2. A beavatás

Egy sötét furgonba szállunk be az éj leple alatt. Elől kettő, hátul három ügynök és Én. Velem szemben ül a legidősebbnek tűnő fazon. Érzem magamon a tekintetüket. Meglep, hogy még a fiatalabbak is engem bámulnak, de mindenképp jóleső érzés. Vagy csupán oly régóta vannak távol párjaiktól, hogy ki vannak éhezve? Lehet. Viszont, ha egy ujjal is hozzám érnek a golyóik fogják bánni. Én még fiatal koromban sem adtam oda magam akárkinek. 

- Mondják uraim, nem gúvad ki a szemük? - kérdezem.

- Csodálatos. - mondja az egyik fiatal.

- Gyönyörű. - mondja a legidősebb.

- Maguk füvet szívtak? - érdeklődöm.

- Nem, kérem. Jekatyerina, tudja, mi ketten bálványozzuk magát. - közli, s rámutat a másik fiatalra.

- Hogyan? - ámulok el.

Hová fejlődött a világ? Férfiak csodálnak egy nőt? 

- Az FBI akadémián Mata Hari híres kémnő mellett még az Ön nevét említették, mint nő egy állam szolgálatában. Hallottunk a híres pakisztáni konfliktusról, amikor a pakisztániak egy lázadó csoportját az angolok felfegyverezték és polgárháború tört ki. Azonban a KGB parancsára Ön felderítette és felrobbantotta a felkelők fegyverraktárát és hamarosan leverték a felkelést honfitársai. Az ön érdemei között van az is, hogy az angolok egyik képviselőjével sikerült fű alatt megegyezni. Maga még most is olyan képességekkel rendelkezik, amit nem lehet megtanulni.

- Óh, igazán hízelgőek a szavai. Én csak a dolgomat tettem.

- Hogy hívják fiam?

- James Ashby.

- Figyeljen, James. Hallgasson mindig az ösztöneire és képes lesz bármit elérni.

- Köszönöm a tanácsot! - válaszolja az ifjú ügynök.

Mosollyal jutalmazom köszönetét.

Emlékképek villannak be pályafutásomról elejéről, miután szóba jött Pakisztán. Az első találkozás Vlagyimirral, az első közös küldetésünk és hát az első... 

Az első csók. 20 éves lehettem, ő 23 körül járt. Párizsban, éjszaka követtünk egy francia gengsztert robogóval. Ő vezetett, én erősen megkapaszkodtam mellkasában hátul. A Diadalív körforgalmában egy teljes kört tett a rosszfiú, a kijárat előtt pedig, ahogy mi beértünk a körforgóba, felfigyelt ránk. Előkapta pisztolyát és engem célzott meg vele. Rémült tekintettel figyeltem ahogy felém tartja a fegyvert. Süvítve száguldott felém a töltény, már vártam, hogy leszed a motorról. Olyan történt, amire legkevésbé sem számítottam abban a helyzetben. Vlagyimir elfektette a motort gyorsítás közben. Az aszfalton csúsztunk a motorral együtt, de legalább a golyó így elkerült engem. A fickó elmenekült, de ez volt az utolsó dolog, amire akkor tudtam gondolni. Horzsolásokkal megúsztam a dolgot. Társam felsegített. Fájó testrészeim ellenére a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Meglepődött, de viszonozta a csókot. Férfi nem csókolt még úgy, ahogyan ő!

A kocsiban lévők csak annyit láthattak, hogy becsukott szemmel ülök és a számmal csücsörítek. Nem mertek megszólalni. Kezdtek kiismerni. Szerintem sejtették, hogy leordítottam volna a fejüket, ha megzavarnak. 

Miután elhagytuk a várost, hosszú ideig mentünk az autópályán. Számos lehajtó mellett elhaladtunk, majd egy hatalmas irányítótorony felé közeledtünk. Egy reptérre érkeztünk.

A Moszkva közelében található repülőterek közül ez inkább a Seremetyevo lehet, gondolom abból, hogy a közvilágítás fénye alatt korábban megpillantottam Khimki település tábláját. Azt hittem, hogy ezek az amerikai pojácák vannak annyira profik, hogy csendesebb helyen fogunk felszállni. A nyári holdfényben tisztán látszik, ahogy a parkoló repülőgépek körül emberek járkálnak. Az egyik alak kezében vödör és felmosórongy, a másik kezében porszívógép. A fel-le rohangáló munkások nem vennének észre egy csapat feketeruhás fickót és egy nőt? Na és a forgásba lendülő turbinák zaja? Azt a hangzavart, még egy süket is meghallaná kis túlzással. Nonszensz! Vártam, hogy behajtunk a reptérre, de nem. Még 2 km-t megyünk, aztán egy elhagyatott autóútra kanyarodunk. Az út közepén áll egy repülő. 

- Ezzel megyünk Amerikába? - kérdezem.

- Igen. - válaszolja az autót vezető ügynök.

Odagurulunk az autóval a repülő mellé, majd előbb a férfiak, aztán Én szállok ki. 

Megigazítom ruhámat és az egyik ügynökhöz fordulok.

- Mondja, ez a gép most szállt le nemrég?

- Igen, így volt megbeszélve. 

- Remek.

A repülő fedélzetén teljes csend uralkodik. Ez nekem gyanús. Nagyon gyanús. Egy hang sem jön ki a pilótafülkéből.

- Csönd! - mondom.

- Valami nem stimmel. Túl nagy a csend.

- Mi baj lenne? Frank és John a pilótafülkében pihen. - szól James, a tacskó.

- Ti, ketten. Nézzetek szét a gép hátuljában. - mutatok rá a legidősebbre és barátjára.

- Ti, fiatalok gyertek utánam. Benézünk a pilótafülkébe.

Előrántom késemet, arra az esetre, ha közelharcra kerülne sor. A pilótafülke ajtaját résnyire nyitva hagyták. Úgy sejtem, történt valami. Óvatosan benyomom az ajtót és megpillantjuk a két pilóta műszerfalra dőlt testét. Ingjükön legalább 4-5 lövésnyom. A bemeneti nyílások körül kisebb-nagyobb vérfoltok vannak. A fiatalok közül az egyik öklendezni kezd. A szegény fiú még biztos nem ölt embert, pedig a mi szakmánkban a veszélyes bűnözőket csak így lehet hatástalanítani. Fontos, hogy arra gondoljon az ember, hogy másokért, a hazájáért teszi azt, amit tesz. Meg kell őrizni a hidegvéredet s el kell sütni a ravaszt. Igazán sajnálom a srácot, úgyhogy a tacskó Ashby-vel kivezettetem. Közben hátulról jön a hang:

- Tiszta. Semmi veszély.

- Mennünk kell, azonnal. A pilótákat megölték. Az ellenségeink itt lehetnek még, a közelben. - üvöltöm.

Muszáj volt átvennem az irányítást, mert ezek a férfiak elég tutyimutyi kinézetűek.

- Én vezetek. Kinek van repülős tapasztalata?

- Nekem. - mondja James, a tacskó.

- Akkor maga lesz a másodpilóta!

- Rendben. - válaszolja.

15 évvel ezelőtt vezettem utoljára ekkora repülőt, amikor az orosz elnököt kísértük az USA-ba és a pilóták rosszul lettek. Noha némileg modernebb lett a kezelőfelület, nem okoz problémát a gép beindítása. James csodálkozva nézi, mennyire értek a masinához.

- Maga még repülőt is tud vezetni?

- Igen. Egy ügynöknek sok mindenhez kell érteni.

- Tudja mit, James? Tegeződjünk inkább, jó?

- Rendben. Akkor szia!

- Szia! 

Kisvártatva felgyorsulunk annyira, hogy fel tudjam emelni a gépet. Irány Amerika!

Odahívom a fülke ajtajába a többi ügynököt.

- Van sejtésük, hogy kik végeztek a pilótákkal?

- Van. - feleli a legidősebb.

- Minden bizonnyal az iráni hírszerzés, a VEVÁK emberei lehettek. 

Nagyra nyílnak szemeim és leesik az állam.

- Hogy jön ide Irán? Most már avasson be! Minden részletet hallani akarok.

- Jól van. - feleli a rangidős férfi.

- Az egész konfliktus abból ered, hogy a Perzsa-öböl területén van két tengeri olajmező, melyek összesen 5000 négyzetméteren terülnek el. Szaúd-Arábia és Kuvait egyszer már megegyezett az olajmező felosztásáról, de ez az egyezség most lejárt. Az amerikai Chevron szaúdi leányvállalata viszont, anélkül, hogy Kuvait tudott volna róla, megegyezett a rijádi kormánnyal. Az FBI pedig kiderítette, hogy az amerikai elnöknek nagy részesedese van az amerikai irányítású leányvállalatban. Tudomásunk szerint egy héten belül újabb kutakat jelenthetnek be a tőzsdén. Hogyha nagy mennyiségű olajat találnak, akkor még tovább és tovább fogják növelni az exportot, ezzel pedig drasztikus olajárcsökkenés mehet végbe. Az olajár csökkenése persze Amerikának előnyös lenne, mivel így Oroszország kénytelen lenne olcsón adni az olajat, s így akár teljesen bedőlhetne az orosz gazdaság. Azzal viszont nem számoltak a politikusok, hogy ezzel még jobban elmérgesedne a helyzet a Közel-Keleten. Irán, ugyanúgy mint Oroszország, csak magas áron tudja kedvezően eladni a szénhidrogént, ezért ők Kuvait oldalán állnak. Az irániak pedig azt hihették, hogy mi, jenkik azért jártunk Oroszországban, hogy megállapodást kössünk az oroszokkal.

- Istenem! Ez egy nagyhatalmi játszma. 

- Bizony! Egy nagy háború küszöbén állunk, mely atomháborúba is torkollhat, ha nem lépünk közbe.

- A harmadik világháború. - motyogom riadtan.