt szavaid?

- Szeress – mondja, és belém tolja a farkát.

- Én nem fogok a képedbe hazudni, ahogy te teszed – nyögöm a fullasztó teletömés közepette.

- De hát szeretlek! Mit tegyek, hogy elhidd? Mit tegyek, hogy újra szeress?

A hajamat tépve fektet le a kanapéra, de finomabban lökködi a puncim.

- Öld meg őket! Öld meg őket értem! Hogy senki se tudjon többé elválasztani minket! Öld meg John-t! Tudod, hogy mindenért ő a felelős! Abba úgyis mindannyian belepusztulnak.

- Jézus úristen…

Lucy toppan be hirtelen a nappali közepébe. A hangját hallva Scott felugrik, még a gatyáját is ráfeszíti a merev péniszére.

- Nyugi – kacagok rajta. - Talán nem is kellene ennyire hevesen csomagolni, szívem. Nem lenne jó érezni az ízét? Érezni, amit Nate szokott, amikor birtokolja őt?

Scott hátrapillant.

- Mondtam már, hogy szeretlek téged – sziszegi.

- Na jó – szólal meg Lucy. - Kihez beszélsz? És...hogy-hogy kint vagy? És Nate hol a fenében van, ezerszer hívtam, de valami baj van a telefonjával.

- Gondolj csak bele – folytatom. - Ez nagyobb bosszú lenne, mint ha hagyod kiszáradni odalent.

- ANNE! - morog rám dühösen fújtatva.

- Nincs is ott senki! - szólal meg Lucy. - Senki sincs a házban!

És ezt már nem bírom vihogás nélkül.

- Mindenki itt van! Több száz lélek vakarja a falakat!

- Scott? - türelmetlenkedik Lucy.

- Meg kell ölnöd. Őt is meg kell ölnöd. Dugd meg, aztán nyírd ki!